+ Interjú

Gulyás Gábor: Miképpen tudunk bekerülni egy műalkotás világába?

…miképpen tudunk virtuálisan perspektívát váltani, miképpen tudunk időlegesen belekerülni egy másik világba – történetesen egy műalkotás világába? Ez a művészi hatáskeltés alapkérdése, ami számomra a kiállítások rendezésekor is rendre alapvető probléma volt. Lényegében ez volt a legfontosabb kurátori ambícióm: erre a kérdésre aktuális, érvényes, hiteles választ találni. – Gulyás Gáborral beszélgettünk Mire való a művészet? című könyve kapcsán.

A tengerparti büfében ülök Gulyás Gábor Mire való a művészet? című könyvével, az asztalon sör, kavicsföveny ropog a papucsok alatt, a kis családom mentőmellényben jetskizik az óriási hullámokon, vagy 100 méterre a fejem fölött lebeg a parasailing ejtőernyőjével. Teljes kikapcs.

A könyvben kurátori módszereiről, értelmezési bolyongásairól ír a szerző. És nem is akárhogyan. Amit először följegyzek: Ennek a könyvnek fontos ismérve, hogy Gulyás Gábor nem csupán művészettörténészként írta, hanem olyan filozófusként, akinek nem végleges, de határozott világképe van és ezt képes írói minőségben megjeleníteni. Már-már zavarbeejtően szórakoztató gondolati sodrása van. Ennek köszönhetően számtalan kérdés fölmerül, ezek közül válogattam néhányat.

A bevezetőben írod, hogy nagyjából föloldhatatlan az az ellentét, amely a kortárs művészet és a fogyasztói társadalom életmódja között feszül. A képek szuverén gondolkodást, időt igényelnek, szemben a soha nincs elég idővel és uniformizált gondolatokkal. Ugyanakkor az emberiség történetének jelentős részét kulturális emlékek teszik ki. Nem esel ettől néha kétségbe? Merthogy ebben a helyzetben a művészeknek is erős mentális támogatásra van szükségük, miközben épp az érzékenységükkel dolgoznak.

Ha jól értem a kérdésedet, a modernitás egyik fontos jellemzőjéről van szó, amely a gyorsuló időnek nevezett tapasztalathoz kapcsolódik. Egyik kedves szerzőm, T.S. Eliot 1945-ben írt egy esszét a kultúra mibenlétéről, amelyben arról panaszkodik, hogy a fiatalabb generációk műveltsége siralmasan gyenge, s Napnál is világosabb, hogy rossz irányba haladnak a dolgok. A német Martin Heidegger, a 20. század egyik meghatározó filozófusa idős korában arról értekezett, hogy kulturális szempontból „ínséges időket” élünk. Élete utolsó interjújában úgy nyilatkozott, hogy a helyzet reménytelen, már csak „egy isten” menthetne meg bennünket. Hosszan tudnám még sorolni a példákat, amelyek arról szólnak, hogy idősödő entellektüelek saját korukat hanyatlástörténetként élik meg. Holott ma ezek az időszakok többnyire egyfajta kulturális pezsgésként vannak jelen az emlékezetünkben. De akkor miért siránkozott Eliot és Heidegger? (És itt említhetnék Spenglertől Bulgakovig, Dürrenmattól Vargas Llosáig oly sok mindenkit.) A válaszom röviden, hogy az emberen néhány évtized alatt „túlhalad” saját kora. Ezt természetesen magamon is tapasztalom. Az én életmódom az elmúlt huszonöt évben (vagyis egy nemzedéknyi idő alatt) lényegében nem változott. A kilencvenes évekhez hasonlóan havonta néhány alkalommal járok most is színházba, moziba, s amennyiben útba esik, bemegyek a könyvesboltba. Ha kutatni akarok, továbbra is a könyvtárat keresem fel, s nagyjából ugyanannyit olvasok és írok, mint húszéves korom óta szinte bármikor. Persze közben megjelent a számítógép, az internet, a mobiltelefon, amelyek részévé váltak az én életemnek is, nem pusztán produktív módon, de őszintén szólva régen is hajlamos voltam sok időt elfecsérelni hülyeségekre, csak akkor ezeket nem a mobilomon tettem meg. Magyarán a személyes életem lényeges pontokon nagyon kevéssé változott. Ugyanakkor a társadalmi értékrendszerek – nem függetlenül a technikai fejlődéstől – jelentősen módosultak és ezek a módosulások a kultúrát alapvetően érintik. A saját, öregedő perspektívámból mindez nyilván leírható egyfajta hanyatlástörténetként is. De én nem szeretem ezt a kultúrkritikus perspektívát – nehéz nem arra gondolnom, hogy én hanyatlok s nem a környezetem. Túl sokat persze nem bíbelődöm ilyesmivel, inkább csak egy-egy műalkotáshoz kapcsolódóan – van néhány remekmű, amely módot ad erre.

