+ Irodalom

Hogyan kell Kínában bőrtáskát vásárolni? – Péterfy Gergely kínai útinaplója 7.

Éva megint azt mondta, hogy 100, az eladó megint forgatta a szemét, és azt mondta, 1500. Aztán 1400, aztán 1300. Éva mondott 200-at. Újabb sértődés, újabb hátatfordítás.

2017. november 26. vasárnap

A város látképét meghatározza egy most épülő, karcsú felhőkarcoló, amely a legmagasabb épület lesz Pekingben. A tetején éjjel-nappal dolgoznak a daruk, az üvegborítás már majdnem kész. Az alakja nagyon ismerős, és csak mostanában jöttem rá, honnan: ez a sípcsontra emlékeztető, organikusnak ható forma nagyon jellemző volt nagynéném férje, Mészáros Dezső szobraira, aki A B oldal című regényemben is sokat szerepel. Ilyesféle oszlopok álltak egész gyerekkoromban a szomszédban Szentgyörgypusztán, konokul hirdetve a modernséget, szemben apám hagyományőrző figurális szobraival: huszadik század, gondolhatta volna akkor az ember legyintve, de most látszik csak igazán, hogy dehogy: ott kezdődött az huszonegyedik.

A Nagy Falról is jól felismerhetően látszott a torony, és nehéz úgy jönni menni a városban, hogy egyszercsak ne bukkanjon elő két épület között a távolban. Most elhatározom, hogy odamegyek és megnézem magamnak közelről, meg a többi toronyházat a környékén. Viszem a fényképezőgépemet is, mert bár a mobilom rohadt jó képeket készít, azért egy rendes optika azért mégiscsak más. Tiszta az idő, amit úgy értek, hogy kevés a szmog, talán azért, mert vasárnap van és nem jár annyi autó, a fene tudja. A Chaoyang úton megyek a belváros felé jó három kilómétert, mire a tornyok közelébe jutok. Az utcaképet itt is a hatvanas évek és a jelen váltakozása határozza meg: a régi blokkházak fallal és kapuval elkülönített lakóközösségekké, afféle kisebb falvakká szerveződnek, saját kis piaccal, őrséggel, házmesterekkel, kiskertekkel, játszótérrel, s többnyire saját lakóközösségi névvel, amelyet a bejáraton díszes felirat hirdet a világnak – a toronyházak, bár önmagukban nyilván jelentenek még valami közösségi identitást, ezt az archaikusnak ható, vagy az archaikust városivá átértelmező közösségi életformát már nem viszik tovább. A lakótelepi házak utcára néző földszinti lakásai mind kis boltok, műhelyek, ilyen-olyan szolgáltatást nyújtó kis családi vállalkozások, amelyek közül jó néhány – mint Leetől megtudtuk – mindenfajta engedély és adózás nélkül működik, akárcsak az utcasarkokat elfoglaló utcai ételárusok, kis kocsin zöldséget vagy tésztaféléket kínáló triciklik tulajdonosai. A rendszer, igen bölcsen, békén hagyja őket. Aki nem nagyon hangoskodik és nem feszeget a rendszernek kellemetlen témákat – Tajvan, Tibet, többpártrendszer – azt békén hagyják, ha mégis feszegetik, jön az irgumburgum. Ugyanakkor ez itt mégsem a gyűlöletes Kádár-rendszer levegője, nyilván a vállalkozás szabadsága és a kollektív tradíció miatt, meg azért, amit kínai barátaink egyfajta engedelmességre való hajlammal magyaráznak. Mivel eleve benne van az emberekben ez az engedelmesség a hatalom iránt, kevesebb a fortyogó és visszafojtott indulat – vagy nagyon jól titkolják, vagy nem merik egy külföldi előtt mutatni. Mindenesetre az ember azt feltételezné, hogy a toronyházak már egy kevésbé engedelmes, individualistább, személyiségi jogaira kényesebb nemzedéket szülnek majd, akik aztán kiseprűzik a szmogot és politikailag is kikövetelik a magukét.

