+ Irodalom

Gyanútlanul ülök az előadáson, mikor egyszer csak mikrofont dugnak az orrom alá – Péterfy Gergely kínai útinaplója 3.

Ki is faggatjuk előadás után a hallgatókat, mért tanulnak magyarul – van, aki a diplomáciában akar elhelyezkedni, van, aki az üzleti életre alapozná a jövőjét, van, aki műfordító akar lenni. Yu Zemin azt meséli, itt főleg a szülőkre vár a feladat, hogy eldöntsék, mit tanuljon a gyerekük.

A mennyi béke temploma. Szerző fotója.

2017. november 12. vasárnap

A reggelinél aztán meglátszik a tegnap este. Duhajabb barátainknak se híre, se hamva. Mi sem vagyunk a legüdébbek, de azért legalább sikerült időben elérni a reggelit, amit a meglehetősen spártai fél nyolcas időpontra tettek. De elvégre iskolában vagyunk, íróiskolában, ahol a diákok élete rendes időbeosztás szerint telik – bár azt nem nagyon tudom, mit és hogyan tanulnak. A nyugati creative writing könyveket nagyjából ismerem, de nem vagyok biztos benne, hogy itt is az a tananyag – pontosabban jobban örülnék, ha lenne valami specifikus, amit itt főztek ki, mert arra lennék csak igazán kíváncsi. Ennek még majd utána kell nézni. A diákok szemre derűs fiataloknak tűnnek, akik nagyon messze állnak attól az antropológiai ideáltól, ahogy a kelet-európai átlagbölcsész az írót képzelni szereti. Divatosan öltöznek, jó a kedvük és jól pingpongoznak. Ezt onnan tudom, hogy a szállásunkként szolgáló épület aulájában (ez ugyanaz az épület egyébként, ahol az írótanoncok órái is zajlanak, meg ahol a bentlakásos hallgatók szobái vannak, délelőtt van igazi, tanítás kezdetét jelző csengőszó) található egy remek pingpongasztal, ahol ebéd és vacsora után a hallgatók körmeccsekkel mulatják az időt – és hát azért láttam néhány olyan csavart szervát, hogy.

Nekünk külön terítenek egy kisteremben, és európai reggelit kapunk, van például kávégép a számunkra, amely tényleg egészen kiváló kávét főz, aztán van pirítós, vaj, lekvár, tükörtojás (igaz, a sárgáját is megsütik) és kolbászkák (nem különösebben ízletesek), meg saláta, joghurt és narancslé. A Lu Xun akadémia többi hallgatója odakint fogyasztja a kínai reggelit, ami csicseriborsóból, keménytojásból, párolt zöldségekből áll. Reggeli után pedig öten, Pillar, a spanyol költőnő, Gustavo, a mexikói költő (aki úgy néz ki, mint Don valaki a Zorróból), Jaroslaw, a túlmozgásos lengyel avantgarde performer, és Évával mi ketten elmetrózunk a Mennyei Béke Templomához.

A házaspárt megszállja a mennyei béke.

A szentélyt, pontosabban szentélyeket – a Jó termésért szóló imák csarnokát, a Fölséges Menny termét és a Kerek oltárdombot –, sokhektáros parkkomplexum veszi körül, amelyben mértani rendben váltakoznak az egyes fafajok – boróka, gingko, fenyő, miegymás – , a szentélyeket pompás sétányok kötik össze. Rettenetes tömeg van, európai is akad néhány, de zömében kínai túristák özönlik el az egészet. Sok idős embernek láthatóan éves bérlete van – vagy lehet, hogy ingyen belépő jár nekik – ülnek végig a csarnokokban és kártyáznak meg egyéb, általam nem ismert helyi társasjátékokat űznek a legnagyobb nyugalomban és derűben. Nagyon ki van itt találva, milyen életkorban kinek mit kell tennie. Az utcán délutánonként elérzékenyülten figyeljük Évával a gyerekeket hazakísérő nagyszülőket – a szülők nyilván dolgoznak – és a későőszi napfényen pislogó aggastyánokat. Itt is ez az elérzékenyülés vesz erőt rajtunk. Órákig bolyongunk, fényképezünk és ámuldozunk, meg fényképezzük Jaroslawot, aki minden ökörséget kitalál, és a templomok minden szegletén szeretne magáról egy képet. Aztán a Kerek oltárdombról lejövet Jaroslaw eltűnik, és csak a kijáratnál keveredik vissza, miután fél órát vártunk rá. Nagy arc, nyughatatlan, izgő-mozgó, mindenből viccet csináló, de alapvetően kedves fickó, aki akárhova lép, vagy lever valamit, vagy nekimegy valaminek. Egy berlini barátja tervezte számára a bizarr, színes ruhákat, a fb odalán meg is lehet csodálni. Mivel Gustavo és Pillar spanyolul beszélgetnek egymás között, mi inkább Jaroslawval bóklászunk és marhulunk.

