Mik a legjobb és a legrosszabb tulajdonságaid?
Addison Schacht komolyan veszi a Chicagói Egyetem felvételi esszékérdését, és kendőzetlen őszinteséggel számol be arról, amit élete eddigi tizenhét éve alatt titkolni próbált. Az iskolai marihuánaárusítást, barátságát egy Ásó nevű lánnyal (aki – és ez fontos – NEM a barátnője), az Aeneis-fordításokat és persze a nyomozást. Addison ugyanis fejébe veszi, hogy kideríti, ki és miért gyilkolta meg az osztálytársát, Kevin Broadust. Megszállottan ragaszkodik tervéhez, még akkor is, amikor Ásóval olyan rejtély közepébe csöppen, melyet nem biztos, hogy kezelni tud.
Sam Munson, a Menő Könyveknél megjelent Szívás című könyvéből itt egy részletet olvashatsz, ha arra vagy kíváncsi, mi volt róla a véleményünk, azt itt találod.
Részlet:
Arra kértek, hogy soroljam fel, mik a legjobb és a legrosszabb
tulajdonságaim. Először is, hadd mondjam
el, hölgyeim és uraim, piszok nehéz dolog rossz embernek
tartani magamat. Úgy értem, gyötör a lelkiismeret-
furdalás, néha erősebben, néha gyengébben.
Hiszen mindenki, még az erkölcstelenség eleven bajnoka
is, jónak látja magát. Vagy olyannak, aki jót akar,
még ha cselekedetei – egyenként nézve – nyíltan öncélúak,
gyilkosak satöbbi. Ez erős érv az olyan nagy
szavak értékével szemben, mint a jó és a rossz. Az emberek
még inkább így éreznek most, 1999-ben, amikor
mindannyiunknak vezekelnünk és jajveszékelnünk
kellene, meg a fogainkat csikorgatni. De nem élhetjük
le úgy az életünket, hogy nem teszünk különbséget.
Márpedig az, hogy kis és közepes adag füvet adok el
megbízható, laza és gazdag kölyköknek (amivel az elmúlt
négy évben a szabadidőm nagy részét töltöttem),
nem olyan viselkedés, ami megérné, hogy gyötrődjünk
miatta. Akkor túlságosan is fontosnak tűnne, tudják?
A pénzre még csak szükségem se volt.
Mindazonáltal – a cselekedeteim alapján ítélve – rossz
ember vagyok. Ezt tisztázzuk, csak hogy ne legyen
semmi félreértés. Mostanáig az életem több mint egyötödében
drogdíler voltam, még ha kispályás is, a sikeresebb
és nagyobb adagokban utazó drogdílerek kuncsaftja,
akik pedig még nagyobb kutyák kuncsaftjai,
és így tovább, és így tovább a végtelenségig. Durva, mi?
Emberi, de durva. Volt egy digitális patikamérlegem.
Egy drága fekete széfem: ebben a sikereim csúcsán
volt négy cipősdoboz, benne 12 380 dollárral, a pénzt
pedig címletek szerint kötegeltem össze. (Hogy ez milyen
béna!) Egy fegyver, habár az későbbi szerzemény.
Gyanús mennyiségű Biggie márkájú műanyagzacskó.
Egy csipogó. Az összes mocskos, árulkodó felszerelés.
Tizennyolc éves és ötnapos vagyok. Egy fákkal sűrűn
benőtt, felső-középosztálybeli környéken élek
Washington D.C.-ben az apámmal, aki agyagedényeket
készít. Órákat is ad a város híresnek mondható
művészeti akadémiáján, a Cochrane Intézetben.
Ahol azt tanítja, hogyan kell agyagedényeket készíteni.
A nevem Addison Schacht, már ha elhiszik: a
halott anyám halott apját hívták Addisonnak. Ismeretlen
tényező lévén eléggé népszerűtlen vagyok az
osztályomban, még most is, az utolsó évben, a John
F. Kennedy Gimnáziumban. Azt kérdezik, hogyhogy
népszerűtlen? Ha kinyírnak, akkor se tudnám megnevezni
egyetlen olyan osztálytársamat sem, akiről
tudom, hogy melyik főiskolán akar továbbtanulni,
ennyire kevés közöm van hozzájuk. Semmilyen iskolán
kívüli tevékenységet nem végzek, leszámítva
a latintanulást, meg azt, hogy gyalázkodó vicceket
gyűjtök a holokausztról. Az X utcában lakom, az X.
emeleten, és X kilót nyomok. Mit akarnak még? Betűrendes
útmutatót a lelkemhez? A farkam méretét?
Megadhatom; nem vagyok szégyenlős vagy ilyesmi.
De segítene abban, hogy jobban megértsenek? Ez az
egész bonyolult és elképesztő sztori felemészt mégis.
Ezért is írom le. Hogy valahogy könnyítsek magamon.
Elég időt elvesztegettem. Nem vagyok ostoba, nehogy
azt higgyék. Minden egyes gyakorló tesztem eredménye
megegyezett azzal, amit később az igazi felvételin
elértem: 770 pontot kaptam a nyelvire és 650-et a matekra.