A tornyokat ugyancsak egy ötven-hatvan éves városrész veszi körül, nyilván ilyesmi lehetett korábban a tornyok helyén is. Itt is úgy zajlik az élet, mintha nem lenne ott fölöttük egy köpésre a jövő. A bódék oldalán bab fut, a kis betonkeretes apácakertben talán nyáron még paradicsom meg káposzta nőtt. Minden szürke, nem a por, hanem a hagyományos kínai tégla és tetőcserép szürke, ez a szürkeség uralja a falusi házakat is. Műanyag virágcserepekben keltetnek valamiket, limlom és kacat, autóalkatrészek és kéziszerszámok mindenütt. Látszik, hogy még közel a falusi múlt, itt még lakik egy olyan generáció, akinek az a természetes, hogy ha van egy darab föld, abba valamit ültetni kell, és egyébként is, az a biztos, ha az ember mindent maga csinál, mert a nagyvárosban nem lehet megbízni. Különös ezt épp itt és így, ilyen kontrasztban látni egymás mellett, úgyhogy csinálok is egy nagy rakat fényképet és filmsnittet.

Az út a 3. körgyűrűre fut ki, amely észak felé Sanlitunba visz, de én csak a Hujialou metrómegállóig megyek. Délután írok, este pedig mindannyian – kivéve Stephen Nashef, a skót költő – elmegyünk egy igazi pekingi operába. Valahogy úgy alakul, hogy Pillar, aki az egészet szervezte – ő már sokat élt Pekingben és rengeteg mindent tud Kínáról – nem küldi át az opera tartalmát, mi azt se tudjuk, mi a címe, úgyhogy elég nagy a tanácstalanság. Lee mondta korábban, hogy eszünkbe ne jusson kiöltözni, az opera itt nagyon mást jelent, mint odahaza, úgyhogy én is lemondok a zakóról, csak olyan utcai, sétálós cuccokban állítunk be.

A Mei Lanfang Opera üvegpalotájába érkezünk, az előcsarnok már tele van emberekkel. Külföldi arcot egyáltalán nem látni, csodálkoznak is rajtunk a pekingiek, lefényképeznek minket, ahogy a bejárati csarnokot díszítő hatalmas falfestmény előtt szelfizünk. Pillar kiosztja a jegyeket – kakasülőre szól, de így is 100 jüan volt – felliftezünk a harmadikra és elfoglaljuk a helyeinket. Egy sorba ülünk be nyolcan, és a nézőtéren is élénk érdeklődést váltunk ki. A mellettem és Dinco mellett ülő két öregúr rögtön fényképezkedni is akar, úgyhogy mindannyiunk telefonjaival kölcsönösen lefényképezkedünk egymással. Aztán már gong, és kezdődik is az előadás, ami csak azt bizonyítja számomra, hogy milyen mélységesen és alapvetően kulturálisan meghatározott, mit talál az ember esztétikusnak – a zene és az ének dallamait képtelen vagyok megragadni, szekventálni, miközben kínai nézőtársaink valóságos extázisban figyelik a színpadon történteket. Mögöttünk sír egy fiú, a két öregnek mellettünk pedig akkora érzelmi feszültséget okoz a történet, hogy fel-felkiáltanak, máskor meg hangosan vitatkoznak. De ez senkit nem akadályoz meg abban, hogy ne járkáljon, sokan eszegetnek, beszélgetnek is – Pillar aztán elmondja, hogy ez itt teljesen természetes. Egy-egy erőteljesebb énekhang után tapsorkán söpör végig a nézőtéren. A színpadi történéseket nem tudom követni, mert a kivetítőn – kettő is van belőle – csak kínaiul megy felirat (mint később István – akinek kínai neve is van, de velünk ezt a magyar nevet használja – elmagyarázza, a szöveg annyira archaikus, hogy a kínaiak többsége is csak feliratból érti); ugyanakkor lenyűgöző a színpadi világ mozgása, színei, a recitativok felfokozott dikciója, a hagyományos hangszerek hangzása. Minden ezredéves hagyományok szerint megy, Mozarton és Verdin nevelkedett füllel élvezni nem, csak csodálni tudom. Különös érzés ekkora időutazásra indulni a múltba egy olyan épületben, amilyet otthon még csak elképzelni sem mernek. A kulturális távolság a múltat és a jelent nézve is gyakorlatilag végtelen.

