+ Irodalom

Az emberiség jótevője egy nyúl, aki Holdon lakik – Péterfy Gergely kínai útinaplója 5.

A vendéglő a közelben van, a belváros felé egy gigászi toronyban, és „A Nyúl Papához” enigmatikus nevet viseli. A sztorit aztán elmeséli Min…

Jerry, Éva és én a Láma templom bejáratánál. A szerző fotója.

2017. november 18, Szombat

Írás és írás, még a naplót is be kell fejezni, levelezés otthoni ügyekben, fekvőtámaszozás és hasizomgyakorlatok. Egészen megszoktuk az apartmant, már-már otthonos érzés kijárni a zöldségeshez, a kisboltba, és valahányszor egy végtelennek tűnő metrózásból közeledni kezdünk a Shilipu állomáshoz – onnan már csak 2 perc hazáig – felsóhajtunk: végre hazaértünk! A metrózás egyébként kimondottan nagy élmény. Minden patikatisztaságú és minden elképesztően szervezetten történik. A bejáratnál – akárcsak egy reptéren – átvilágítják az ember csomagját, fémkeresővel átkutatják a ruházatát, csak aztán lehet bemenni. A jegy egy mágneskártya, azt újra és újra fel lehet tölteni, ha fogytán lenne a pénz. Egy utazásra 4 jüant vesz le a rendszer, ami azért nem valami olcsó. A metrókocsiba nem lehet közvetlenül beszállni, van egy üveg előfal, amelyen csak akkor nyílnak ki az ajtók, ha a beérkező szerelvény ajtajai már pontosan illeszkednek. Az előfal előtt türelmesen sorban állnak két oldalt, középen szabadon hagyják a helyet a kiszállóknak. Viszont amikor az ajtók kinyílnak, őrült tülekedés indul, tekintet nélkül korra és nemre mindenki igyekszik előre furakodni. A helyet viszont automatikusan átadják az időseknek és a terheseknek, és alkalmanként a gyerekkel érkezőknek is, bár ez nem megy  olyan automatikusan. Az idősek és a terhesek tisztelete viszont kétségbe vonhatatlanul általános. Az egész metró tele van reklámokkal, a járat falán, a kocsikban, a folyosókon mindenütt ledfalak és óriásplakátok. A metrókocsiban animált oktatófilmecskék mennek a képernyőkön, amelyek az utazás közben előforduló veszélyekre figyelmeztetnek és általános életvezetési tanácsokkal szolgálnak. Kedvencem a gondatlan srác, aki ágyban dohányzik és ezért bennég a lakásában. Meg nem viszi le a szemetet és ellepik a bogarak. Kicsit a Nu pagagyí-filmekre emlékeztet.

 

Minden ki van írva angolul és mindent bemondanak angolul is. Ha nagy a tömeg – reggel és munkaidő végén – a külön erre a célra szolgáló kis emelvényekre méltóságteljes egyenruhába öltözött metróőrlánykák hágnak fel kezükben walkie-talkieval, és szemmel tartják az utazóközönséget, aki még ebben a helyzetben sem mond le az engedelmes sorállásról, bár tolakodásánál kétség kívül az erősebb joga érvényesül. Ritkán utaztunk ilyen időszakban, viszont hiába az erőfölény, fizikai méreteink- magam kiteszek három átlagos kínait – hátrányt jelentettek a bejutásnál: ahogy rámozdultam az ajtóra, rögtön elém furakodott három ceruzavékony kínai és beslisszolt a kínálkozó réseken. Egyszer nyolc metrószerelvényt voltunk kénytelenek előre engedni, igaz, percenként jöttek. Amúgy 19 metróvonal van, majdnem 600 km hosszan, ami azért nem piskóta.

Yu Zeminnel és egy shandongi kiadó képviselőjével megyünk ebédelni; a srácot még nyáron ismertem meg, az ő meghívásukra jöttünk Kocsis Andrissal a Pekingi és a CSinai Könyvvásárra. A vendéglő a közelben van, a belváros felé egy gigászi toronyban, és „A Nyúl Papához” enigmatikus nevet viseli. A sztorit aztán elmeséli Min: a Nyúl papa története egy pekingi mítosz a Holdban látható nyúlról, aki mindenféle jótetteket hajtott végre a földön, amikor az embereket járványok és természeti csapások sújtották. Az ebédhez ajándékba jár egy-egy Nyúl Papa szobor, a lobbyban le is fényképezkedünk a Nyúl Papa-oltárnál. Az ebéd leírásához kevés a szó, inkább nézzétek meg a képeket!