Ez háromféle eredményből jött össze. Hogy ez
pontosan hogy jött össze? Az emelt szintű teszteken
három ötöst és két négyest szereztem. Nem volt semmi
másom. Leszámítva egy ezüst- és egy aranyérmet,
amit az országos latinversenyen nyertem. A latin irodalom
mentes a legtöbb emberi érzelemtől, én mégis
büszke vagyok az érmeimre: a tanáraim mindegyike
tiszta szégyen.
A fűárusítás nem szerepelt a tartós tevékenységeim
listáján, amikor négy évvel ezelőtt belevágtam, rögtön
azután, hogy megérkeztem a Kennedybe. Először
csak kicsiben csináltam. De könnyen ment, és több
kihívás volt benne, mint a tanulásban. Emellett lehetővé
tette, hogy megvessem a lábam az iskola ökológiai
rendszerében, melyet máskülönben nem fedeztem
volna fel magamnak. Én nem gondoltam túl a
dolgot. Az emberek vágytak rá, és arra a felismerésre
jutottak, hogy tőlem megkaphatják, hamarosan pedig
egy kicsi, de virágzó üzlet irányítója lettem. Megígértem
magamnak, hogy leállok, ha végeztem a sulival.
Pusztán gyakorlati okokból. És le is tudtam állni,
még a kitűzött céldátum előtt. Nem teljesen a szabad
akaratomból történt így. A körülmények a megszokott
erőteljes szerepüket játszották, mégpedig egy iskolatársam
személyében, akit Kevin Broadusnak hívtak.
Kevin csöndes, zömök gyerek volt, egy igazi zenebohóc.
Nem igazán ismertem őt, leszámítva, hogy a szünetek-
ben biccentettünk egymásnak. És mivel egyike volt
a Rátermett és Tehetséges Program által támogatott
maroknyi fekete kölyöknek, ezért valahogy tudatában
voltam a jelenlétének. Legalábbis a harmadik évig,
amikor is, nagyjából öt hónappal a brutális események
előtt, melyek az újságok címlapjára röpítették a nevét,
Kevin olyasmit tett, amiről úgy véltem… csodálatra
méltó talán erre a legjobb szó. Vagy nem is csodálatra
méltó, mert önhitt dolog olyasvalakit csodálni, akivel
az ember nem is szokott beszélgetni. Mégsem megalkuvó.
Februárban történt. Ms. Prather, aki tavaly az
angolt tanította nekünk, azon a mesterkélt hangján
csak mondta és mondta a magáét az úgynevezett fekete
történelemről. Február, mint bizonyára tudják, a
Fekete Történelem Hónapja, ami jó alkalmat ad arra,
hogy a Rátermett és Tehetséges Program tanárai egy
csomót körülményeskedjenek, meg idegesen lapogassák
a saját vállukat itt, a Kennedyben. Minden évben
megtanuljuk ugyanazt a poros sztorit, mintha egy
hosszú játékmenet részesei volnánk: az alapító atyák
képmutatók voltak, a háromötödös kompromisszum
rossz, a Dred Scott-ítélet rossz, Frederick Douglass jó
volt, Booker T. Washington rossz, a Tuskegee-kísérlet
rossz, a Tuskegee-pilóták jók, Langston Hughes jó, a
jazz jó, és mi mindannyian még ma is rasszisták vagyunk.
Köszönjük, hogy velünk játszottak! Az egész
olyan, mint az amerikai történelem sűrített változata,
amely képtelen igazságot tenni a sok bonyolult ostobaság
között, amiket az emberek végrehajtanak a politikai
életben, és teljes mértékben képtelen kifejezni azt,
hogy Amerikában milyen borzasztó életük lehetett (és
sok esetben még mindig az) a rabszolgáknak és a leszármazottaiknak.
Olyan ez, mint egy gesztus. Nem
tudom, hogyan jellemezhetném másképp.
*
Tehát: éppen a zenéről beszélgettünk, és arról, hogy
hogyan kapcsolódik az afroamerikai irodalomhoz.
Ms. Pather éppen a szónoklata kellős közepén tartott,
ami arról szólt, milyen nagyszerű, hogy az afroamerikai
irodalmat nem szorították korlátok közé olyan
módon, ahogy az idő tájt más irodalmakat, és hogy
mennyire tele volt új és éltető energiával, ritmikus
áramlattal. És miután fokozatosan elért a csúcsra, és
a karjával integetett, a hangja meg lüktetett, mintha
kisebbfajta orgazmust vagy ilyesmit élne át, megállt,
Kevinre nézett, és azt mondta:
– De kérdezzük meg a házi zenészünket. Egyetért velem,
Mr. Broadus?
Bárcsak vissza tudnám adni azt a dermesztően üres
csendet, mely a megjegyzését követte. A padjában ülve
mindenki a nyakát nyújtogatta és Kevinre bámult,
aki a saját kezére meredt. A délutáni nap ferdén tűzött
be, és megcsillant a szemüvegén. Mire ő azt mondta:
– Nem igazán.
