2017. november 10. péntek
Reggel elmegyünk sétálni a környékre újdonsült ismerőseinkkel, Jaroslawwal, Dinkoval és Gustavóval, a mexikói sráccal. Találomra elindulunk a városközpont felé. Egy kilométer után betérünk egy parkba, ahol mindjárt bele is csöppenünk a pekingi nyugdíjasok kedvenc foglalatosságába, a közös tornázásba és körtáncba. Harsog a hangfal, szaladgál rajta a diszkófény körbe-körbe, a 70-80 éves csajok meg vidáman táncikálnak. Van egy csoportvezető, ő mutatja előre a mozdulatot, amit aztán szépen mindenki utána csinál. Időnként az egész átvált körtáncba, vígan nevetgélve kalimpálnak, hadonásznak és emelgetik a lábuk. Évát persze rögtön berángatják magukhoz, mondjuk, nem is kell nagyon kapacitálni. Arrébb egy komplett nyugdíjaszenekar nyomja. A karvezető bizarr jelenség: hosszú, vörös bőrköpenyféle van rajta, azon felül rövid kabát, fején csúcsos, fülvédős sapka vörös csillaggal, mindehhez napszemüveg. A zenészek mind fúvósok, fújnak össze-vissza, az ének sem valami stabil, de mindenki nagyon lelkes. Találgatjuk Jaroslawwal, mit énekelhetnek, „Szeretett Pártunk” vagy „Halál ellenségeinkre”. De Dinko, aki tud kínaiul valamennyire, azt mondja, a szerelemről. Végigjárjuk a parkot, mindenütt magányosan tajcsizó, tornászó, éneklő nyugdíjasok. Körben toronyházak magasodnak.
Délelőtti nyugdíjas hobbizenekar a Shichahai parkban.
Délután elmegyünk Leevel találkozni. A többiekkel indulunk metróval, Jaroslaw egy darabig hezitál, hogy velünk tartson-e, vagy menjen a többiekkel a Tienanmen térre, végül hagy minket békén. Sétálunk egy metrómegállót, betérünk egy parkba, egy felüljárón megállunk és lenyűgözve bámuljuk a látványt, ahogy a sugárutat végig, a szemhatárig felhőkarcolók szegélyezik. A Sanlitu negyedben vagyunk, Pláza pláza hátán. Bemegyünk a Paulanerbe, ahol nyáron már jártam, Évuka eszik egy vegyes tálat rántott hagymakarikákkal, csípős csirkeszárnnyal. Afrikai srácok tequiláznak és biliárdoznak mellettünk. Aztán megjön Lee és átmegyünk egy helyre, ahol szerinte cigizni is lehet. Leet már nyáron megismertem, hatalmas arc, nagy kavarógép, egyszerre nyolcszáz dolgot csinál, mindent tud, mindent meg tud szerezni, de a dolgok jelentős százaléka valószínűleg duma. De végtelen aranyosan nyomja az ipart. Amy, a gazdag üzletasszony menedzsere, Kodály-módszerrrel dolgozó zeneiskolát csinálnak, Magyarországról hozzák a tanárokat. Lee szülei kínaiak, Vácon született, ott járt gimibe, aztán egyszercsak úgy döntött, hogy kijön Pekingbe felnőni és szerencsét próbálni. Van egy cuki, duci barátnője, aki nyáron, amikor együtt piáltunk egy tetőtéri lounge-ban, arról panaszkodott, hogy Lee nem akarja még elvenni feleségül. Megnyugtattam a kiscsajt, hogy Lee jó srác, és előbb-utóbb biztos tudni fogja, mi a kötelessége. Lee legfőbb álma, hogy lefordítsa kínaira Rejtőt, ebből akar üzletet csinálni, meg Észak-afrikai turizmust. Fiam korabeli srác, ezért is nagy szimpátiával figyelem. Hamarosan befut Dzsenifer, egy soltvadkerti lány, aki pesten kínai szakon végzett, és most itt újságírást tanul és egy menő lovas magazinnál dolgozik, ahol most fog megjelenni az első cikke. Ámuldozunk Évával gyerekeink generációjának lendületén és bátorságán. Megiszunk pár sört, aztán átmegyünk egy olasz vendéglőbe, ahol Leenek egy brazil lánnyal van találkája. A Brazil lány São Paulo-i, hatalmas gesztusokkal beszél, utálja Rio de Janeiro-t, mint minden rendes São Paulo-i, és angolt tanít gyerekeknek egy Peking közeli városban. Épp csak befalja a kajáját és rohan, hogy elérje az utolsó vonatot. Éjfél körül jövünk haza Évukával, itthon nekiugrunk a reptéren vásárolt szaláminak, és jókat harapunk belőle. Én kinyitok – Évuka rosszallása ellenére – egy Unicumot (amit elajándékozni hoztunk), hogy biztos jól aludjak. Jól is alszom.