Este fedezem fel, hogy a német fb oldalamra, amit végül is már nem emlékszem,  miért csináltam, mert mindössze 50 lájkoló van rajta, és pár poszton kívül soha semmit nem kommunikáltam rajta, érkezett egy fura levél. Kis időbe telik, amíg rájövök, hogy magyarul van. Így szól:

„Jo estet kivanok Gergely Peter Ur Gyimesfelsolokrol vagyok lehet nem ismer csak halvanyan Ughetan Pistanak a Sogora a Libavarosba itt lakok gorben anyit akarok kerdeni hogy most dolgozike a tv javitasval van egy kozepes tevem verio nevezetu taviranyitos egy kicsit megy es tunik el a terkep valami ki van menve belole es anyit akarok hogy irja meg legyenszives hogy hol van szeredaba a jovito vagy veletlenul nem jone haza mert megfizetem haha megtudna csinalni mert jonek az unnepek es magat ismerem mert akar kinek a kezibe nem akarom adni meg kerem szava peter vagyok sogorom rokon magukal meg kerem hogy irjon valaszt hogy lehetne hogy ha nem jon haza irja meg a pontos cimet hogy hol dolgozik regeba rendorseg melet volt de most nem tudom meg kerem valaszt varunk jo ejt.”

Ez így egybe minden központozás nélkül. A szavakban roncsolt verzióiban olyan dinamikus viszony rejlik írás és beszélt nyelv között, olyan rokonszenves küzdelmet folytat a beszélő a kommunikációval, hogy egyből beleszerettem. A másik meg, hogy ott kavarog benne az a transszilván nyelv, amely – ez nyilván családom erdély-nosztalgiájának, erdély-traumájának nyoma az automatizumusaimban – mindig a gyermeteg ártatlanság, az elárult és elhagyott édestestvér iránt érzett lelkiismeret-furdalást váltja ki belőlem. Aki ezen a nyelven beszél, azt ösztönösen gyereknek érzem, és ez ellen a reflex ellen mindig külön küzdenem kell., A levelet – persze a nevet kitakarva – egyből fel is tettem a magyar fb oldalamra. Jött rá rengeteg reakció, sokan rugóztak a helyesíráson, szörnyülködtek a nyelvromláson, románoztak, gyurcsánykodtak (ezek akarnak szavazni, mikor még magyarul se…), szóval ment, ami elvárható volt, néhány kommentelőnek viszont azért leesett a tantusz, hogy micsoda tragédia rejlik e mögött a nagyon kormozott (miközben mégiscsak nagyon tiszta, mert tökéletesen romlatlan és naiv) nyelvfelület mögött. Beírtam kommentbe, hogy aki tud, lehetőleg segítsen, hátha akad valaki, aki legalább egy tévét tud szerezni ennek a rászoruló családnak, ne kelljen az ünnepeket sötét képernyő előtt tölteniük. Érkezik is egy üzenet egy nőtől, aki közel lakik Gyimesfelsőlokhoz, hogy neki van egy felesleges tévéje, oda tudja adni a levélírómnak. Átküldöm neki messengeren a nevet (ami nem azonos azzal, ami az idézett levélben szerepel). Megígéri, hogy segít.

2017. november 27., hétfő

Reggelinél a téma természetesen a tegnapi opera, mindenki elmondja a benyomásait. Egyedül Dinco állítja azt, hogy élvezni tudta a zenét, neki el is hiszem. Dinco az otthonról is ismerős értelmiségi típus, benne van minden szavában, kulturális érdeklődésében, iskolázottságában, de még a ruházatában is az a fajta bölcsészmentalitás, amely csak a Monarchia utódállamaira jellemző, és amit olyan jól ismerek Budapestről. Farmer, bőrcipő, kék posztókabát, szürke pulóver alá vett inggel, barna bőrtáska, viszonylag elhanyagolt szakáll és haj, liberális politikai orientáció, görög bölcselet francia kortárs filozófiával, Borges és Kafka, Wagner és Rolling Stones.

