+ Interjú

Egy évet töltött Japánban, regény lett belőle – Interjú Boris Martinović-csal, a Tokiói ​lilaság szerzőjével

November végén jelent meg az Urbis Kiadónál Boris Martinović Tokiói ​lilaság című regénye. A mágikus realizmussal átszőtt történet főszereplője Akiko, aki hónapok óta apátiában él. Egészen addig, amíg egy alagsori jazz-bárban meg nem ismerkedik a rejtélyes Kakasival, aki trombitajátékával és történetével valósággal elbűvöli. A regényben mélyen és lényegében ismerhetjük meg Tokió városrészeit, kávézóit és egy szakémester filmbe illő történetét. A Tokiói ​lilaság olyan, mintha egy japán írta volna Japánról, pedig nem. A kötet szerzőjével beszélgettünk.

November végén jelent meg az Urbis Kiadónál Boris Martinović Tokiói ​lilaság című regénye. A mágikus realizmussal átszőtt történet főszereplője Akiko, aki hónapok óta apátiában él. Egészen addig, amíg egy alagsori jazz-bárban meg nem ismerkedik a rejtélyes Kakasival, aki trombitajátékával és történetével valósággal elbűvöli. A regényben mélyen és lényegében ismerhetjük meg Tokió városrészeit, kávézóit és egy szakémester filmbe illő történetét. A Tokiói ​lilaság olyan, mintha egy japán írta volna Japánról. Pedig Boris Martinović Szabadkán született, 1993-ban költözött Magyarországra, és Tokióban eltöltött egy éve alatt szállta meg az ihlet. De hogyan szeretett bele a városba? Valóban olyan zárkózottak a japánok? Hogyan fogadná a regényt a távol-keleti olvasóközönség? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről beszélgettünk a szerzővel. Interjú.

– A Tokiói lilaság az első regénye. Kihívásként fogta fel, miközben írta a könyvet?

Igen, az első regényem, előtte csak novellákat írtam, és néhány haiku költeményt. Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem gondoltam sem a regényre, sem magára az írásra kihívásként, hanem egyfajta önbeteljesülésként. Élveztem az írás minden egyes pillanatát, és alig vártam azokat a hétköznap estéket, azokat a hétvégéket, amikor beülhettem egy kávézóba, hogy írjak, hogy folytassam a történetet. A legnehezebb talán azt volt elfogadni, hogy ilyen hosszú ideig tart, hogy egy egész napnyi írás is csak keveset lendít a történeten, a vége pedig még a láthatáron sincs. Ezt meg kellett szoknom.

– 2014-ben tanulmányi ösztöndíjjal költözött ki Tokióba egy évre. Mikor és minek a hatására döntötte el, hogy lélektani regényt ír a várossal a főszerepben?

Nem mondanám, hogy ez egy tudatos döntés lett volna. Az egész talán ott indult, hogy tokiói kint tartózkodásom alatt vezettem egy blogot az élményeimről és benyomásaimról, majd az egyik alkalommal, amikor írni szerettem volna, de nem jutott eszembe jó téma, egyszer csak elkezdtem egy fiktív történetet írni, és megszületett az első novellám. Soha előtte nem írtam prózát. Annyira jó érzés volt megírni azt a történetet, hogy úgy döntöttem, írok többet, aztán a vége egy hét novellából álló novellás kötet lett, mely ugyan nem jelent meg sehol, cserébe viszont rávezetett az írásra. A regény az egyik novellából nőtte ki magát, mert amikor befejeztem a novellát, úgy éreztem, hogy sokkal többet is tudnék, sokkal többet is akarok írni róla. Konkrétan az egyik karakter, Kakasi, és az ő misztikus jazz-bárja jelenik meg már a novellában is, és e köré akartam építeni a regényemet is.

– A regényben szereplő tokiói jazz-kávézó a valóságban is létezik, és első novelláit is ott kezdte írni, tehát nyilván komoly ihletforrás volt. Mi fogta meg benne?

Nehéz erre válaszolni, de talán az, hogy már az első alkalommal, amikor odatévedtem, szinte a abban pillanatban, amikor beléptem a küszöbön, úgy éreztem, ott jó helyen vagyok, az az én helyem. Talán a hangulata, talán az energiája, talán az emberek, akik ott dolgoznak és ott megfordulnak, de valószínűleg ezek mind, egyszerre. Nem csak írni kezdtem ott, hanem kávézni is, merthogy előtte nem nagyon ittam kávét, úgyhogy valóban különleges számomra a hely. A regénybeli kávézóban megjelenő szereplőket pedig a valódi kávézó valódi alkalmazottairól és vendégeiről mintáztam, vagyis annyira különlegesnek tűntek a szememben, hogy szinte nem is kellett fiktív dolgokkal kidekorálnom őket.