Csak ennyit. Ms. Pather csak állt ott felemelt kezekkel,
a szája tátva maradt. Megbántottan, reszkető
tekintettel fogadta Kevin árulását. Hosszúra nyúlt a
csend. Majd Ms. Pather felsóhajtott, és azt mondta:
– Nos, ez az általánosan elfogadott nézet, Kevin.
Még nagyobb csönd. Kevin újra megszólalt.
– Rendben, de ha elfogadott, akkor minek kérdez engem?
Valaki a szájára szorított markába röhögött. Ms. Pather
szó szerint nem tudta, hogy mit mondjon. Így aztán
csak saját magát ismételgette. Mintha Kevin egyáltalán
nem is létezne. És aztán folytattuk az órát. Ez
az egyetlen határozott emlékem van arról, hogy Kevin
megszólalt az osztályban. Még egyszer mondom, nem
akarok vélelmezni és ezt az egészet csodálatra méltónak
nevezni. De véleményem szerint igazán tökös
volt. Gratulálni akartam neki, de még azelőtt felszívódott
az óra után szétszéledő, sóhajtozó tömegben,
hogy megtehettem volna. Szerencsére, gondolom én,
hiszen az is egyfajta vélelmezés lett volna.
A Kennedy egy szegregált suli, ezt muszáj megemlítenem.
Nem azért, mintha a fekete kölykök kevésbé
lennének tehetségesek vagy ilyesmi, hanem mert – és
most itt elméletet gyártok – a környék és azok a környékek,
amelyek a fehér diákokat adják, olyan szülőkkel
vannak tele, akik imádják a feketéket – elméletben.
És a Kennedy fekete többségű, mégpedig jelentős
mértékben. Ők pedig (mármint a környékbeli szülők)
eredetileg amúgy is mind magániskolába akarták
küldeni a gyerekeiket. Tehát ezek az exhippi töri- és
angoltanárok a Kennedyben vagy húsz éve megalapították
ezt a pici, 90 százalékban fehér sulit a Kennedyn
belül, a Rátermett és Tehetséges Programot, és
évente vagy hat fekete kölyköt bevesznek, hogy ezzel
balzsamozzák a lelkiismeretüket, meg olyan pantomimeket
rendezzenek, mint a Fekete Történelem Hónapja
vagy a Sokszínű Segítség (ami pont olyan elborzasztó
ostobaság, mint ahogy azt a neve sugallja). Bár
ha lenne lelkiismeretük, vajon ezeket a belső részlegeket
alapították volna meg legelőször? De végül is tökmindegy.
Kevin kitűnt a véletlenek és a körülmények
okán. Nem a saját hibájából, de látható volt. Ahogy
már mondtam, játszott a fúvószenekarban, baritonszaxofon
volt a hangszere. Suli után a Second Mate
Stubb’snál dolgozott, ami egy országos kávézólánc.
A kávéjuk, ahogy az egész rendszerük, megbízható és
középszerű, így a művészbuzi kölykök a Kennedyben
csak gúnyolódtak a Stubb’s-on. Ami igazságtalannak
tűnhet. Arra jutottam, hogy a megbízható középszerűség
a legfontosabb dolog az emberi lét folytonossá-
ga szempontjából. Romantikus katasztrófákkal nem
jutunk előrébb. Kipurcannánk a kimerültségtől.
Akárhogy is, a Stubb’sban történt, a Wisconsin sugárúton,
az M út közelében, ahol a sugárút dombja lebukik
a Potomac folyó szappanosnak tűnő, szürkés
vize felé. Valaki bement egy éjszaka, és lemészárolta
Kevint meg még két másik ott dolgozót. Az egyiknek
emlékezetes neve volt: Turquoise Tull. Huszonhárom
éves volt. A másik egy Brandon Gambuto nevű fickó.
A lövöldöző egyszerűen tüzet nyitott rájuk, két golyót
eresztett a menedzserbe, Turquoise-ba, egyet a másik
tagba, tizenkettőt pedig Kevinbe a nyálas cikk
szerint. Ezt egy úgynevezett különleges tudósító (legalábbis
ez állt a neve alatt) írta a Postnak, Archer B.
Sexton. (Mégis milyen név ez? Az egyes elemei felcserélhetők,
emiatt pedig nem emberi.) Tudják, mire gondolok:
„Kevin Broadus a Kennedy Gimnázium mintadiákja
volt. Turquoise Tull keményen dolgozó nő volt,
aki egyedül nevelte gyermekét. Brandon Gambuto feltörekvő
zenész volt. Mindannyian múlt héten haltak
meg a sokak által a közelmúlt legnagyobb feltűnést
keltő gyilkosságának nevezett bűncselekményben.”
