2017. november 15, szerda
Reggelinél Jaroslaw savanyú képpel biceg be, elütötte tegnap egy autó. Nem nagyon, de azért el. Javasoljuk neki, hogy pereljen, de nem nagyon ízlik neki a tréfa. 11-re megyek a Jiamao plázába a Costa Caféba. Éva otthon marad, mert nem érzi jól magát. Minnel van találkozóm és egy kínai hölggyel, aki a Pekingi Rádió magyar adásában dolgozik. Ez a szocialista ősmúltba visszatekintő intézmény itt él és virul, több, mint tízen dolgoznak benne. A pláza impozáns építmény, szelfiztem is persze egyet rögtön előtte. A reggeli odaút másik vizuális zsákmánya a fehér mészkőfal előtt üldögélő-kvaterkázó katonai – vagy rendőri, vagy fene tudja, milyen testülethez tartozó – szakasz, akiket nem mertem nyíltan lefényképezni – lám, mit tesz egy kelet-európai szocializáció – ezért csak stikában kaptam le őket a szelfikamerával.
Titokban meglőtt katonák.
A Costa Cafét rögtön megtalálom, kérek is egy kávét, üldögélek, telik az idő, már negyed órát késnek barátaim. Kinézek, biztos, ami biztos, és látom, ahogy türelmetlenül nézegetik az órájukat a bejárat előtt. Nem láttam őket egy faltól, pedig direkt a bejárattal szemben ültem le. Még alig emésztettem meg a tegnapi vacsorát, de máris megint egy étteremben találom magam, a pláza legfelső emeletén. A vendéglő specialitása a csípős kaja, a pincérek chilijelmezben rohangálnak, az asztalon álló tabletről lehet rendelni. Min és Anna – ez a rádiós hölgy magyar beceneve – nyomkodnak, mint az őrült, meg is jelenik a pincér hamarosan nyolc-tíz tállal. Kínában, úgy látszik, ez megúszhatatlan. Min elégedetten kacarászik rajtam, amikor a homlokomon megjelennek az első, gyöngyöző verejtékcseppek: itt aztán tényleg minden kurva csípős, viszont többnyire szecsuáni borstól, ami rövidet és nagyot csíp, vagy inkább zsibbaszt az elején a nyelv közepén és a szájpadláson, de aztán elereszti az embert. A halleves és a garnéla és a tofu és a bak csoj és az isten tudja még micsoda pompás, szédelegve tántorgom ki az utcára két órácska elteltével.
Következő célpontunk Lu Xun pekingi háza, amely egy kegyelemből meghagyott hutong közepén fekszik. Min kikeresgeti a wechaten a térképen, de nem nagyon látja a napfényen a képernyőt, nem lehet világosítani, mert a gyerekei a múltkor a fürdőkádba ejtették a telefonját. Így nagyjából találomra indulunk el. Min ezen a környéken született – nálam két évvel idősebb – és 89-ben eljött Magyarországra. Azt mondja, rá sem ismer a környékre, a régi Peking, amelyben a gyerekkorát töltötte, teljesen megsemmisült, csak itt-ott maradt belőle egy-egy apró hutongsziget. Mutatja, merre állt a városfal, amely olyan széles volt, hogy birkanyájak legeltek a tetején, mesél a földszintes kis házról, ahová született, és amelynek az egykori helyét is csak körülbelül tudja megmutatni. Közben kiderül, hogy a homályos képernyőjű telefonját is fordítva tartotta, így irányt váltunk, és végül tényleg feltűnnek a hutong házacskái. Hirtelen megváltozik körülöttünk a világ, öregek álldogálnak a házak előtt görbe botokra támaszkodva, korcs kis kutyák szaladnak elő, az udvarokban limlom, száradó ruhák, cserepes virágok. Min mutatja, figyeljem meg a házak küszöbét: a családok a társadalmi rangjuknak megfelelően emelhettek küszöböt, az egészen szegényeknél szinte nincs is, csak egy földbe süllyesztett deszka, a módosabbaknál már emelni kell a lábat, hogy átlépd, a gazdag házak díszes bejáratai, amely különálló kis pagodák, meg már rendes tornamutatványt kell végezni, hogy bejusson az ember, és itt még egy kis emelvény is jár a küszöbhöz, amelyről a gazdag ház gazdag vendége egyből lova hátára pattanhatott.