2017. november 11, szombat
Délelőtt kicsit másnapos vagyok, de azért szorgalmasan írok, vagy legalábbis próbálkozom. Megírok 3000 karaktert, aztán elzsibbad az agyam.
Az ebédidő elég korán van, (11.30), alig ültem le dolgozni, már megyünk is kajálni. Ebéd után úgy döntök, nem lehet lustálkodni tovább, hősiesen futóruhát öltök, beállítom a mobilon az appot és elmegyek felfedezni a környéket. A Shilipu utcán indulok dél felé, aztán gondolok egyet és nyugatra térek le a Tonghui felé tartó csatorna mentén, mert arra izgalmasabbnak ígérkezik. És tényleg, ahogy letérek a főútról, egy másik világba keveredem. Az út bal oldalán ötvenes-hatvanas évek beli lakótelep, melyet fal vesz körül, nem védelmi célból, hiszen a falon egy csomó bejárat nyílik, inkább talán a közösség önazonosságának erősítésére. Itt már alig járnak autók, kerékpáron, kismotoron, tuctucon jönnek-mennek az emberek. Szemben a lakóteleppel jobb oldalt, a csatorna túlpartján viskók, amelyek talán még a lakótelep építése előtti Peking maradványai. A 19. század, szemben az ötvenes évekkel, mindez alig pár száz méterre a jelen toronyházaitól. Mert a hipermodern toronyházak folyamatosan foglalják el a 20 . század közepének lakótelepi világát is, a csillogó tornyok százai között kuporognak ezek a régi, kopott, rossz szagú városrészek, megtűrt, kukaszagú vénségek a múltból.
A régi és az új Peking – egy darabka múlt a toronyházak tövében.
A csatorna partján horgászok guggolnak a későőszi napfényen, cigiznek, várják a kapást. A taligákkal és lerobbant motorbiciklikkel körbevett viskók előtt ruhák száradnak kötélen, tök és uborka fut a drótkerítésen, a kis kéményekből itt-ott ételgőz pöfög. A csatorna fövenyében, a betonnal burkolt védmű fölött a löszben kiskertek sorakoznak, amelyeket kavicssorok választanak el egymástól egyenlő távolságban. A zöldségek nagy része már leérett, de itt-ott zöldell még egy kis káposzta, mángold, franc tudja, talán még krumpli is. Lustaságnak, magatehetetlen roskadásnak semmi nyoma. A kontrasztok szegénység és gazdagság között nem hasonlíthatóak sem a Kelet-európai, sem a – csak felületesen megtapasztalt – dél-amerikai szinthez. Itt nincsenek favellák, lerohadt külvárosok, nem érződik ordító szegregáció, és ami végképp nem érződik, az a magyar reménytelenség. Sőt, alapvetően az az ember érzése az utcán, hogy itt mindenki szentül meg van győződve arról, hogy holnap jobb dolga lesz, és ebben alighanem igazuk is van. Lee mesélte még múltkor, hogy nem ritka, hogy pekingi albérletekben négyen-öten osztoznak egy szobán, fiatalok, arra gyűjtve, hogy majd egy nagyobb, majd egy még nagyobb lakásba költöznek, és aztán tényleg összegyűjtik rá a pénzt és tényleg elköltöznek vágyaik otthonába. Az ingatlanok iszonyatosan drágák, 3 millió forintnyi jüan körül figyel egy négyzetméter de mindenki meg van győződve arról, hogy egyszer saját lakása lesz. Bár merre néz az ember, daruerdők között nőnek ezrével a toronyházak, elképzelni is nehéz, hogy ebbe egyszer mind be is költözik valaki, de hozzáértők szerint ez nem ingatlanlufi – sőt, a keresletet még így is alig győzik kielégíteni.