Utcai kifőzde a Shilipu utca sarkán, egyszer kipróbálom!

2017. november 19, vasárnap

Ma került sorra második irodalmi konferenciánk közösen a kínai írószövetség jeles tagjaival és tekintélyes professzorokkal a Beijing Normal Univesity-n, amit hozzáértők szerint Tanárképző Egyetemnek ildomos fordítani. Az főépület gigászi, és impozáns módon egyesíti a hagyományos kínai építészetet a korszerű formákkal, bár van benne némi szovjet mellékíz. A konferencia témája a hangzatos:

„World – territory rewritten by literature”.

Alig van valami, ami e cím alá ne férne bele, úgyhogy írtunk is valamit szép engedelmesen, mert okultunk az első konferenciából, ahol meglepetésszerűen szegezték nekünk a kérdést. És jól is tesszük: vendéglátóink hosszú és alapos fejtegetésbe kezdenek az irodalomelmélet terén, szép sorban következnek egymás után a protokoll szerint, majd ránk kerül a sor. Egy oldalas okfejtést olvasok fel a nem különösebben jó angolságommal. Éva fikció és valóság problémájáról írt, felolvassa, én fordítom angolra, a tolmács pedig – szájzárával küzdve – kínaira. (Ez a szájzár ebben az esetben nem zavaró, de amikor a kínaiak szövegét fordítja angolra, iszonyatosan hegyeznem kell a fülünket, hogy az összeszorított ajkak monoton zizegéséből kihámozzunk valamit.) Jelentős tapsot kapunk. A konferencia kellemetlen epizódja lett Jerry felszólalása, aki egy fotón illusztrálta, hogy mennyire máshogy használjuk a nyelvet. A fotón egy panda képe, alatta a felirat: don’t fuck pandas. Ha jobban beszélt volna angolul, Jerry talán érthetően elő tudta volna adni, mire gondol, de így csak az jött le, hogy ki akarja oktatni a kínaiakat, hogyan használják a nyelvet. Minden esetre onnantól kezdve csak Jerry Pandarowskinak nevezem. A másik gond a hosszú párttitkári beszédeken edződött rendszer azon sajátossága, hogy képtelen komolynak tekinteni egy megbeszélést, ami nem tart legalább egyvégtében három órát, úgyhogy végül elgémberedve tápászkodnánk fel a helyünkrőlha vége lenne, de nincs, mert itt sem marad el a performance: Jerry most arra vesz rá minket, hogy közösen szavaljuk el – ki-ki a maga nyelvén – hogy „I am the flower/ I drink light/ I am the light/” Én ragaszkodom hozzá, hogy latinul mondjam a szöveget („Ego sum flos/bibo lucem/Ego sum lux.”) Mivel Évi nem bírja tovább és ki kell mennie vécére, végül a magyar szöveg nélkül hangzik el ez a korszakos műremek. Utána egymás között megfogadjuk a többiekkel, hogy ez volt az utolsó performance, amelybe Jerry berángatott minket. Ez van, ilyen a demokrácia.

Egyből indulunk is tovább Wu Xinwei-jel, akiről megtudjuk, hogy nemcsak szép, új 3-as BMW-je van, hanem egy kislánya is. Elmondja, nagyon szeretné, ha megszervezném a Lu Xun Akadémia magyarországi vendégeskedését: ők minden költséget állnak, nekünk csak a programot kéne biztosítani. Megígérem neki, hogy amint hazaérek, hozzálátok a szervezéshez. A „Kubrick” könyvesboltba megyünk, ahol már javéban zajlik a Sátántangó könyvbemutatója. Rengetegen vannak, a pódiumon Min,a  fordító, a kiadótól két szerkesztő és A Yi, az író, Min jó barátja, az „A Perfect Crime” (Oneworld Publications, 2015) című könyv szerzője. Min észrevesz, integet, hogy menjek fel a színpadra, ahol aztán beszélek pár percet Krasznahorkairól és a Sátántangóról. Min Krasznahorkai barátja, együtt utazták be annak idején Kínát, és 30 éve próbál kiadót találni a könyvnek, most végre sikerült, és a könyv igazán impozánsan néz ki.

A Sátántangó kínai megjelenését ünneplő vacsora főfogása, a nagyfejű hal.