„Ezek a brutális gyilkosságok megdöbbentették a békés
északnyugati környéket.” „A nyomozásért felelős
egység vezetője, James Huang hadnagy leszögezte,
hogy a városi rendőrség mindent meg fog tenni, amit
csak lehet. Ám a Huang fennhatósága alá tartozó második
körzet lakosai továbbra is nyugtalanok.” Sexton
kitért a bőséges, térképszerű vérfoltokra, arra,
hogy betörésnek nem volt semmi nyoma, valamint a
rendőrség nehézségeire. Mindez idén, az utolsó gimis
évem előtti júliusban történt. A sztori teljesen kiütött
minket a nyár legrosszabb, legvakítóbb hónapjaiban,
abban a kegyetlen hőségben és párában, melyről a
városunk elhíresült. Az emberek egy darabig bandaleszámolásról
beszéltek. A helyzet az, hogy először
én is erre gondoltam, bandákra vagy drogra. Muszáj
volt arra gondolni, hogy a Kevinbe eresztett extra golyók
jelentenek valamit. De úgy tűnt – és ezt olyasvalakiként
mondom, aki, ahogy már említettem, alig
vagy egyáltalán nem ismertem őt –, hogy Kevin túl
passzív volt ahhoz, hogy bármi olyasmibe keveredjen,
ami megtorlást vonna maga után. A helyi riporterek
egyfolytában ezen rugóztak, de egy vagy két nap után
elengedték a bandás elméletet, és aztán már értelmetlen
tragédiát emlegettek.
Valóban? Csak gondoljanak bele: egy unalmas környéken
unalmas kölyökként unalmas melót végeznek,
mivel a szüleik erre kényszerítik. Nálunk forró és
döglesztő nyarak ismétlődnek, elzsibbasztják a lelket.
Az unatkozó anyák, a főiskolások és a régiségbolt-tulajdonosok,
akik azt a bizonyos Stubb’s-ot látogatják,
dölyfös haraggal bámulnak önökre, miközben a rendelésükre
várnak. A búval baszott menedzser (aki itt
karriert csinált, és ez elborzasztja önöket) néha előveszi
önöket valami hibáért. De dicsér is, ami a maga
módján még rosszabb, hiszen a pusztító középszer
zálogát ismeri fel önökben, amit a sajátjáéval érez rokonnak.
Szóval, ez megy egy-két hónapig, esély sincs
a változásra. Nem lehet kínzásnak mondani, de ingerli
azt a nyugtalanságot, melyet jelenleg éreznek, az érzést,
hogy elő tudnának idézni valamit.
És aztán egy éjszaka jön valaki – valaki, aki elméletileg
ugyanúgy fest, mint bárki más –, és lelövi önöket.
Egy átlagos magasságú és testfelépítésű férfi, aki sötét
ruhát visel, így nem látszik meg rajta a vér, meg laza
ruházatot, így a fegyver láthatatlan marad. Idősebb,
mint Kevin. Fehér, lelki szemeimmel annak látom, bár
a fővárosban ez statisztikailag eléggé valószínűtlen.
Besétál, tekintete hűvös. Hülyeség lenne üresnek nevezni.
Ipso facto* elég belső erővel rendelkezik ahhoz,
hogy eltervezzen és kivitelezzen egy hármas gyilkosságot,
és ez – ha fogalmazhatok így – több, mint amit
a legtöbb ember el tud érni az életben. A keze nem remeg.
Körülnéz, az étteremben rajta kívül nincs más.
Tekintetét végigfuttatja az alkalmazottakon. Arcának
átlagossága megfoghatatlan és elborzasztó, akárcsak
szokványos barna haja, melynek színét egy olyan valóságos
személytől kölcsönöztem, akit ismerek. Mint
ahogy minden fizikai jellegzetességét kölcsönvettem.
És azután, magából normalitást sugározva, előveszi a
fegyverét. Mi van, ha másodjára öli csak meg önöket?
Mi van, ha az első lövés csak lebénítja, ledönti önöket
a lábukról? Mi van, ha a nap nem bukik le? El tudják
ezt képzelni? Hogy meghalnak a Stubb’s padlóján, a
szemükben pedig megcsillan az utolsó nyári naplemente
fénye? Tizenhét évesen? Épp, amikor először
ízlelték meg a függetlenséget? Úgy értem, én például
nagyjából két éve szexelek, és habozás nélkül kijelenthetem:
ezt elveszíteni legalább olyan fájdalmas lenne,
mintha magát az életet veszíteném el. Akárcsak a vezetést.
Nem vagyok annyira oda érte, de a munkámhoz
elengedhetetlen, mások pedig imádnak vezetni.
És a főiskola? A zöld fű meg a korlátlan piálás és kefélés
lehetősége? Vagy beszólni Ms. Prathernek,
ahogy Kevin tette? Ezért édes a függetlenség.
A tragédia nem jó szó rá, szerintem legalábbis. Nincs
kétségem afelől, hogy lesújtotta a szüleit – bár képtelen
vagyok átélni a veszteségüket; el tudom képzelni,
* tényből következően
de sehogy sem tudom felfogni –, viszont az igazi veszteség
önök lennének. Önök! Hiszen az önök élete! Van
valami önző abban, ahogyan a tragédiáról gondolkozunk,
hiszen az mások figyelmétől függ. Szerintem ez
így megy ősidőktől fogva, legalábbis Mr. Vanderleun,
a tizenkettedikes angoltanárom szerint, aki hetente
minimum háromszor hozza szóba a tragikus iróniát,
anélkül, hogy látszólag tudatában lenne a saját élete
kolosszális hiábavalóságának. Értelmetlen tragédia.