Reggeli után vacakolok egy keveset – meseregény-szinopszist ácsolgatok egy kínai kiadónak és a Vígszínháznak babrálok darabot Majgull Axellson Nem vagyok Mirim című, a közepesnél valamivel rosszabb regényéből  -, írni már nincs időm, mert indulunk a Pearl Marketbe. Pontosabban Nurduran a Mennyi Béke Templomát indul megnézni, ami ott van a piac mellett, mi pedig Jerryvel, akik már bejártuk azt a templomkörzetet, inkább megvesszük a családnak most, amit meg akarunk, mert bár van még majdnem két hetünk, de ebből 4 nap Shanghaj lesz – ahol tele vagyunk programmal – és aztán már csak 2 nap marad Pekingre, amikor meg még meg kéne nézni egyet s mást, ami eddig kimaradt. Nurdurantól elbúcsúzunk a templombejáratnál, mi átvágunk az úttesten és bevetjük magunkat az alkudozás végtelen rituáléjába. Az árak első bemondásra egészen elképesztőek, aztán ha az ember elég kitartó, a tizedéért, huszadáért el lehet hozni a cuccot. A dolog menetét jól érzékelteti, hogy vettük még Éva táskáját. Pompás kis bőrtáska, amit elsőre 4500 jüanra tartott az eladó, amire persze mi a hátunkat mutattuk és legyintettünk, amire az ár rögtön lement 3000-re. Erre Éva visszafordult, és azt mondta, 100. Erre az eladó rituálisan felháborodott, úgyszólván megsértődött, amire mi szintén rituálisan megsértődtünk, és faképnél hagytuk. Elmentünk alkudozni máshova, 500-ból lett 20 jüan a sál, meg ez, meg az. Már annyi cucc volt nálunk, hogy nem fért a kezembe, ezért 2000-ről lealkudtunk 200-ra egy hátizsákot, és bepakoltunk. Visszatértünk a táskáshoz, ahol Éva megint azt mondta, hogy 100, az eladó megint forgatta a szemét, és azt mondta, 1500. Aztán 1400, aztán 1300. Éva mondott 200-at. Újabb sértődés, újabb hátatfordítás. Most felkísértük Jerryt a gyöngyök emeletére, ahol végignéztünk egy csodálatos alkudozást egy ezüst csatos édesvízi-gyöngy karkötőre 500-ról 100-ra ( az ékszereknél nem lehet akkora hullámvasutat csinálni, mint a ruháknál). Aztán vissza a táskáshoz, aki végül már 1000-ért is hajlandó lett volna odaadni a táskát, de Éva megmakacsolta magát 400-nál. Itt újabb patthelyzet állt be, és mivel közeledett a megbeszélt találkozó ideje Nurdurannal, meg már éhesek is voltunk, elindultunk a kijárat fel. Már a kilincsen volt a kezünk, amikor a táskás csaj utánunk szaladt, elkapta Évát, és azt mondta, hogy na jó, csak most és csak neki, de csak azért, mert ilyen szép szőke, odaadja a táskát 400-ért. Így aztán a győzelem ízével a szánkban indultunk felszedni Nurdurant és megebédelni.

Ugyanabba a vendéglőbe megyünk, ahol Pillarral először ebédeltünk még az út elején. Egyetlen turista sincs, az étlapon minden ott van angolul és a valóságban pont úgy néznek ki az ételek – ez aztán igazán ritkaság – mint a fényképeken az étlapon. Éva kedvence a pirított bab fokhagymával, szecsuáni borssal és chilivel és a földimogyorós spenót ecetesen – sőt néha úgy érezzük, tormával, de magát a tormát nem sikerül felfedezni benne. Ördögi ügyességgel eszik a pálcikával, soha nem láttam még egyik utazásunk alkalmával sem ennyire elégedettnek – nemcsak a kaja szempontjából, hanem úgy általában. Azt mondja, ő boldogan itt maradna. Tulajdonképpen – főleg, ha azokra a politikai állapotokra gondolok, amelyek odahaza várnak – én is.

A terv az, hogy a délutánt írással töltjük, de aztán telefonál Min, hogy nincs-e kedvünk velük vacsorázni az egyetemen – dehogy nincs -, így aztán valamennyit írunk, aztán ötkor taxiba vágjuk magunkat és átmegyünk az egyetemre, ami pekingi léptékkel nincs messze tőlünk, mindössze 7 kilométer. Jön Molnár Ilona és Rauschenberger János is, és István, akinek nem tudom a kínai nevét, de ő is, mint ez a magyar tanuló kínaiaknál szokás, felvett egy magyar nevet a velünk való érintkezéshez, és egymás között csak ezen emlegetjük. Rauschenberger János Érmezei Zoltán és Pauer Gyula alkotótársaként sok neves projektben vett részt, most egy csodálatos, bőr felleghatóban, elegáns zakóban és kerek szemüvegében járja Peking utcáit, a piacokat és a művésznegyedeket immár 8 éve, anélkül, hogy egy szót is megtanult volna kínaiul, de a jelek szerint így is remekül elvan. Csak azon szomorkodik, hogy a minap, amikor Magyarországról Pekingbe tartván a dutyfreeben vásárolt két nagyhasú üveg Unicumot, az egyik kicsúszott a kezéből a repülőtéren és ripityára tört – ez csakugyan fájdalmas veszteség lehet, látva, mennyire szereti. Ilona több mint tíz éve tanít magyart Pekingben, és a jelek szerint nem nagyon keseríti el a dolog. Látva kellemes tanári lakásuk a külföldi oktatók számára épült csupaüveg épületben, plusz a campus, és mindaz, amit Peking az utazónak, de az expatnak is nyújtani tud, ezen egy cseppet sem csodálkozom.