Gyöngyorgia a Pearl Marketben.

Pillar talál egy éttermet, degeszre esszük magunkat, aztán átmegyünk a gyöngypiacra. Egy nagy áruház harmadik emeletén minden ékszerbolt csak gyöngyökkel foglalkozik, Éva persze azonnal vérszemet kap, de én sem mondhatom, hogy közömbösen ácsorogtam volna, annyiféle színű és alakú, annyiféle ékszerbe foglalt gyöngy sorakozik a tárlókban, lóg vastag kötegekben, súlyos nyakláncokká fűzve a kampókon. Nagyanyám jut eszembe, akinek a szobája tele volt csillogó féldrágakövekkel és szivárványos kagylókkal és ékszerekkel, mennyire boldog lenne itt, ebben a női mennyországban. Egy órát bolyongunk, aztán kifele menet Jaroslaw megpillant egy ruhaboltot, ahol csillogó és dúsan hímzett kínai selyemköntösöket kapni, ami pont jó lenne a legújabb feleségének – ő is sokszor vált ember, akárcsak mi, ez is erősíti közöttünk a szimpátiát – betérünk ide is, és kezdetét veszi egy végtelennek tűnő alkudozás, amely azzal végződik, hogy a selyemköntöst az eredeti ár töredékéért hozza el, és még magának is vesz egy zakót, amit 2000 jüanról 250-re sikerült lealkudni.

2017. november 13, hétfő

Egész nap írok, csak egy órácskára megyek ki futni, most a másik irányba, kelet felé indulok a csatorna partján. Itt nincsenek annyira régi házak, horgászok se nagyon, van viszont egy piac és rengeteg apró boltocska, ahol minden létező árut kínálnak. Estig írok, aztán éjszaka még megébredek és egy órán át tanulgatok kínait egy androidos appon.

2017. november 14, kedd

Sor kerül az első konferenciára – minden hétre be van tervezve egy –, ezen most a fordítás a téma. Már tegnap a vacsoránál is faggattam Lu Xinweit, hogy kell-e valamivel készülnünk, de megnyugtatott, hogy semmivel, ez egy kötetlen beszélgetés. Ehhez képest számos kínai író ül az elnöki asztalnál, hosszú köszöntők hangzanak el. Yu Zemin barátunk, a nagyszerű fordító is itt van, és ő is hosszan beszél a magyar irodalom fordítási problémáiról. Én még mindig gyanútlanul ülök, és miközben én azzal szórakozom, hogy a google translator offline verziójának kamerafordítójával kisilabizáljam a nevem kínai átiratában szereplő jeleket – Seoul guy, Quin envy – egyszercsak az orrom alá dugják a mikrofont, hogy én következem. Köpni-nyelni nem tudok, Mintől kérdezem suttogva, hogy miről beszéljek, azt mondja, akármiről. Erre hosszú fejtegetésbe kezdek a magyar irodalom külföldi recepciójáról, meg ami csak az eszembe jut. Azt sem tudom, mennyit kell beszélnem, ez most csak egy vitaindító-e vagy úgy egyáltalán micsoda. Tíz perc múlva abbahagyom, megtapsolnak. Ahogy felnézek zavarodottságomból, látom, hogy a társaink szélsebesen jegyzetelnek. Kínai vendéglátóink alighanem szándékosan teremtettek számunkra egy efféle vizsgahelyzetet, hogy lássák, hogyan találjuk fel magunkat egy váratlan szituban. Aztán mindenki derekasan vizsgázik.