Pontos, hát persze, ám csak akkor hívhatjuk az emberi
lét nagy részét értelmetlen tragédiának, vagy általában
akár csak létnek, ha valódi idealisták vagyunk. Kevin
anyja sosem került bele a helyi hírekbe, és az apja is
csak egyszer. Mr. Broadus, egy magas, szemüveges,
enyhén görnyedt férfi, könyörgött a tettesnek, hogy adja
fel magát. Pedig tudhatta volna, hogy ennek az esélye
nulla. Amikor az állami tévé végre összekapta magát, a
Capitoliumi Ideák (ami valószínűleg a legunalmasabb
tévéműsor a világon) meghívta Archer B. Sextont, aki
púpos és kopasz és olyan vörös, mint a gránátalma,
hogy beszéljen az esetről. Különleges tudósítónak és
városi történésznek nevezték, és ez a címke illedelmes
fehér betűkkel lebegett karmazsinvörös nyakkendőjének
csomója alatt. Lényegében megismételte a cikke
főbb megállapításait, közben az összenőtt szemöldöke
állandóan izgett-mozgott, ami nagyon viccesen festett
egy totálisan kopasz faszin. Egy tekergőző hernyóra
hasonlított, amit tűvégre kaptak.
Értelmetlenek vagy sem, a gyilkosságok végül megszűntek
borzongatónak lenni a nyilvánosság szemében.
Valamennyi szamaritánus elvesztette az érdeklődését.
Ott volt az a nevetséges emlékhely, amit
felállítottak a Stubb’s előtt. Halmokban hevertek az olcsó,
merevnek tűnő kék és sárga virágok, az íriszek és
a foszladozó százszorszépek, összekeveredve a fátyolvirágokkal,
amiket a virágárusok még a csokrokba
erőltettek. Tudják, milyen emberek hagynak virágot
a nyilvános emlékhelyeken. A névtelenek, a magányosak,
a zűrösek, akik szabadon szárnyaló érzelmeket
keresnek, és valamiféle képzeletbeli kapcsolatot az elhunythoz.
Kevin valahogy kifakult a jelenetből. Igen,
volt némi elhúzódó nyugtalanság az osztálytársaim
körében. De ennek semmi köze nem volt Kevinhez, hanem
hozzájuk volt köze, ha értik, mire gondolok: elmélkedő,
önműködő folyamat volt. Hisz egész életünkben
arra biztattak minket, már négyéves korunktól, hogy
a saját metafizikai állapotunkat keressük másokban.
Ez az egész fakulás egészen addig tartott, míg Kevin
már csak úgy maradt meg az emlékeinkben, mint az
események békés menetében bekövetkezett törés.
Azután elérkezett a harmadik tanítási nap. A hangosbeszélőn
végighallgattunk egy összecsapott beszédet
Kevinről és a gyilkosságokról. Úgy hangzott, mintha
a szpíker – dr. Karlstadt, az igazgató és a világtöritanárom
– a kibaszott Tartaroszról szólna hozzánk,
nyers volt, szaggatott és bizonytalan.
– Kennedys diákok, figyelem! Kennedys diákok, figyelem!
Mint néhányan bizonyára már tudjátok, a Kennedy
közösségét ezen a nyáron veszteség érte: Kevin.
– Szünet. Gondolom, kikapcsolták a mikrofont, hogy
dr. Karlstadt biztos lehessen a kiejtésben. – Kevin Broadus,
egy ígéretes végzős. Gondolatban vele vagyunk,
és együttérzünk a családjával – Szünet. Tudtam, mi
következik. – Íme, a ma reggeli közérdekű bejelentések:
a harmadik emeleti női mosdó nem működik.
Dr. Karlstadt csak folytatta a maga egyenletes hangján,
és közben az aznapi működési hibákat és a tanórán
kívüli tevékenységeket részletezte.
A bejelentés utáni napon volt egy gyűlés, mintha csak
meg akartak volna erősíteni minket abban, hogy
többé már nem kell Kevinre gondolnunk. A kórus a
Bridge Over Troubled Waterrel indított. Kitűnő kórusunk
van, hangjukban visszafogott erőszak. Daloló
Tigriseknek hívják őket (a tigris a Kennedy kabalaállata),
amit egészen addig borzasztó névnek gondoltam,
míg rá nem jöttem, hogy egészen bizarr módon
zseniális. Dr. Karlstadt beszédet mondott. A mikrofon
egyfolytában gerjedt, mire két ujjával megkocogtatta,
a másik kezével közben piszkosfehér, a különleges alkalmakra
tartogatott sálját igazgatta.
– Azért gyűltünk ma itt össze, hogy búcsút vegyünk a
Kennedy-közösség egyik értékes tagjától. Szorgalma
miatt hiányozni fog a tanárainak. Hiányolni fogja a
zenekar is, mely egy kiváló szaxofonossal lett szegényebb.