– Ha nem olvastam volna a nevét a könyv borítóján, biztosra mondanám, hogy a Tokiói lilaság egy japán szerző műve. Óriási áhítattal és részletességgel mesél Tokió városrészeiről, kávézóiról, a szaké készítéséről. Mennyire ásta bele magát a japán irodalomba, mielőtt elkezdte írni a regényt? Úgy tudom, Haruki Murakami az egyik kedvenc írója.

Valóban Murakami a kedvenc szerzőm, rajta kívül azonban csak Eidzsit olvastam – a Muszasi és a Taikó sorozatokat. Murakami viszont csak az elmúlt egy-két évben vált a kedvencemmé, csak mostanában kezdtem el falni a könyveit, és igazából minél többet olvasom, annál jobban meglep, hogy mennyire hasonlók a gondolatai és szimbólumai ahhoz, ami az én fejemben is megjelenik írás közben. A Kafka a tengerpartont például csak nemrég olvastam, amikor már a regényem vége felé jártam, és nagyon furcsa volt ott is fontos szerepben viszont látni a macskát és a varjút. Ezzel együtt, egyáltalán nem célom bárkire is hasonlítani. Élmények, tapasztalások, hangulatok, gondolatok, történetek vannak a fejemben, ki tudja, honnan jönnek, és egyszerűen érzem, hogy le akarom őket írni, a magam módján és hangján.

– A könyvben fontos szerepet kapnak a színek, ízek, illatok, formák, érzések. Jól sejtem, hogy az alkotói munka egyik fontos pontja volt, hogy megfigyelői pozícióba helyezkedett, és próbált minél több ingert befogadni?

Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a személyiségem ilyen: megfigyelek dolgokat, észreveszek dolgokat, apró részleteket is, és nagyon szeretem az emberi érzékelést. Egyáltalán nem vagyok ugyanakkor tudatos író a szónak abban az értelmében, hogy nem tervezem meg előre, mit fogok írni, nem gyűjtöm szabad pillanataimban a történet elemeit, a karakterek jegyeit, a cselekmény további szálait. Lehet, hogy furán fog hangzani, de igazából úgy írok, hogy beülök egy kávézóba, bekapcsolom a laptopom, megnyitom a szövegfájlt, és elkezdem írni, ami jön belőlem. A kerettörténet persze hozzávetőlegesen megvan a fejemben, egy nagyon általános kezdő- és végpont, és egy-két fontosabb gondolat, karakter vagy téma. Minden egyéb azonban spontán, a helyszínen, írás közben születik. Nincsenek jegyzeteim vagy vázlataim. A regényben az egyik szereplő, Szanoszuke kalligráfiája kapcsán írom saját írói hitvallásomat: a történetek ott vannak, ott lebegnek valahol körülöttünk, és csak arra várnak, hogy valaki megragadja őket, és valamilyen formába öntse, legyen az írás, festészet, filmkészítés, vagy a történetmesélés bármilyen egyéb formája. Én csak kvázi egy „médium” vagyok, és a történet rajtam, mint szűrőn keresztül jutott el onnan valahonnan egy kézzelfogható könyv kézzelfogható lapjaira. Azáltal pedig, hogy a szűrő én voltam és nem valaki más, az én személyiségem jegyei, az én élményeim és tapasztalásaim adnak neki színt, ízet, illatot. De hogy komolyra fordítsam a szót: imádok enni, és ezért ez a sok íz és illat.

– A japánokról az a sztereotípia él a köztudatban, hogy zárkózottak és távolságtartóak. A Tokiói lilaság is megerősíti ezt, hiszen a regény főszereplője, Akiko is befelé fordul. Tokiói élete során mennyire változott a japán társadalomról alkotott képe?

Én nem gondolnám, hogy Akiko egy japán sztereotípiát, vagy magát a japán embert akarná megjeleníteni. Az ő gondjaival, az ő lelkivilágával bármelyik társadalomban találkozhatunk, és az is volt a célom, hogy mindenki, aki megélt hasonlót, vagy érzett hasonlót, vagy ismer valakit, aki járt hasonló cipőben, azonosulni tudjon Akikóval és a történetével, függetlenül a japán körítéstől. Tény azonban, hogy létezik az említett sztereotípia a japán emberekről, és mint minden sztereotípiának, ennek is van valóságalapja, ahogy az is igaz, hogy a valóság mindig sokkal árnyaltabb és összetettebb, mint a sztereotípiák egyszerű világa. A japán társadalom nagyon összetett és nagyon színes, és szerintem jól mutatja a japán lélek gazdagságát a változatos és erőteljes kulturális és művészeti örökségük, mind a múltból, mind a jelenben, a kortárs vonalon. Azt pedig megerősíthetem, hogy nagyon sok nyitott és közvetlen japán emberrel is találkoztam, nem csak Tokióban, hanem vidéken is. Egyik legszebb élményem volt, amikor nyáron egy vidéki kisvárosba, a szülővárosába vitt minket egyik professzorunk, a helyi közösség pedig az aznap esti hagyományos táncos mulatság során nem csak szívesen látott és befogadott minket külföldieket, hanem lelkesen meg is mutatták, meg is tanították a földművelés mozdulatait utánzó több évszázados táncaikat.