Másfél kilométer után elkanyarodok balra a csatornától ismét dél felé. Tájékozódási pontom egy jellegzetes toronyház, oda kell majd visszakanyarodnom. Ritka errefelé a futó az utcán, inkább a parkokban sportolnak, de nem keltek különösebb feltűnést. Sokan összemosolyognak velem. Ahol valami érdekesek látok, megállok, fotózok. Harmincöt percet, majdnem négy kilómétert futok, ami persze nem teljesítmény, de elég ahhoz, hogy leizzadjak.
Kínai névtáblám a megnyitó konferencián a Lu Xun Akadémián.
Este a vacsora után kerül sor a hivatalos megnyitó ceremóniára, az írószövetségtől az elnöknő, a Lu Xun Akadémiától Jidi Majia, egy joviális, kövér költő mond beszédet, akinek a dedikált összes műveit díszkiadásban már előre megkaptuk helyi elöljárónktól, altisztünktől, vagy hogy is mondjam, csapatvezetőnktől, az energikus Huang úrtól, aki angol leveleit csak Mr. Hunter-nek nevezünk. Én is elmondom az előre megírt és előre elküldött angol beszédet, amelyben megköszönöm a meghívást és elmondom, mit mire vagyunk kíváncsiak ebben a hónapban: nem fukarkodom a dicsérettel. A beszédek után felolvasás, ki-ki anyanyelvén olvas, a fordítást előre kiosztották a hallgatóságnak, hogy ne menjen a szinkrontolmácsolással az idő. Évuka még egy csokor virágot is kap, miközben felolvas az Egyasszonyból. Jaroslaw egy performance-szal készült, egy nagy vájdlingban kenyeret hoz be, a vájling köré sereglünk, lengyel barátunk – a lengyel tradícióktól talán nem teljesen idegenül – megáldatja velünk a kenyeret, majd pedig szétosztja a kínai hallgatóság között. Egyétek a költészet ízét! Vegyétek a művészet hangját! – Kínai vendéglátóink udvariasan mosolyogva próbálnak jó pofát vágni a dologhoz. A megnyitó után viszont semmi fogadás, semmi pia, így aztán a többiekkel elhatározzuk, hogy számunkra még nem érhet véget az este. Lemegyünk kocsmát keresni, aztán úgy dönt a többség, hogy inkább vásároljunk be a közértben és igyuk meg a vendégházban. Kinyitják nekünk az egyik tárgyalót, vígan poharazunk, toljuk a csipszet. Beszél mindenki össze-vissza, a Nobel-díj körüli stikliktől a török belpolitikán és a Katalán helyzeten át addig – ezt Dinco Telecannal, a horvát költő-műfordítóval beszéljük meg – hogy Hamvas Béla Karneválja a 20. század egyik legnagyobb regénye, és hogy milyen kár – oh, kis nemzetek nyomorúsága! – hogy a saját korában nem kerülhetett be a világirodalom vérkeringésébe. Azt már nem mondom el Dinconak, hogy milyen nehéz a Hamvas-kérdés otthon, és hogy a Hamvas-imádóknál már csak a Hamvas gyűlölőket utálom jobban (vagy fordítva).
Éjfélkor aztán mi Évával, meg még egy-két ember aludni tér, de a többiek maradnak.
