+ Film

Úgy megtörte őket a rendszer, hogy még céljaik sincsenek

Tudtam, hogy ha a film után be lehet azonosítani a főszereplőt, akkor áldozatot csináltam belőle. Így is nagyon sokan kerestek meg a film bemutatása után, visszataszító, kétes figurák is, hogy adjam meg nekik Lili elérhetőségét. – mondja Regős Ábel, akinek Lili című dokumentumfilmjét a Verzión mutatták be.

A főszereplő egy 18 éves lány, Lili, aki éppen elhagyja a nevelőintézetet. Kilép a nagybetűs életbe, vagy belezuhan az ismeretlenbe? Regős Ábel filmrendezővel beszélgettünk a Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm-fesztiválon.

A legváltozatosabb műfajokban alkotsz, folyamatosan vannak ötleteid – és felkéréseid is. Mesélnél pár szót magadról?

Regős Ábel: Fikciós rövidfilmeket és dokumentumfilmeket egyaránt készítek, a Lili volt az első hosszabb játékidejű dokumentumfilmem. Újabban sok videoklipes megkeresésem is van. Emellett a Novus Művészeti Iskolában tanítok filmtörténetet és mozgókép-technikát. Van egy Samu nevű fiam, ez is jó dolog. (Nevet.) Mostanában főleg egy kisjátékfilm-tervemmel foglalkozom. Aktuális kérdésről szól: egy hatalmi helyzetével visszaélő zaklatóról. Kicsi a költségvetése, és nem szeretném, ha a hosszú pályázási folyamat miatt kifáradna az ötlet. Ezért nem állami támogatásból, hanem alternatív forrásokból szeretném finanszírozni.

Hogyan döntöd el, hogy ha aktuális társadalmi kérdéssel szeretnél foglalkozni a filmedben, az dokumentumfilm vagy játékfilm legyen?

Nagyon keskenynek látom a határt a két műfaj között. Kiváló játékfilm-rendezők törekszenek arra, hogy a filmjük minél inkább realistább, hitelesebb legyen. Ennek megvannak a maga rendezői, esztétikai módszerei. A másik oldalon pedig sok dokumentumfilmes igyekszik elérni, hogy a filmje minél inkább játékfilm-szerű legyen. Sokszor klasszikus hollywoodi struktúrába helyezik a történetet, vizuálisan is azt a világot idézik a képkivágásokkal, vágással, fényekkel. Ezek az úgynevezett kreatív vagy performatív, jelenben játszódó dokumentumfilmek. Ulrich Seidlről például nem tudom, hogy játékfilmes vagy dokumentumfilmes-e. De némelyik Lars von Trier vagy Cristian Mungiu-filmnél  is elmosódnak a határok. Trier hírhedt a brutális rendezői módszereiről, amelyek miatt hiteles pillanatok születnek. Vagy ott van a színházi és tévés múlttal rendelkező Mike Leigh, aki olyan színészvezetésre és helyzetkezelésre képes, hogy néha eszedbe sem jut, hogy játékfilmet nézel.

Persze az nagy különbség, hogy az ábrázolt helyzet amúgy létrejönne-e magától.

Igen, és a kontextus is döntő, hiszen játékfilmnél tudom, hogy színészek. Mindenesetre én szeretem a jelen reflektálására törekvő filmes korszakokat és mozgalmakat, például a Dogmát, és sokszor nem látok radikális különbséget a dokumentumfilm és a játékfilm között. Mindazonáltal a stilizált vagy a valóságtól elemeltebb filmeket is kedvelem.

De ha meg kéne határoznod, hogy mi az a plusz hitelesség, ami a dokumentumfilmben megvan a játékfilmhez képest, mit mondanál?