– A Tokiói lilaság tele van misztikummal, látomásokkal. Milyen szerepet tölt be az életében a vallás, a spiritualizmus? Mennyiben változott ez a Japánban eltöltött idő alatt?

A spiritualizmus mindig is fontos szerepet játszott az életemben, amihez Japán úgy járult hozzá, hogy mélyítette azt, és gazdagabbá tette a belső világomat. Japánról azt mondják, hogy nem vallásos ország, a japánok maguk nem vallásosak a szó klasszikus értelmében (legalábbis nagyon általánosítva), ugyanakkor erős spirituális töltete van kultúrájuk számos elemének. Gazdag a mitológiájuk, a mindennapi életüket is áthatják a sintoizmusból és a buddhizmusból származó különféle dolgok, spirituálisnak is nevezhető kapcsolatuk van a természettel. Engem különösen ez utóbbi fogott meg, amíg Japánban éltem – az ottani parkokban, erdőkben, hegyekben járni szavakkal nehezen leírható érzés, mintha valóban mindennek lenne egy szelleme, és az ember akarva-akaratlanul meghajol előttük, imádkozik hozzájuk, vagy csak egyszerűen tiszteli és csodálja.

– A kötetben egy szakémester történetét is megismerhetjük. Mondhatjuk, ahogy a regényben Szanoszukét, úgy önt is magával ragadta a szakét körülvevő misztikus miliő? 

Részben igen. A szakéról itthon keveset tudunk, és talán létezik is egyfajta előítélet vele szemben, miszerint ízetlen, jellegtelen italról van szó. Nekem Tokióban, egy japán diáktársamnak hála, volt szerencsém havi rendszerességgel szaké kóstoló eseményeken részt venni, és mondhatom, nagyon félrevezető az említett prekoncepció. Nagyon különböző ízek, illatok és textúrák jellemzik a szakét, és nagyon kifinomult italról van szó. Emellett, amikor a könyv elején tartottam, láttam egy részt a Mushishi c. japán animációs sorozatból, melynek egyik motívuma a vidéki, hagyományos, családi jellegű szaké készítés volt, és ha jól emlékszem, ott is szerepelt egy idősebb szaké mester, és az ő nyomdokaiba lépő fiatal utódja. Talán innen is kaptam ihletet a könyvben szereplő Szanoszuke és Josi karaktereihez, valamint az életüket meghatározó szaké készítéshez.

“A spiritualizmus mindig is fontos szerepet játszott az életemben” – fotó: Goran Martinovic

– Ön szerint melyek azok a pozitív emberi tulajdonságok, melyek megvannak a japán társadalomban, és nagyon hiányoznak belőlünk, magyarokból? Mit kéne eltanulnunk a japánoktól?

Mielőtt válaszolok, szeretném leszögezni, hogy, mint minden társadalomnak, a japánnak is megvannak mind a pozitív, mind a negatív vonásai, de a kérdés miatt most csak a pozitív vonásokat fogom kiemelni. Szóval, az egyik szembeötlő pozitív tulajdonság egyfajta általános tisztelet és udvariasság. Egyesek szerint ez részben megjátszott, nem őszinte, amiben van némi igazság, ugyanakkor a legtöbb mindennapi élethelyzetben nagyon jó érzés, hogy a buszvezető megköszöni, hogy vele utaztál, a bolti eladók udvariasak és segítőkészek, az utcán nem kell attól tartani, hogy bárki is belénk köt, attól pedig végképp nem, hogy valaki ellophatja a vagyontárgyainkat. Egyszerűen sokkal jobb az ember közérzete és hangulata, amikor nem mogorva, visszautasító, panaszkodó emberekkel találkozik a mindennapokban. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy itthon csak az utóbbi a jellemző, de tény, hogy tudnánk még fejlődni. Egy másik irigylésre méltó általános tulajdonságuk, hogy nagyon tisztelik mind az épített, mind a természeti környezetüket, a közeget, amiben élnek. Ennek természetes következménye egyrészt a tisztaság, másrészt a megóvottság. Pedig nem mindig volt ez így: a II. világháború utáni évtizedek gazdasági fejlődése idején a mai Kínáéhoz hasonló környezetszennyezést eredményezte a nehéziparuk, amit azonban tudatosan és sikeresen kezeltek az elmúlt harminc évben. Aztán kiemelném azt az elszántságot, elhivatottságot és kitartást, ami a legtöbb japán ember saját munkájához való viszonyát jellemzi. És itt most nem arra gondolok, hogy agyon dolgoztatják őket, mert ez is jellemző és ez társadalmi probléma, hanem arra, ahogy egy szakács viszonyul az ételhez, amit készít, egy szaké mester a szakéhoz, egy asztalos a fához és a bútorhoz, egy kovács a késekhez és kardokhoz. Egész életüket képesek arra szánni, hogy nap mint nap tökéletesítsék tudásukat és mesterségüket. Részben talán ennek is köszönhetik hosszú életüket, hiszen öregkorukban is tevékenyek és aktívak maradnak. Érdemes ebben a témában utána olvasni az „ikigai” életfelfogásnak. Végül, meg kell említenem a japán „wabi sabi” szemléletet, ami nagyon egyszerűen fogalmazva „szépség a tökéletlenségben”. Magyarázni nem szeretném, talán nem is tudnám, de szerintem nem is feltétlenül szükséges.