És csak mondta a magáét ugyanebben a stílusban,
annyi ideig, amennyit csak az igazgatónő és a többi
fejes gondosan betervezett. Majd arany és ametiszt
ruhájában (a Kennedy színei) a kórus lezárásként elénekelte
a Ne sírj, Máriát, tapsolva és ringatózva, közös
tompa puffanásokat, egy hatalmas dob ütemes
kongását idézve meg. Sic transit*, nem igaz? Még a
jelentéktelen is megérdemli a pompát és a fáradságot.
És hogy mégis mire emlékszem a legtisztábban? Alex
Faustnerre, aki talán a legnagyobb picsa az egész
évfolyamon. Mellettem ült és azon nyavalygott, hogy
„ez az egész” – mármint a Ne sírj, Mária eléneklése –
mennyire sérti az első alkotmánymódosításból eredő
jogait. Ilyeneket szokott mondani. Mindezt akkor fejtette
ki, amikor már kifelé özönlöttünk. Meg akartam
mondani neki, hogy fogja már be a pofáját, de arrébb
* Sic transit (gloria mundi) – Így múlik el (a világ dicsősége)
ment a motyogó barátaival, mielőtt kinyithattam
volna a számat. Amellett, hogy hatalmas picsa, Alex
– biztos vagyok benne, hogy meg lesznek döbbenve –
egy fullos csaj, akit a többség gyönyörűnek tart; hosz-
szú, sötét haja van, meg karcsú alakja, a hangja pedig
mély és búgó.
Tehát megvolt. Eleget tettünk a kötelességünknek.
A síremlékre felirat került. Vagy nevezzék, ahogy
akarják. És semmi egyéb nem történt volna velem
– úgy értem, a szokványoson kívül –, ha nem tépek
be és megyek el a Padhoz egy barátommal akkor délután.
Illetve nem barát. Egy haver. Csak valaki, akivel
együtt lógok, mivel együtt szoktunk lógni emberekkel.
Mert így szoktuk meg, nem igaz? És nem azért,
hogy átbeszéljük a dolgokat. A legtöbb ember az én
koromban ilyesmivel vesztegeti az idejét, kibeszélik
magukból az energiát és a szándékot. Nehéz nem így
tenni, mert olyan képlékeny még minden, és az ember
azt hiszi, bármi lehet még belőle, és bármi akadályt
legyőzhet. Senki sem tud úgy tekinteni erre a lehetőségre,
hogy ne töltené el rettegés, vagy legalábbis ne
kísértené meg a közöny, az előttünk álló nyilvánvalóan
és fényűzően sok idő mennyisége miatt. Hogy ez
micsoda egy elbizakodott seggfej, gondolhatják. Nem
számít. Tudom, hogy igazam van.
Ennek a havernak Ásó Zeleny a neve. Nem ez áll a
születési anyakönyvi kivonatában, de ez az a becenév,
amit ő és mindenki más használ. (Az igazi neve: Phoebe.)
A kennedys kezdetek óta ismerjük egymást. Gyakori,
tisztes vásárlóm, és elismeri a tanórákon villantott
szarkazmusomat, ahogy én is az övét. Fura egy
beceneve van, tudom, de még a tanárainkat is rávette,
hogy így hívják. Rögtön a megismerkedésünk után rá-
kérdeztem, de akkor nem volt hajlandó elmesélni. Ez
négy éve történt. De egy héttel később, amikor először
adtam el neki füvet, és együtt szívtunk, elárulta. Amikor
kicsi volt, a kertjükben volt egy homokozó, ahol
az idő nagy részében ásott. Nem homokvárakat épített,
vagy homoksütit meg homokhamburgert sütött,
hanem csak ásta meg feltöltötte a lyukakat, aztán
megint ásott egy kicsit, és egész idő alatt azt motyogta,
hogy Áss-ássa-áss. Ez így ment aztán az óvodában
is, és a csoportjából valamelyik okostojás elkezdte
Ásónak hívni. Hogy kigúnyolja. Ő meg a műanyaglapátjával
jól pofán verte, aztán a vödrével is, utána
meg nem válaszolt senkinek, aki nem úgy hívta, hogy
Ásó. Tulajdont formált a sértésből. Ilyen keményfejű.
Elmesélte, hogy a szülei kénytelenek voltak elvinni
egy pszichológushoz, hogy rávegyék, térjen vissza a
Phoebe-hez. De őt is lepöccintette, és maradt Ásó.
– Amúgy se tetszett soha a Phoebe, ennyi – mormolta
egy pöffenetnyi füstön keresztül. – Az a gyanúm, hogy
annak a zabhegyezős fickónak a húga után neveztek
el. Akkor fogtam gyanút, amikor el kellett olvasnom,
érted. Szóval, basszák meg.