A sikeres könyvbemutatót „A nagyfejű hal”-hoz címzett vendéglőben ünnepeljük meg, ahol a fő étek csakugyan a kínai édesvizekben honos nagyfejű ponty (Hypophthalmichthys nobilis, legyünk alaposak). Amikor kimegyek vécére, megfigyelhetem, hogy minden asztal közepén (kerek asztalokat kell elképzelni forgó üveglappal a közepén, ezeken vándorol körbe-karikába az tucatnyi tál és mindenből mindenki falatozik) a halfejé a főszerep. A nagy, húsos fej vastag szószban úszik, amibe valamiféle leveles tésztát borítanak, ami jól megszívja magát a zafttal, és hát mit mondjak, valami fenséges. Már egész ügyesen csipegetek a pálcikákkal, és már csak egészen ritkán – és szégyenkezve – kell igénybe vegyem a kezeimet (kés és villa nuku, a legtöbb vendéglőben hiába is kér az ember). Az asztal másik csemegéje az olvadt cukor üvegmázában felszolgált galagonya – először el se hiszem, hogy a galagonya ekkorára tud nőni, akkora, mint egy kisebb alma, de aztán az íze meggyőz. Almának hittem, azért nem vettem egyszer sem mióta itt vagyunk, pedig halmokban áll minden zöldségesnél.

Újabb lakoma – Peking az evésről szól.

A téli Peking ízei – magyarázza Min a forró körtelé – és a cukros galagonya. Már megint – ó, hányadszor ittlétünk óta – sikerült degeszre ennünk magunkat. Yivel metrózunk haza, aki különös, hallgatag ember, és azon ritka kínaiak egyike, aki fizimiskájában is jelez valamifajta különállást: költőien kócos a haja és az arcvonásai az önmarcangolás és a tépelődés ékírásával ékesek. Ezt a benyomásomat bizonyára az a tény erősíti fel, hogy Yi arca meglepő hasonlóságot mutat ETA Hoffmannéval és hőséével, Johannes Kreisler karmesterével, legalábbis ahogy a kedvenc magyar nyelvű, zöld Murr Kandúr kiadás illusztrátora elképzelte – aki viszont e rajzokhoz magának a szerzőnek, Hoffmannak az arcképét vette alapul.

2017. november 20, hétfő

Délelőtt írás, aztán felkerekedünk, hogy – némi guglizás és tripadvisoros keresgélés után – hogy megnézzük a legmenőbb plázákat, mert azért mégse vagyunk totál sznobok, meg aztán tele is vagyunk gyerekkel, és ha már itt vagyunk, mért otthon vegyük meg az úgyis Made in China ajándékokat, ha itt olcsóbb. De aztán hamar kiderül, hogy az Orient pláza azért túl van azon, ameddig a mi pénztárcánkkal nyújtózni lehet, a luxusnak is a legluxusa ömlik gigászi mennyiségben mindenhonnan. Azért ha már ott vagyunk, szétnézünk, aztán északra indulunk a bevásárlóutcán. Rögtön jobbra egy ötemeletes könyvesboltba botlunk és szépen végig is járjuk az egészet. Csorog a nyálam a kalligráf cuccok után, ezerféle ecsetet, tintatartó kőedényt, ilyen meg olyan merített papírt meg az ördög tudja még mi mindent lehet kapni, aminek a funkciójáról sejtelmem sincs, de nagyon jól néz ki és elég borsos áron mérik – de nem veszek, mert azt azért nagyjából sejtem, hogy kínai kalligráfiát tanulni nekem már nem lesz időm, még ha kedvem lenne is. Róttam elég betűt ógörögül, legyen nekem ennyi. Őrült mennyiségű album van, a kínai művészettörténet legapróbb fejezetének is hatalmas és vaskos albumokat szentelnek, és majd egy egész emeletet megtölt a színezőkönyvek áradata. De van külföldi irodalom is bőven, hosszan sorakoznak a nyugati klasszikusok összkiadásai és külön nagy gondolája van a hazai kortársaknak. A könyvesbolttal átellenben – szebb ellenpontot még kitalálni sem lehetne – túristáktól nyüzsgő kioszksor, ahol sült rovarokat, tücsköket, cserebogarat, lárvát, skorpiót, meg kígyókat, csigákat és polipot kínálnak. Sercegve sülnek a fura kaják a vaslapokon, az árusok ordibálnak, a nyugatiak szörnyülködve filmeznek és fényképeznek – én is. Egy darabig dörömböl bennem az odüsszeuszi kíváncsiság, aztán  inkább úgy döntök, hogy ezt a kihívást majd később teljesítem. Évának viszont veszek pálcikára tűzött, olvadt cukorban forgatott epret.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top