– A Tokiói lilaság számomra egyfajta vallomásnak tűnik, melyben elmondja, hogy mennyire beleszeretett Japánba. Megfordult a fejében, hogy esetleg végleg Tokióba költözik?  

Így belegondolva, valószínűleg részben tényleg egy vallomás, bár nem feltétlenül annak szántam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben, bár azzal is tisztában vagyok, hogy ösztöndíjas diákként közel sem láttam a mindennapok teljes valóságát. Először is, a japán nyelv megfelelő ismerete nélkül nem könnyű jó munkahelyet találni és boldogulni, másrészt, a dolgos hétköznapok és a japán rendszerben való munka nagy kihívás lehet egy külföldi számára. Jelenleg jól érzem magam itthon, úgy érzem, a helyemen vagyok, de nem tudom kizárni, hogy egyszer megint hosszabb időre elvetődöm Japánba. Jól tudnék ott írni, mindenesetre, mert nagyon inspiráló hely.

– Tegyük fel, hogy Japánban is kiadják a Tokiói lilaságot. Vajon hogyan fogadná a regényt a japán olvasóközönség? 

Ez egy nagyon jó kérdés. Tervezem ugyanis lefordíttatni japán nyelvre is a regényt, és megpróbálom ott is kiadni. Őszintén, nem tudom, milyen lenne a fogadtatása, de optimista vagyok. Bár nem merném magam Murakamihoz hasonlítani, de ha kiindulok a stílusából, és abból, hogy őt a japán irodalmi szakma lenézi, könnyen el tudom képzelni, hogy egy olyan regényről sem lenne túl jó véleményük, amilyen a Tokiói lilaság. Az olvasó közönség viszont egy teljesen más dolog, és szerintem a könyv ott is megtalálná a maga olvasótáborát, különösen, hogy Japánban továbbra is népszerű időtöltés az olvasás. Amit például nagyon el tudnék képzelni, és aminek nagyon örülnék, ha egyszer egy animációs film készülne a regényből.

– A könyv november végén került a boltokba. Mennyire foglalkoztatják az olvasói visszajelzések, kritikák?

Őszinte leszek: kíváncsi vagyok rájuk. A könyvet nem azért írtam, hogy pénzt keressek vele vagy hírnevet szerezzek, az írás és maga ez a történet nekem annál egy sokkal személyesebb dolog. Ezzel együtt, nyilván azért döntöttem a kiadása mellett, mert nem szeretném csak magamnak vagy a fiókomnak megtartani, hanem másoknak is megmutatni. Érdekelne, hogy másoknak mit ad vagy ad-e bármit a történet, ahogy az is, hogy a szakma mit gondol róla. Ez utóbbi leginkább azért, mert tisztában vagyok azzal, hogy rengeteget fejlődhet még az írásom. Csak az írói utam legelején vagyok, épp hogy elindultam, és ahhoz, hogy jobb legyek abban, amit most elkezdtem csinálni, a hozzáértő és építő kritika elengedhetetlen.

– Tervezi, hogy újabb regényt ír a közeljövőben?

Igen, januárban már neki is látok, ha túl leszek a Tokiói lilaság megjelenése körüli feladatokon. A fejemben már megvannak a történet alapkövei, Japánban fog játszódni, részben a szamuráj korban, részben a mai yakuzák világában, és már alig várom, hogy beülhessek egy kávézóba, bekapcsolhassam a laptopom, és elkezdjek írni.

A Tokiói lilaságot megrendelheted a Bookline oldaláról.

Egy évet töltött Japánban, regény lett belőle – Interjú Boris Martinović-csal, a Tokiói ​lilaság szerzőjével
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top