Ebből a könyvből szeretett bele Lu Xun és köre Petőfibe. A Szabadság! Szerelem! első kínai fordítása Yin Fu, a fiatalon kivégzett költő kézírásával.
Lu Xun háza, amelyet az író maga tervezett, e negyed közepén áll, és ma nagy tiszteletben álló múzeum. Sárga egyenruhás iskoláscsoport lohol előttünk, tanárnőjük hangosbeszélőbe harsogja az utasításokat. A ház kertjében egy Petőfi-szobor, mellette bronztábla, mely arról tudósít, hogy a szobrot Medgyessy Péter avatta 2003-ban. A tárlókban végig nézzük, hogyan nevelkedett és hogyan élet a mester, akinek az egész attitűdje, kultúrafelfogása a kelet-európai értelmiségi számára igencsak ismerős és otthonos: egész élete azzal telik, hogy a nyugati irodalmat és kultúrát megpróbálja átplántálni Kínába. Szekérderéknyi irodalmat fordít, számos nyugati írót lát vendégül, meghonosít művészeti ágakat, irodalmi köröket, folyóiratokat szervez, fiatalokat támogat, üldöztetést szenved majd szenvedélyes dohányoshoz méltó módon elviszi a tüdeje. A Mao-korszakban kommunista írót faragnak belőle, több ezer fős pártkongresszusokon emlékeznek meg róla, a kilencvenes évekre elfelejtik és csak most kezdik újra felfedezni. Miközben a tengernyi fénykép, könyv, tárgy és milliónyi kínai írásjel előtt ácsorgok és végig nézem művei tucatnyi összkiadását – amelyből koronként hol ezt, hol azt hagytak, cenzúráztak és delfinizáltak ki – nem tudok elvonatkoztatni a magyar párhuzamoktól, és ettől az egésztől valahogy rossz kedvem lesz. Rossz dolog halott írónak lenni.
Este bevásárolni indulunk Évukával, aki idő közben kipihente magát és tele van lendülettel. Múltkor futás közben láttam a környékünkön egy Hipermarketet, oda gyalogolunk. Összevárásoljuk, ami kell, aztán az út túloldalán indulunk vissza és út közben egy hívogatóan elegáns üzletházba botlunk, legott be is megyünk. Gigászi tengeri áruházba futunk bele, nagy akváriumokba kalimpál, kaparászik, csapkod, vonaglik vagy csak várakozik megadóan a tenger mindenféle élőlénye a méregdrága homároktól a filléres kagylókig; szájtátva és irigykedve mászkálok, mint egy múzeumban. Nyilván nem veszünk semmit, nincs konyhánk, de elhatározom, hogy ide még visszatérek és kihörpentek legalább egy-két osztrigát.