Rögtön a gyűlés után leléptünk – van egy kevesek
által ismert kijárat a folyosón, amely a szentélyszerű
és örökké borzalmas barna fényben fürdő főépület és
az előadóterem között kanyarog –, és elindultunk a
Padhoz, ami egy cédrusfából készült ücsörgő egy kis
vadasparkban, a Kennedytől lejjebb található magániskola,
a Brent Akadémia puccos birtokán, melyet a
városunk első és legkevésbé korrupt polgármesteréről,
Robert Brentről neveztek el. Elég sokat beszéltünk
mindenféle semmiségről, aztán hagytam, hadd
beszéljen, így nem kellett a lényegre térnem. Mesélt
valamit az anyjáról, aki egy doki, és könyékig turkál
más emberek belsejében, szóval, nem valami bőrgyógyász
vagy ilyesmi. Az anyja utál engem. Érthető. Még
ha nem is tudja igazán, milyen kapcsolatban vagyok
a lányával. Betéptünk, de még mindig compos mentis*.
Csak ültem ott, és néztem, ahogy csavargatja
a haját, a szemüvegét meg feltolja azon a puklin, az
orrnyerge kis mediterrán pukliján. Egy csíknyi fejbőr
tűnt elő Ásó sötét hajából, egy demarkációs vonal, egy
buta, halott, fehér sáv. A lábunknál árnyék borította
a még mindig buja füvet, és lassan a bokánk fölé
kúszott – egy kövér felhő úszott át felettünk. Aztán
megint a szeptemberi világosságban találtuk magunkat.
Annyira betéptem, hogy megfájdult a fejem,
a szájpadlásom zsibbadtan lüktetett. A fű tökéletes
drog a kamaszoknak, mert előidézi a lehetségesnek
azt a szargyenge érzetét, amiről már az előbb is beszéltem.
A felhő átsuhant felettünk, elvágta a fényt, és
a hirtelen váltás megrendített: itt a fény, itt a sötétség.
Senki nem kívánkozik a sötétségbe, senki nem akarja
áthágni azt a vonalat, épp ott, a fenyőfák fölött, a
tető fölött. A fizikai jellegzetességek nem számítanak.
Senki sem akarja, kicsit sem, de akaratlanul is odanézünk,
az elválasztóvonalra, és azt kívánjuk, hogy
átléphessünk rajta valahogy. Ásó egész idő alatt azt
a sztorit mesélte, amikor az anyja egy olyan fogót halászott
ki valakiből, amit egy másik sebész felejtett a
páciensben.
– És az ember nem mondhatja el senkinek. Akárhogy
is, egy műhiba bizonyítéka lenne. Az az öreg fekete nő
volt az. Jogilag szupersebezhetővé tenné a kórházat.
– Mi ment el fölöttünk? – motyogtam.
– Haver, egy felhő. Miről beszélsz? Te aztán jól szétcseszted
magad! – kuncogott, én pedig már be is ve-
* beszámítható
tettem magam a fák közé. Ki akartam szabadulni a
fényből, és be az árnyékba, mely lehűtötte forró homlokomat.
Sajogtak a végtagjaim, az egész testem tompán
fájt. A sűrűből hallottam, hogy kétszer is a nevemet
kiáltja, majd feladja. Eltartott pár percig, mire
magamhoz tértem. Még mindig csúnyán be voltam
állva, bár ebben a fázisban már erőtlen jókedv uralkodott
rajtam.
– Öregem, Kevin Broadus. Úgy értem, mit lehet ezzel
kezdeni – mondtam Ásónak, még mindig egy fának
dőlve.
– Minden rendben veled? – kérdezte.
– Szerinted megtalálják a fickót?
– Milyen fickót?
– A fickót, aki megölte. Tudom is én. Akárkit. A fickót.
– Öreg, legalább barátok voltatok?
Hosszan kifújtam a levegőt. A vállamat a fakéreg vigasztaló
ráncainak dörzsöltem.
– Minden rendben, csak annyira tipikus, hogy nem
számít ez az egész. A sztorid egy kicsit felcseszett szerintem.
Rám bandzsított, és azt mondta:
– Öregem, te teljesen kész vagy.
Majd visszatért a mondandójához. Dr. Zeleny – találkoztam
vele néhány kínos alkalommal, amikor megpróbáltam
lelopódzni a lánya szobájából – olyan pici
volt, mint Ásó. Amikor először találkoztunk, egy rövid
ujjú, fakókék inget viselt, mely felfedte inas alkarját.
A gondolat, hogy szétfűrészeli valakinek a mellkasát,
és a vakító műtőlámpák fénye megcsillan finom, madárszerű
fején, legalább annyira megrémített, mint
ahogy óhatatlanul értelmet is nyert. Az egyetlen alkalommal,
amikor beszéltünk, előrelendítette a karját,
hogy kezet rázzunk. Eres csuklójára egy mattezüst
Gestapo-parancsnoki óra simult. Ásó egyáltalán nem
hasonlít rá, leszámítva, hogy mind a ketten alacsonyak.
Feladtam, hogy Kevinről magyarázzak neki.