A dokumentumfilm cselekménye létezik, nem pedig megírták. Bár fikciós filmek is létező helyzetekből szoktak kiindulni – leszámítva bizonyos zsánereket, például a sci-fit –, de a dokumentumfilm abban a pillanatban történik csak. Nincsen meg kétszer, nem lehet elpróbálni. Ebből adódik a varázsa, a plusz hitelessége.

A Lili esetében ez hogy volt? Néha ugyanis olyan érzésem volt, mintha a film már egy későbbi fázisból nézne vissza a lány történetére.

Igen, jól gondolod. Nem fikciós dokumentumfilm, hanem rekonstruált, de fikciós hatása lehet a megkonstruált világa miatt, bár ezt nem tartom lényeges kérdésnek. Klasszikus „hős útja” narratívával dolgozik. Valaki elhagyja a komfortzónát, meg kell küzdenie az ismeretlen világgal, és a végén kicsit bölcsebben, tapasztaltabban visszatér a komfortzónájába. Ez jellegzetes nyolc szekvenciás hollywoodi dramaturgia. Amikor nekikezdtem a filmnek, volt valamiféle előzetes benyomásom, amiből sejtettem, hogy ebben a szerkezetben kell majd gondolkodnom. Így is jöttek a dolgok, és ebbe az irányba is tereltem a filmet – hiszen egy dokumentumfilmet is meg kell rendezni.

De nagy különbség, hogy egy fiktív filmnek megírják előre a forgatókönyvét, itt viszont én egyetlen jelenetet nem írtam meg előre, hanem adódtak, léteztek. Ott a hajléktalan bácsi jelenete. Csinált dolognak tűnhet, de a férfi valóban odajött magától, és beszélgetni kezdett Lilivel, amikor épp nem forgott a kamera. Csak annyi történt, hogy megkértem őket, kezdjenek neki még egyszer a beszélgetésnek, de egyáltalán nem mondtam szempontokat.

Hol kapcsolódtál be a főszereplő lány, Lili történetébe?

Sokáig kerestem főszereplőt. Először börtönből szabadult emberről akartam forgatni, képben is volt egy éppen szabaduló, érdekes karakter, de ez a terv végül megdőlt. Ekkor elkezdtem a börtönt metaforaként kezelni. Hamar eszembe jutottak a zárt rendszerű állami nevelőintézetek, ahol kimenni sem lehet. Sok állami gondozottal beszélgettem. Fél évig kerestem azt az arcot, aki működik kamera előtt. De mindenki, akivel találkoztam, enervált és kizökkenthetetlen volt. A néző azonban csak cselekvő, döntéseket hozó karakterrel tud azonosulni. A fiatalokat, akiket megismertem, úgy megtörte a rendszer, amiben éltek, hogy nem volt energiájuk és céljuk. Drámai volt ezt látni, mert szerintem a céltalanság a legnagyobb nyomor. Még annyi sem lebegett előttük, hogy egyszer szeretnének majd egy autót, vagy megmártóznának a Balatonban. Lili viszont aktívabb ember, erre felfigyeltem.

Mit tudtál meg az intézeti fiataloktól, amit valószínűleg nem tud a legtöbb ember?

Számomra teljesen elképzelhetetlen volt, hogy betöltik a 18. életévüket kedden, és még aznap menniük kell. De úgy, hogy semmilyen tapasztalatuk nincs a gyakorlati valósággal. Implicit rendszerkritikát akartam megfogalmazni a filmmel. Hiszen Lili döntései olykor azért rosszak, mert az intézet nem készítette fel őt ezekre az egyébként nem ritka és kiszámítható helyzetekre.

Mégsem szerettél volna közvetlenül az intézményről beszélni?

Semmiképpen sem. Sok intézetben jártam, és nagyon kedves nevelőkkel is találkoztam, akik minimális fizetésért küldetéstudattal csinálják a munkájukat. Az intézmények struktúrája viszont ellenük dolgozik, ők pedig állandó belső harcban állnak ezzel. Ha konkretizáltam volna az intézményt, akkor ezeket a nagyszerű embereket bántottam volna meg. És utána még nehezebb lett volna a dolguk. Engem rendezőként az érdekelt, hogy minden tapasztalat nélkül hogyan vág neki valaki az életnek, méghozzá általában vidéken, hiszen több intézmény ott van.