A vacsorára az egyetemen belül, a menzaépületben kerül sorra, ahol a sok ezer diákot etető önkiszolgáló éttermek emeletei fölött van egy elegánsabb vendéglőszekció is, ahol külön termek is rendelkezésre állnak a megszokott, kerek asztalokkal, nagy üvegforgóval a közepükön. Mint egy filmrendező barátja is elkíséri, vékony, már-már ijesztően sovány fickó borotvált fejjel és bolhapiszoknyi lencséjű  elegáns kis szemüveggel, aki az inge alatt viseli a sálját, választékosan megkötött csomóval, ami arra enged következtetni, hogy nem követi a kínai divatot, ahol ez az európai-angolszász művészviselet meglehetősen ritka, legalábbis az én írótanoncaim közül senki sem viseli, mintha ez a fajta művészi öndefiníció az ifjabb generáció számára már nem jelentene, gyakorolna vonzerőt. Az ételek megint a szokott variációkban érkeznek, savanyú-csípős halleves valami lágy húsú, édesvízi halból, padlizsánok, babok és tofuk, bárddal feldarabolt csontos csirkehús nagy kupacnyi chilivel ropogósra pirítva, töltött gombócok és garnéla. Jánossal sört is iszunk, és bár megbeszéljük, hogy pálinkázni is fogunk, erre végül nem kerítünk sort. Inkább kimegyünk cigizni a vécé mellé, kinyitunk egy ablakot és ott fújjuk ki a füstöt.

Aztán Istvánt faggatjuk, aki a Kínai követségen dolgozott sokáig Budapesten, és nagyon szépen beszéli a magyart, hogy és mint van ez a nevezetes dolog a társadalombiztosítással és az egykézéssel; megtudjuk, hogy egykézés most is van, de csak a városokban, falun lehet több gyerek is; abban az időben viszont, amikor ő született – 80-as évek – még vidéken is csak egy gyerek lehetett, kivéve, ha fizettél a másodikért. Ő 10 000 jüanba került a szüleinek. Az apja falusi tanító volt, így neki van állami nyugdíja – 3000 jüan, ami nem sok, de falun elég – az édesanyja, mivel nem volt állami hivatali fizetése, nem kap nyugdíjat, neki István kötött nyugdíjbiztosítást, és így utal a mamának a biztosító havi 3000-et. A legtöbb embernek már van nyugdíja így vagy úgy, tehát a nyugdíjrendszer nélküli társadalom legendájának ne üljünk fel, mondja.

Este hazafelé menet a sarki éjjel-nappaliban veszek egy rizsbort. Ahogy visszacsatlakozom a Lu Xun Akadémián a wifire, beesik egy üzenet segítőkész olvasómtól, hogy a dolog meg van oldva, átvitte a tévét a segélykérő családnak. A német fb oldalamra meg is érkezik egy köszönőlevél; a levélhez mellékelve homályos fényképen a televízió, szépen letakarva horgolt terítővel. A levél így hangzik:

„Gergelybacsi Nagyon orvendunk a csaladom es en is nagyon a Tevenek Nagyon De Nagyon Nagyon Szepek koszonyuk az Isten agyon szerencset magiknak bolodgsagot Nagyon szepen koszonyuk.”

Nagyon meghatódom, ez aztán egy igazi happy end, gondolom elégedetten. Megköszönöm az olvasómnak a segítséget, felteszem a történet szerencsés megoldásáról szóló híradást – és a családtól kapott fotót – a fb oldalamra, és rizsbort kortyolgatva nézem még kicsit a CGTN-nen kedvenc jenkimet, Jonathan Betz-t, és hófehér mosolyára szépen elalszom.