Nem volt mit megmagyaráznom, komolyan, csak néhány
kábult, idióta, elnyomhatatlan gondolat kavargott
bennem. Így aztán hallgattam, hogy miket mond
még a kórházról. Az állkapcsom összeszorult, ahogy
az öklöm is. Meg akartam ütni valakit. A saját hülyeségem
miatt, gondolom. De nem volt kit megütnöm,
így megráztam Ásó kezét, és a kocsimhoz sétáltam.
Amikor hazaértem, aludtam egy vagy két órát. A kocsiban
a gurgulázó rádiót hallgattam, de egy szám után
már nem bírtam tovább, ezért letekertem az ablakot,
és a környéken garázdálkodó szelet hallgattam. A ház
sötét volt, amikor bementem – nem sötét, de félhomályos,
mint amikor az apám a stúdiójában dolgozik. Lekapcsol
minden lámpát. És lehúzza a redőnyöket. Ez
mindig zavarba ejt, de egyszerűbb felhúzni őket, mint
rákérdezni vagy vitatkozni. De akkor éjjel dideregve
botladoztam végig a félhomályos házon, és lábamon
a nehéz cipővel aludtam el. Észrevették már, milyen
nehezek a cipők, ha abban alszanak el? Mintha a gravitációra,
röghöz kötött állapotunkra figyelmeztetne.
Egy vagy két óra alvás után az apám ébresztett. Felkapcsolta
a lámpát a szobámban, melyet még hetedikben
az alagsorba telepítettem át. Megnyugtató és
ablaktalan. Biztonságos. Felkapcsolta a lámpát, majd
fölém hajolt. A röhejes lófarka a vállára csúszott, és a
levegőt pamacsolta az álla alatt.
– A görög vázám – motyogta – felrobbant.
– Most erre mit mondjak – válaszoltam. Az egész benyomulásnak
olyan színpadias, kapkodó jellege volt,
mint egy álomnak.
– Felrobbant. Mi kibaszott értelme van ennek? –
A kellemetlenségekre az apám nem tud véglegesség
nélkül reagálni, anélkül, hogy mentálisan ne távolí-
taná el magát az élet színterétől. Ez megkönnyíti számára
(gondolom én?), hogy úgy szenvedjen, hogy közben
semmilyen szinten ne kelljen reagálnia a súlyos
problémákra és sorscsapásokra. Szóval, hívhatjuk
akár alkalmazkodásnak is. Mindenesetre tudtam,
hogy mire akar kilyukadni: Időnként azon gondolkodom,
Addison, időnként egészen egyszerűen arról fantáziálok,
hogy egy busz elé vetem magam. A szokásos
retorikai csúcspont.
Mindig is a teljes nevemen szólított, minek következtében
soha nem tettem szert becenévre, minek következtében
mindenki más, dr. Karlstadttól lefelé, Addisonnak
hív. Apám befejezte az öngyilkosságról szóló
beszédét, én pedig rávetettem egy… Milyen pillantást?
Együttérzőt? Vigasztalót? Ő nyugtázta, és meglapogatta
a vállamat. A körmeit és az ujjai közötti finom
ráncocskákat még mindig agyag csúfította. Az apám
keze, meg kell jegyezzem, hatalmas, mint valami
idomtalan, komor állat mancsa. Izzadságban fürödtem.
Úgy éreztem, mintha órákon keresztül úsztam
volna egy névtelen és hatalmas árral szemben. Túlbecsüljük
az állhatatosságunkat. Miután az apám
magamra hagyott, megpróbáltam megcsinálni a matekot.
Esélytelen volt. Megpróbáltam fordítani egy kicsit
az Aeneisből. Esélytelen volt. Visszafeküdtem ruhástul
és nesztelen, és napkelte előtt egy órával még
próbáltam visszaaludni. Az apám már cserepeket
égetett, amikor felébredtem, és kilestem az udvarra,
ahová a kemencét állította. Láttam, ahogy a tűznyelvek
kicsapnak a hamuszín téglák közül. Szinte éreztem
a magába szippantó forróságot.
Főztem egy kávét – aminek szokás szerint földíze
volt –, és a Kennedyhez hajtottam, kurva korán, majd
elszívtam néhány cigit a Zászlórúdnál. Ez a sulink
előtti zászlórúd. A zászló örökké félárbócon van: a
kurbli elrozsdásodott, és nincs, aki ki tudná vagy ki
akarná cserélni. Ha odaül az ember, akkor egy óriási
üres betonudvar húzódik közte és az iskola között.
Amíg a Kennedybe jártam, a dohányosok mindig is
találkozási pontként használták. Már elszívtam egy
fél dobozzal, néztem a fényeket, kutattam az árnyékokat,
melyek az ősz ezen órájában egyszerűen nem léteznek.
Az aszfalt kéknek tűnt. Később arra jutottam,
hogy ez volt az a nap, amikor elkezdődött. Amikor
kezdetét vette az egész folyamat, amely aztán kiszabadított
a részmunkaidős elfoglaltságomból. És talán
birtokába jutottam annak a tudásnak, melynek híján
voltam addig. De ezt önöknek kell majd eldönteniük.
