+ Film

Andrej A. Tarkovszkij: Apám ezekből a fotókból álmodta meg a Tükör című filmet

Tarkovszkij fia egy elhagyott dobozban, régiségként bukkant rá azokra az archív fényképekre, amelyekből Andrej Tarkovszkij, a 20. század második felének egyik legnagyobb filmrendezője emlékére összeállította a Műcsarnokban látható, Emlékek tükre című fotóválogatást, amely nemcsak édesapja gyerekkorát és a Tükör című film születését mutatja be, de hiánypótló és fantasztikus erejű kordokumentum is.

A mi közös álmunk

Andrej A. Tarkovszkij az Emlékek tükre című kiállításról, a Tükör című Tarkovszkij-film geneziséről, édesapjáról és nagyapjáról mesélt. Kovács-Cohner Róbert interjúja

Andrej A. Tarkovszkijjal az Emlékek tükre című kiállítás megnyitóját megelőző napon, a Műcsarnok könyvtárában beszélgetünk. Kifogástalan úriember, a végletekig elegáns. Elsőre kimértnek tűnik, ám arcán folyamatosan barátságos mosoly játszik, szeme nyíltságot, kíváncsiságot és érzékenységet sugároz. Amikor belépünk a könyvtárba, beleszippant a levegőbe. „Imádom a könyvek, a régmúlt illatát” – mondja. És éppen így, egy elhagyott dobozban, régiségként bukkant rá azokra az archív fényképekre, amelyekből Andrej Tarkovszkij, a 20. század második felének egyik legnagyobb filmrendezője emlékére összeállította a Műcsarnokban látható, Emlékek tükre című fotóválogatást, amely nemcsak édesapja gyerekkorát és a Tükör című film születését mutatja be, de hiánypótló és fantasztikus erejű kordokumentum is.

Beszéljen egy kicsit a Műcsarnokban megrendezett kiállítás megszületéséről!

Firenzében kértek fel rá, hogy készítsek egy, a film világához kötődő kiállítást. Valami egészen újat szerettem volna kipróbálni, ezért elmerültem a fotóarchívumban, ahol több mint 7000 standfotó között kezdtem válogatni. Egyszer csak a kezembe akadt egy poros doboz, tele üvegnegatívokkal. Ahogy kinyitottam, szíven ütött a furcsa érzés: ezeket a képeket én már láttam valahol! Ahogy a déjà vuből felocsúdva alaposabban megnéztem a felvételeket, rájöttem, hogy a harmincas években készültek, és Oroszországban, a családi fényképek között már találkoztam velük. Ezek a képek hatalmas kincsek voltak ugyanis: az eredeti fotók, amelyekből édesapám, Andrej Arszenyjevics Tarkovszkij felépítette és megálmodta a Tükör című filmet. Az ezek közül válogatott 200 negatívból és a film forgatásán készült fotókból rendeztem meg a kiállítást, először édesapám halálának 20. évfordulójára. A képeket nagyszüleim, illetve nagyapám, Arszenyij Tarkovszkij szintén költő és fényképész jó barátja, Lev Gornung készítette, hatalmas műgonddal – az egyik képen látható is, ahogy hárman sétálnak a folyóparton. A képek a harmincas évek elejétől a negyvenes évekig tartó időszakot, édesapám gyerekkorát idézik fel.

A filmet inspiráló családi fotók mellett forgatáskor készült képek is láthatók a kiállításon, és a hasonlóság megdöbbentő: az életképeket elnézve mintha a filmből kivágott, de atmoszférájukkal jelen lévő jeleneteket látnánk, a film jelenetei pedig mintha csak az Emlékek tükre kiállításon bemutatott valóságos korszak mozaikjai lennének.