2017. november 16, csütörtök
Reggel a nyughatatlan Jaroslawval – akit időközben csak Jerrynek becézünk – és Nurdurannal, az érzékeny lelkű és örökké kacarászó török költőnővel, akivel Évuka közben nagyon összebarátkozott, nekivágunk a Tiltott Városnak, amiről nehéz beszámolni szavakban, és nem is nagyon érdemes, mivel mind képanyagban, mind leírásban minden elérhető róla, személyes benyomásaim pedig nyilván nem különböznek bármelyik lelkiismeretesebb tripadvisor-poszttól. Tény, hogy gigászi, árad belőle egy ősi és szokásaiban és rítusaiban megcsontosodott, bonyolultan hierarchikus társadalom perverziója és kifinomultsága. A főbejáraton Mao arcképe díszlik, mint minden korábbit felülíró pecsét, amely végképp zárójelbe teszi a múltat. Irgalmatlan sokaság tolong, zúg a fejünk. Jerry ökörködik, Nurduran ölelgeti a fákat – új verseskötete fákról fog szólni, ezért aztán bensőséges kapcsolatot ápol a föld összes fatörzsével. A palotakomplexum mögött egy mesterséges domb áll, melyet a vizesárkokból kitermelt földből emeltek, tetején kilátó, ide mászunk fel, és amennyire a szmog engedi, megcsodáljuk a város panorámáját. Nyáron egy szeles, derült napon kapaszkodtam fel ide, és észak felé még a hegyeket is láttam, mesélem útitársainknak, akik hitetlenkedve csóválják a fejüket és kémlelik a koromfelhős horizontot. Egy hutongon keresztül vezet az utunk a hazafelé tartó metróhoz, a kis utcákon újra alkalmunk van megcsodálni a régi, elsüllyedni készülő életmódot. A házak oldalán falragaszok, a google translator kamerájával elolvasom, hogy figyelmeztetik a lakosságot, tilos szénnel fűteni, mindenki szerelkezzen át elektromos fűtésre.
Este írás, Lu Xun-olvasás és egy kis kínai nyelvlecke.
2017. november 17, péntek
Délelőtt a regényen dolgoztam, ebéd után elmentünk Évával és Jerryvel a Láma-templomba. Kezdek hozzászokni ezekhez a hazai viszonylatban elviselhetetlen hosszú sétákhoz, ami itt szemmel láthatóan senkinek sem okoz problémát. A metrótól most is majdnem egy kilómétert gyalogolunk a templomkerület fala mellett, mire a főbejárathoz érünk. A sétányon gingkók, már kezdenek leérni, de még így is átható hányásszag tölti be a fák környékét. Kevés a turista, és ennek örülünk. Ami az első pillanatban más ebben a templomban, hogy ez egy élő és eleven kultuszhely, nem halott műemlék, mint a Tiltott Város. Buddhista szerzetesek intézkednek a szentélyekben, ahova nem is annyira nézelődni, mint inkább imádkozni jön a többség. Ha járatos volnék a buddhizmus szimbolikájában – ami sajnos nem vagyok – biztos többdimenziós lenne az élmény, így a szobrokat, képeket, jeleket csak esztétikalag tudom élvezni, nem tudok olvasni bennük. Minden esetre ez sem kevés. Ahogy megyünk egyre beljebb, szentélyről szentélyre, egyre nagyobb, egyre hatalmasabb Buddhák magasodnak odabenn, még végül az utolsó szentélyben huszonvalahány méter magas, hatalmas aranyozott szobor tornyosul fölénk. A múzeumban mandalákat és kegytárgyakat bámulunk és sűrűn fényképezzük Jerryt, aki ismét minden alkalmat megragad, hogy valahol ökörködhessen.
A templom körüli hutong főútra néző üzletsorában temérdek tibeti szuvenírt kínálnak meglehetősen drágán. Egy kis vendéglőben szusszanunk és egyet, sörözünk Jerryvel (Yanjing sört, ami 3.6 fokos, meg se lehet rezzenni tőle.) Éva teázik. Anyáskodóan vizslatja Jerry frizuráját, majd felajánlja, hogy mivel látja, hogy lenőtt, szívesen levágja. Jerry hálásan elfogadja a felajánlást. Hazafelé veszek egy kínai vörösbort, este írás közben kortyolgatom, aztán megérkezik Jerry és Éva nekilát megnyírni. Nem egyszerű dolog, mert lengyel barátunk percenként kirohangál a fürdőszobába és ellenőrzi, hogy megfelelően alakul-e a frizura. Végül elégedetten távozik.