Yu Zeminnel, a kiváló műfordítóval az első konferencián.

Fél egykor állunk fel az asztaloktól meglehetősen elgémberedve. Kettőre átmegyünk az Idegennyelvi Egyetemre, ahol Yu Zemin tanít, aki rögtön meg is invitál minket az előadására. Több mint húsz hallgató van évfolyamonként, ez az előadás az első két évfolyamnak szól. Az Ómagyar Mária-siralomtól a kortárs szerzőkig száguldunk végig a magyar irodalmon, fókuszban a Szabadság! Szerelem! és a Nemzeti dal tucatnyi kínai fordításával. A google translatorral vadászom és próbálom memorizálni a kivetítőn feltűnő jeleket. Ilyen távolságból, ilyen méret- és fejlettségkülönbség felől szédítő visszapillantani szeretett, aprócska kultúrámra. Ki is faggatjuk előadás után a hallgatókat, mért tanulnak magyarul – van, aki a diplomáciában akar elhelyezkedni, van, aki az üzleti életre alapozná a jövőjét, van, aki műfordító akar lenni. Yu Zemin azt meséli, itt főleg a szülőkre vár a feladat, hogy eldöntsék, mit tanuljon a gyerekük – remélem, ezek a családok (ami azért nem kevés, öt évfolyamon az már 100 hallgatót jelent) jól döntöttek.

Pekingben a magyar irodalom – Yu Zemin előadása a magyar tanszéken a Pekingi Idegennyelvi egyetemen.

Előadás után az egyetem előtt  tuctucba vágjuk magunkat és a csúcsforgalomban szlalomozva elszáguldunk döcögve-tülkölve a következő metrómegállóig, mert késésben vagyunk a vacsoráról. A Foreign Language University Press szerkesztőivel és igazgatójával van találkozónk, akikkel már nyáron, a Pekingi Könyvvásáron megismerkedtem.

Vacsorán a Foreign Language Teaching & Research Press munkatársaival és Yu Zeminnel.

A terítéken pekingi kacsa. A karamellel ropogósra sütött bőrt és a mellehúsát szeletelve szolgálják fel hasábokra vágott zöldségek és szószok társaságában, egy tál leheletfinom tenyérnyi palacsintaszerű tésztával, ebbe a tésztába kell a mártásokba megforgatott falatkákat helyezni, összetekerni, majd így elfogyasztani. Én bénázok a pálcikával, de Éva már profin forgatja – nem értem, hogy tanulta meg ilyen gyorsan, amikor nyáron én már két héten át gyakoroltam – úgyhogy végül megadom magam, és megkérem, hogy készítse el nekem a falatokat ő, mielőtt én mindent leeszek magam körül. Közben kínai pálinkát iszogatunk lilliputi pohárkákból, de szaporán, minden pohárkához mondunk kölcsönösen az igazgatóval egy-egy köszöntőt. Éva rendkívüli hatással van a szerkesztő lányokra, a végén odajön az egyik, édes-kapatosan, és elmondja, mennyire irigyel minket, hogy így együtt vagyunk, mert neki még nincs párja. Megnyugtatjuk, hogy bizonyára hamar elérkezik számára is a nagy ő. Aztán megölelgeti Évát, olyan gyönyörű a szemed, és a ruhádat is imádom, és egyáltalán! Elérzékenyült ölelgetés. Este még küldünk neki egy ölelős animált emojit a wechaten (a wechat a kínai facebook, messenger, twitter és instagram, elektronikus pénztárca és google egyben, mindenki mindent ezen intéz – a mondás szerint ha már wechated van, kínai vagy.)

Este Lu Xunt olvasok angolul, The True Story of Ah-Q.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top