2017. november 29.,szerda

Nem lehet tovább húzni az időt, hiába van bennem a mehetnék és a felfedezhetnék, a délelőttöt mindenképp itthon kell töltenem, hogy befejezzem a drámát a Vígszínháznak. A regény ugye nem valami jó, és még csak nem is dokumentum értékű, az írónő nem saját emlékekről ír, hanem innen-onnan interjúzta össze aztán írta át az anyagot a cigány kislányról, akit koncentrációs táborba hurcoltak, egy véletlen folytán egy halott zsidó lányról levett ruhába bújt, ezért a zsidók közé került, túlélte, és a halott lánytól örökölt zsidó identitással került Svédországba, ahol Miriam Goldbergként élt, küzdve magában az elnyomott és elhazudott cigánysága miatt. A regényből a használható rész a drámaian megformált koncentrációs-tábori rész, a többi félresikerült erőlködés, de mivel a színház nem akar pusztán monodrámát, bele kell varázsolni valamit a Svédországban zajló sztoriból, hogy miként integrálódik egy gyanútlanságában is képmutató társadalomba a főhős. Kedvetlenül passzírozgatom ide-oda a dialógusokat, lemegyek ebédelni, aztán folytatom. Évuka vígan filmezget és horgol közben. Közben látom a neten, hogy a tegnapi történet az erdélyi család szerencsés esetéről a félre ment levéllel bejárja a médiát, egy csomó hírmegosztó portálon felbukkan ilyen-olyan szövegezéssel, miután az Index beidézi a posztom a Mindeközben rovatban. Elégedetten nyugtázom, hogy nyertem egy csomó lájkolót, azaz potenciális jövőbeli olvasót. Jobb kedvem kalapálom Miriam történettét. Végül négykor teljesen elgémberedve tápászkodom fel, a cucc nagyjából kész, sőt, egész pofás, megveregetem saját vállam, aztán elindulok sétálni. Évának nincs kedve kimozdulni, ma olyan bebújós napot tart, épp valami vígjátékot néz, rajta a fülhallgató, nagyokat kacarászik. Megígérem, hogy hozok neki ajándékot. Kisétálok a Shilipu metrómegállóhoz, jönnek hazafelé a munkából az emberek a belvárosból, ilyenkor megtelik az utcasarok árusokkal, triciklikre szerelt kis konyhákból kínálják a streetfoodokat a hazafelé igyekvőknek. Kipakol néhány zöldséges is az aszfaltra terített ponyván, olcsón adják a –felteszem, nagyobb zöldségesekből kiselejtezett, kicsit sérült, szottyos, másodlagos frissességű – árut.

A vendéglők megtelnek, a piaboltban sorban állnak a viccesen olcsó szeszekért – fél liter pálinka (és nem is gyenge, 45-50 fokosok) 10-15 jüan, 4-600 forint. És cigi is van ugyanilyen áron ezerféle márka (az import cigi drágább, az 30 jüan körül kezdődik). Aztán lemegyek a metróba, tegnap, ahogy az egyetemre taxiztunk, láttam vonzó útkereszteződést egy csomó üzlettel a következő metrómegállónál (a kifele vezetőnél, mert befelé már majdnem mindegyiknél jártunk), gondoltam, megnézem. Furcsa, hogy alig hallani hangos szót. Ha valaki hangosan felkacag vagy feltűnően mozog, az majdnem biztos, hogy külföldi. Alig látni részeget, egyetlen egyszer utaztam néhány megállót egy nagyon másnapos párral – a srác annyira kivolt, leült a földre és csak nyögdécselt a csaja meg rá a hátára, és bealudt. Amúgy a kínaiak csendben várnak a sorukra, szinte mindenki – még a legidősebbek is – az okostelefonjukra merednek. Játszanak, vagy chatelnek, vagy videókat néznek – az idősebb nők kedvence a főzős videó, a fiatalabbaké a vicces átverősök, de nagyon sokan tényleg olvasnak is – mint azt már a Lu Xuna Akadémián megtudtuk. A viselkedés a metrón pont a fordítottja az általam megszokottnak: a sorállás fegyelmezett és csendes, a tülekedés viszont rendkívüli, míg otthon a várakozásnak nincs rendje, de a bejutást viszonylagos kíméletesség szabályozza. Ez a politikai és gazdasági berendezkedéssel is így van: a rendszer és a tradíció fenntart egyfajta egalitárius fegyelmet és rendezett látszatot, abban a pillanatban azonban, hogy versengeni kell vagy lehet, elszabadul a pokol.

Egy órát járkálok az üzletek között, és próbálom az elméletemet igazolva látni, de aztán elunom a dolgot. Eszem egy fagyit, majdnem veszek egy inget, de aztán mégsem, végül haza metrózom.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top