Lev nagyszerű fotós volt, és a költői véna, a remek megfigyelőkészség, a műgond bizony minden egyes fotóján látszik – akkoriban nem volt elég kattintani egyet, komplex processzus volt a képek megkomponálása és elkészítése. Ezek nem egyszerű családi krónikák, hanem valódi korrajzok. Nem véletlen, hogy édesapám ezeket a képeket használta, hogy felelevenítse az emlékeit, az egyes fotókkal pedig különösen precízen bánt: a filmben próbált minden egyes szokást, gesztust, emléket a mozgókép nyelvén elmesélni. A filmben látható pajtát, amely később leég, valójában a semmiből rekonstruálták, az itt is bemutatott fotó és apám emlékei alapján. Amikor apám forgatni kezdte a filmet, megtalálta a helyszínt, de az egykori nyaraló helyén csak néhány romra talált. Emlékszik a film végi snittre, amikor a gazban egy csomó rohadt fára akadnak? Nos, az a valóságos ház – illetve ami maradt belőle.

A képeket látva azt kell mondanom, hogy megdöbbentő alapossággal sikerült rekonstruálni a gyermekkort a fotók és az emlékek alapján.

Amikor apám odavitte nagyanyámat a forgatásra, ő sírni kezdett – úgy érezte, mintha visszament volna az időben. És a faház esete csak egy példa a számtalan közül: apám a képek segítségével járta újra végig saját emlékeit. Gyerekkori emlékei mindannyiunknak vannak, de apám valóságos nyomozásba kezdett. Minden nevet, helyszínt, embert megkeresett, mindent lejegyzetelt. A kiállított képek közül soknak a hátoldalán ott vannak a jegyzetek, hogy pontosan hol készült, kik láthatók rajta. A Tükör geneziséül ezek a fényképek szolgáltak. Minden ezekkel kezdődött. Nagyon ritka dolog ez. Édesapám szeretett nosztalgiázni, de ez annál sokkal több volt: Olaszországban is sok polaroid képet felhasznált, amit még a Szovjetunióban készített, de a Tükör esetében paradox módon a fényképekkel hívta elő saját, elveszettnek hitt emlékeit és álmait. Visszatérve az első kérdéséhez: óriási élmény volt, amikor kinyitottam ezt a kis dobozt, és az ismerős helyek és alakok, a család, édesapám néztek vissza rám. Úgy döntöttem, hogy kiegészítem pár képpel a forgatásról, és megmutatom, hogy hála apám fáradhatatlan, áldozatos munkájának, milyen közel áll egymáshoz, mennyire összeér valóság és fikció, ahogy a filmben is összeér múlt, jelen, álom és valóság, sőt apák és fiúk, a Te és az Én is.

Elnéztem két egymás melletti képet: megdöbbentő, hogy a kis Andrej mennyire hasonlít arra, aki a gyermeki énjét alakítja a filmben…

Igen, a főszereplőnő pedig egészen úgy néz ki, mint a nagyanyám. Még a filmben is elhangzik a szájából, amikor a férje édesanyja képét nézegeti:

„Egészen hasonlít rám.”

Az alapkoncepció pillére volt, hogy a valóságot minél pontosabban rekonstruálja a Tükörrel, a képekkel pedig olyannyira mélyre menjen, amennyire csak lehet.

A megkérdőjelezhetetlen film- és kortörténeti jelentőség mellett éppen ez döbbenetesen erős és mélységesen zavarba ejtő az Emlékek tükre kiállításon. A képek egy része egy olyan filmből vagy annak forgatásáról való, amely a valóságot és a valóságos álmokat mutatja meg a mozgókép nyelvén, miközben megkérdőjelezi az idő valóságát, míg más részük maga az ennek alapjául szolgáló valóság, amely a valóságot bemutatni hivatott filmet inspirálta. Egymás mellé kerül, összeér és egymásba mosódik a harmincas évek időszaka, a hetvenes évek és a jelen, ahonnan ezeket figyeljük – eltűnik az idő linearitása, és befogadóként épp azt a típusú élményt éljük át, amit a filmet nézve.