A remekművek természetéről és a művek által nyerhető, velünk történő élményről gondolkodva a folytonos önazonosságból való kilépésről és a személyiségformáló időélményről, mint a művek hatásáról írsz. Aki ezt a részt feldolgozza, annak sok minden a helyére kerül; egyfajta közös értelmező motívum az idő. Én személy szerint az időt óriási tágasságnak, mondhatni időtlenségnek élem meg. De erre nem minden kép és nem minden nézői találkozás alkalmas. Néha azt gondolom, ahhoz, hogy a művészet megtörténjen velünk, fiziológiai, szenzibilitásbeli alkalmasságra van szükség. Mit gondolsz erről?

Természetesen ez így van. Hiába sétálok jobbnál jobb művek között egy múzeumban, ha közben folyamatosan az a gondolat izgat – mondjuk –, hogy otthon közben kikapcsolják az áramszolgáltatást, mert nem tudtam időben befizetni a számlát. Ha nem tudok belefeledkezni egy-egy műbe, hogyan is élvezhetném? A befogadást több szempont befolyásolja. Képzőművészeti alkotások esetében nagyon fontos a kiállítás, azaz a bemutatás performatív módja. Önmagában az, hogy milyen elrendezésben, milyen ritmusban követik egymást a művek, az, hogy miképpen vannak megvilágítva, sok mindent eldönt. A szituáltság, amely a kurátori munka nyomán egy kiállításon megteremtődik, alapvetően befolyásolja, hogy akkor és ott képes vagyok-e belekerülni a művészet világába vagy külsődleges szemlélő maradok. A tárlatok túlnyomó többsége ebből a szempontból egyébként meglehetősen érdektelen: nem szippant be, nem érint meg. Magyarországon különösen rossz a helyzet, részint a kurátori munka általános színvonala miatt, részint azért is, mert a politikai megosztottság sztereotip gondolati sémái ígéretes projekteket is képesek ellehetetleníteni.

2009-ben volt a MODEM-ben Esterházy Péter Kis Magyar Pornográfia című művére épített ún. rendszerkritikus kiállítás, amelyben a kurátor a sokféle nézőpont megjelenését tartotta szem előtt. Írod: „…mindennapjaink kereteit pedig a jog, s nem a politikai önkény jelöli ki. S az is szabadságunkban áll, hogy mindezt másképp gondoljuk.” De ha ilyen mértékben állítjuk előtérbe a polémia fontosságát, akkor hová lesz az állítás súlya? Nem arról szól ez inkább, hogy a közéleti művészet hatása képtelen vetélkedni a reklám alapú tudatmódosító politikai stratégiával?

feLugossy László munkája a Kis magyar pornográfia című kiállításon
(MODEM, Debrecen, 2009)

Nem. A művészet nem egyszerűen manipulációs eszköz, nem agitatív célokat szolgál. Pontosabban: létezik ilyen, didaktikus művészet is, de én azt nem tartom izgalmasnak s őszintén szólva nem igazán érdekel. Természetesen vannak kitűnő művek, amelyek hatása ideológiai vagy politikai kontextusban működik, de ezek szükségképpen árnyaltabbak, mint a reklámok. Azért is jók. Az úgynevezett politikai vagy elkötelezett művészet is akkor jó, ha reflexív. Nemrég zárt be Szentendrén a MIG21 című, a migrációt tematizáló kiállítás. A bemutatott alkotások jelentős része egyértelmű ideológiai alapállást jelenített meg pro és kontra. A magyar kulturális sajtóban jól tapintható igény volt arra, hogy ezeket behúzzák az aktuális politikai diskurzusokba, ez mégsem sikerült. Úgy gondolom, azért nem, mert a műalkotások nem kompatibilisek a politikai reklámok végtelenül leegyszerűsített világával.

Több helyen idézed Esterházyt, akinek sokakat megmozgató, nagy hatású dolgozatai hiányoznak a közéletből. Kíváncsi vagyok, hogyan gondolkodsz az irodalom és a képzőművészet közéleti hatásairól, funkcióiról. Különös tekintettel arra, ahogyan írod, hogy a képművészet halála, ha illusztrációvá válik. Márpedig a közéletiség egyfajta illusztrativitás.

Mit jelent illusztrálni? Nem mást, mint egy gondolatot szemléltetni. Egy klasszikus illusztráció akkor jó, ha ezt minél hatásosabban teszi, lehetőleg míves kivitelezésben. Ezzel szemben egy képzőművészeti alkotás, akkor is, ha egyetlen gondolat mentén szerveződik, mindig autonóm interpretációra utalt, s általában többféle értelmezésre is lehetőséget ad, mert az alapja egy olyan jelentés-disszemináció, amely ezt megengedi. Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy például egy könyvet ne lehetne remekművekkel illusztrálni – de ez nem a hagyományos értelemben vett illusztráció. Fordítva pedig nem működik a dolog. Ha egy vizuális mű azért jön létre, hogy valamely gondolatot illusztráljon, vagyis nincs meg benne az a jelentésgazdagság, amiről beszéltem, akkor szükségképpen didaktikussá válik, a didaxis pedig aláássa a mű autonómiáját.