Biztos nagyon érzékeny kérdés volt számodra, hogy milyen hatással lesz ez a film Lili életére. A film maga azt sugallja, mintha a stáb csak kívülről figyelte volna. De nem tudom elképzelni, hogy ne segítettetek volna neki tevőlegesen a forgatás idején.

Szállással segítettem neki, fizetést kapott. Fontos volt az is, hogy a film ne okozzon problémákat számára, hogy ne borítsuk fel rossz értelemben az életét. Ezért a távolságra nagyon ügyeltem, de úgy, hogy mégis legyen annyira bizalmas a viszonyunk, hogy lehessen forgatni. A filmbeli információs eltolások is azért vannak, hogy védjék őt. Kezdjük rögtön a nevével. Ugyanis az állami gondozottak rettenetesen kiszolgáltatottak, potenciális áldozatai a striciknek, és a pénzükre is sokan utaznak. Tudtam, hogy ha a film után be lehet azonosítani a főszereplőt, akkor áldozatot csináltam belőle. Így is nagyon sokan kerestek meg a film bemutatása után, visszataszító, kétes figurák is, hogy adjam meg nekik Lili elérhetőségét. Sok negatív tapasztalatom volt, kialakult bennem némi görcs emiatt. Tartok attól is, hogy ha fiú lett volna a főszereplő, ezeknek a megkereséseknek a java része nem történt volna meg.

Mi a filmed sorsa? Hol volt, hol lesz látható?

Az 62. Országos Független Filmfesztiválon különdíjat nyert, és most gondolkodunk azon, hogy külföldi fesztiválra vigyük. Ebben hátráltat az, hogy interneten elérhető. A Vs.hu pályázatára készült a film, és ott kritérium volt az internetes megjelenés. Az internet demokratizált közeg, ott azok is hozzájuthatnak egy filmhez, akik nem járnak dokumentumfilm-fesztiválokra, tehát ez amúgy nagyon is jó dolog.

Interneten rákeresve a filmedre, még a gyakorikérdések.hu oldalon is találtam olyan kérdést, hogy mi lett Lili sorsa. Örömteli, hogy ilyen népszerű lett a film.

Igen, sokan nézték. Hogy mi lett Lilivel… Az elmúlt egy évben olyan sokszor hallottam ezt a kérdést, hogy lassan immunis lettem rá, és igazából nem is tudom megválaszolni. Azt érzem, hogy kiszolgáltatnám azzal, ha közzétenném, mi lett vele. Nagyon örülnék, ha ez a közérdeklődés átcsatornázható lenne arra, hogy az ábrázolt problémával foglalkozzunk. A film perszonális, nagyon egyéni, de elsősorban mégiscsak a rendszerről szól. Lili esetét tipikusnak érzem. Erről kéne szólnia a társadalmi párbeszédnek: hogyan lehet, hogy a magyar állam eleve lemond ezekről a fiatalokról?

Mi az a tapasztalat, amit magaddal viszel ebből a filmből a későbbi munkáidba?

Hogy filmet készíteni a legjobb dolog a világon, és komoly erkölcsi gyakorlat.

Úgy megtörte őket a rendszer, hogy még céljaik sincsenek
1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. Béla

    2017-11-24 - 07:26

    A rendszer valóban nagyon rossz, sokszor ártalmára van a gyerekeknek. Az viszont, hogy 18 évesen el “kell” menni, az nem igaz. Van utógondozás, segítség a további tanuláshoz, a felnőtt élethez, lakáshoz, stb. 18 évesen el LEHET menni, és el is mennek sokan, mert vonza őketa “szabad élet”

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top