Apám nem csak az állóképeket akarta mozgóképekké változtatni, nem pusztán életrajzi filmet akart készíteni. Saját valóságát, érzéseit is meg akarta mutatni mint műalkotást: a múltat, a film jelenét, az álmok és a képzelet, az emlékek igazságát egyaránt. A filmben az álmok tehát valóságosak. Sok kritikus kiemelte, hogy Tarkovszkijnak milyen remek álomszekvenciái vannak, és miközben tényleg fantasztikus volt a képzelőereje, ő az álmokat valóságos, az élet eseményein alapuló igazságokként, érzésekként élte meg. A leforgatott álmok az ő álmai. Ezért választottam ezt a verset a kiállítás elejére:

„Erről álmodtam én, és erről álmodom, / És egyszer még talán álmomban újra látom, / Mert minden körbejár, s megmutatja az álom / Tinéktek is, mit én álmodtam egykoron.”

Nagyapám szerint az álmoknak van egy felsőbbrendű valósága, amely a múltat, a jelent és a jövőt egyesíti, ahol az emberek, a művészeti formák, a lelkek együtt élnek a halhatatlanságban. És nagyapám hitt benne, hogy egyszer ugyanazt álmodhatjuk majd. Édesapám ezt a mélyen személyes, mégis mindnyájunk számára közös álmot szerette volna megteremteni a Tükörrel.

A film nem metaforákat használ: egyszerűen megmutatja, hogyan látunk, emlékezünk és álmodunk.

Igen, azt, ahogy a valóság átalakul, valami mássá válik, és közben mégis ugyanaz marad. Épp ezért érződik ma is olyannyira kortársnak a Tükör. Legalábbis számomra. Úgy érzem, hogy nem öregszik. Amikor nézed, sehol nem érzed, hogy klisé lenne, túlhaladott, mint sok nagyszerű, de megöregedő film esetében. A Tükör időtlen, mert édesapám a megalkotásakor képes volt igazán mélyre leásva minden felesleges, mesterséges dolgot eltávolítani, és csak az esszenciát, a létezés és az álmok valóságát megmutatni: azt, ami mindig közös bennünk, emberekben. És azt gondolom, hogy épp ezért ötszáz év múlva, a világ minden pontján is ugyanígy fogunk reagálni rá. A kiállítás fogadtatása is erről mesél. Arról, hogy bár a konkrét gyermekkor, az alakok, a Tükör nagyon is személyes, nagyon is orosz, mégis mindnyájunkra hat. Nem gondoltam volna, hogy mindenütt ekkora szeretettel fogadják majd, de már tizenegy éve is hatalmas sikert aratott Olaszországban. Úgy néz ki, hogy apámnak sikerült megvalósítani nagyapám álmát, és a kultúráktól, korszakoktól függetlenül egyesíteni az embereket, akiket ezek a képek a saját gyerekkorukba vezetnek vissza. A történelem különböző pillanataiban mindnyájan ugyanazt éljük meg. És ez nem az én sikerem, hanem a film és a képek, és persze a nagyapám által írt versek ereje, amelyekből öt hangzik el a filmben, és amelyek magukat a képeket, és így közvetve a filmet inspirálták. Nagyapám versei ugyanis a képeken látható helyszíneken születtek, talán ugyanakkor, amikor elkészült az a kép. Tavak, nők, gyermekek, egy letűnt korszak, mindannyiunk gyermekkora: apámnak nagyapám álmát épp az ő munkásságán keresztül sikerült megvalósítania azzal, hogy egyesítette az embereket a mozgóképre fordított orosz költészeten keresztül.

Milyen viszonyban volt Andrej és Arszenyij, illetve a nagyapja és a nagyanyja, amikor a filmet bemutatták?

Nagyanyám irodalomórán találkozott nagyapámmal, ő is írt, költő volt. Aztán apám megszületésével mindent elfelejtett: onnantól kezdve csak a gyerekeknek élt. Nagyapámnak új családja lett, de nagyanyám sosem házasodott újra – a film eredetileg életrajznak indult, nagyon személyesnek, de aztán lassan legalább ennyire vált az elhivatott anya történetévé, aki mindent feladott a gyerekekért.

Ezt jelképezi az utolsó jelenet is, amikor a valódi nagyanyja kézen fogva sétál a gyerekekkel a nyaraló romjai között.

Így van. A filmben az apa viszont végig hiányával van jelen, a Tükör jelenében már rég elhagyta a családot. A gyerekek csak akkor találkoznak apjukkal, amikor a frontról pár napra hazatér. Minden korábbi emlék, a vidéki együttlét, a boldog pillanatok csak hiányként jelennek meg, amikor anya és fia a kerítésen üldögél a tisztáson átívelő utat nézve, azt találgatva, vajon hazajön-e az apa, a férj. A valóságban azonban bőven voltak ilyen pillanatok. A kiállítás kitölti és felmutatja ezeket az üres helyeket, megmutatja az apát, aki a filmben „csak” az általa csodálatosan felolvasott versekben mutatkozik meg. Amikor apám megmutatta a filmet a nagyszüleimnek, és ők kijöttek a vetítőteremből, nagyanyám, aki az öreg hölgyet, a férj anyját alakította a filmben, de nem tudta, mi lesz az egészből, sírt, nagyapám pedig csak annyit mondott neki ott, a bemutató után:

„Látod, hogy megbüntetett minket, hogy a vesénkbe látott”

– apám erre később azt mondta egy interjúban, hogy valójában saját magát legalább ennyire megbüntette a mélyfúrásszerű önvizsgálattal.

A film sokszor valóban tudatosan összemossa a nagyapa és az apa, azaz a filmben az apa és a gyermek alakját – és most nem csak a színészválasztásról beszélek. A film végén a haldokló költő épp annyira lehetne a költőóriás Tarkovszkij, mint a rendezőóriás.

Így van. Ugyanaz a színész játssza a hőst és az apát. Nem véletlen, hogy a film végén nem látni arcot – eredetileg egy teljesebb jelenetben apám arca is szerepelt, de aztán csak a keze maradt meg, a kész filmből kivágta magát. Apám szemében mindig is nagyapám volt a legfontosabb, költőként a legnagyobb orosz, minden filmjét ő ihlette, és bár a költészettől az első pillanattól el akart távolodni – sosem mert volna apjával, a legnagyobbal egy ligában játszani –, mozgóképen azt akarta megvalósítani, amit az apja, nagyapám a költészetben. Művészetük közeli rokonságban áll: apám megörökölte a látásmódját. És ha az emberi kapocs időnként nem is volt olyan jó közöttük – oroszosan, érzelmeiket alig-alig kimutatva, sokszor távolról szerették egymást –, a spirituális kapcsolatuk erősebb volt, mint bármi, amit valaha láttam. Nagyapámnak köszönhető, hogy apám ilyen nagyszerű rendező lett. Nem látták egymást gyakran, de apám a filmjeit mindig nagyapának mutatta meg először. Nagyon fontos volt az ő véleménye a munkájával kapcsolatban. És amikor nagyapám kijött a Tükör bemutatójáról, és nagyanyám ott zokogott a meghatottságtól, a nagyszüleim megölelték egymást, majd nagyapám apámhoz fordult, a szemébe nézett és így szólt:

„Ez, fiam, nem mozgókép: ez költészet. Nem film ez, hanem maga a Vers.”

Ennél nagyobb ajándékot, megerősítést nem is mondhatott volna a legendás filmrendezőnek, Andrej Tarkovszkijnak, aki egész életében az istenített apja fia maradt.

Andrej A. Tarkovszkij: Apám ezekből a fotókból álmodta meg a Tükör című filmet
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top