Ami a hatáskeltést illeti: a szépirodalom és a képzőművészet csak a saját közönségére tud közvetlenül hatni – ez ma Magyarországon legfeljebb a társadalom egytizede. Létezik valamiféle közvetett hatás is, de azt sem gondolom túl jelentősnek. Ha lenne egy-két top10-es, világsztár focistánk, őket a magyarok kilencven százaléka egész biztosan ismerné. Jelenleg van két top10-es prózaírónk, akiknek a neve évről évre felmerül az irodalmi Nobel-díj várományosaként is – Nádas Péter és Krasznahorkai László –, róluk legfeljebb a társadalom tíz százaléka tud. Ez azt jelenti, hogy a foci fontosabb, mint az irodalom? Bizony, az aktuális társadalmi hatás szempontjából pontosan ezt jelenti. Csakhogy vannak más szempontok is, például az összefoglalóan nemzeti örökségnek nevezett közös nagy kincsünk gyarapodása, márpedig onnan nézve az irodalom vagy a képzőművészet sokkal fontosabb, mint a futball. Orth György például közismerten nagy spíler volt, de abból az időszakból ma sokkal fontosabbnak tűnik például Kosztolányi Dezső – még akkor is, ha a húszas évek Budapestjén alighanem többen ismerték a focistát, mint az írót. A közélet nagyon fontos dolog, de azt hiszem, nálunk egészségtelenül nagy figyelmet követel magának – legalábbis értelmiségi körökben. Engem a hazai média színvonala leszoktatott arról, hogy napi rendszerességgel közéleti megnyilatkozásokkal töltekezzek, jóval több művész van, akire odafigyelek, mint politikus. Egyáltalán nem zavar, hogy a művészet nem képes a jelenlegi közéletet formálni, mert nem gondolom, hogy ez lenne a hivatása.

Schaár Erzsébet kiállításának töredezett gipsz arcai és kezei kapcsán írod, hogy ezek a műalkotások felmutatják az emberi létezés szükségszerű töredezettségét, a halál állandó jelenlétét. Másfelől: „Az ember élete sokszor váratlanul és akaratlanul szakad meg, hogy csak töredékként emlékeztessen egy valamikori teljességre: egykori hitekre, vágyakra…” Mit gondolsz arról, hogy valójában minden mű töredék, és a teljesség valójában az, ahogyan a művet időtlen élményként éli át az ember?

Schaár Erzsébet: Töredék az embernek – kiállítási enteriőr
(MODEM, Debrecen, 2009)

Ez egy romantikus konvenció, kicsit fáradt már. Romos kövekben meglátni a hajdani nagyságot, egy fűszálban a világmindenséget – minden ilyen heroikus attitűd alapja egy számvetés azzal, hogy mi az, ami marad. Mi az, ami leülepszik. Ahogyan Tandori Dezső írja a Töredék Hamletnek című kötet egyik versében:

Már mocsarasodom. Ami külön- / válik belőlem: süpped. Csak egészben / nem férek át önmagamon.

Úgy gondolom, hogy Schaár Erzsébetnél a hófehér gipszbe merevített kezek és arcok, a gipszmaszkok (nemcsak a halottiak, hanem az élőmaszkok is) készítésének nagy projektje ezen a gondolaton alapult. Itt az elmúlásról, az életből való távozásról van szó.

Miért alakult úgy a halál esztétikájának hagyománya, hogy eredendően sötét tónusú? Kérdezem mindezt azért, mert nemrég olvastam egy neves színész halála kapcsán barátja szavait, aki azt kérte ismerőitől, hogy gondoljanak rá úgy, mint aki teljes életet élt.

Andrej Jerofejev orosz kurátor és Gulyás Gábor megemelik a Mészáros Márta: Temetetlen halott című filmjéhez használt Sztálin-fejet.

Nem minden kultúrában van így, de nálunk kétségtelenül sötét árnyalatú a halál. Talán mert nem tudunk nem szomorkodni szeretteink halálán. Hiába tanítja azt több világvallás is, hogy a hitét megélő, igaz ember számára a földi lét után jön az örök élet, ami egyáltalán nem hangzik rosszul, kevesen lehetnek, akik ezt valamiféle nyereségként élik meg. Fizikai-biológiai szempontból értjük, hogy miért halunk meg, ennek ellenére hozzátartozóink halála mégis fájdalmasan nagy veszteség, amelynek a megélése meghatározó tapasztalat a művészet és a bölcselet szempontjából is. A fekete a malevicsi színelmélet szerint a világ anyagiságát jelképező szín, amelyet egyébként legendásan nehéz előállítani. Ha valaki bírálni akarja egy színes album vagy akár egy televízió képernyőjének színvilágát, az a feketével kapcsolatban ezt mindig megteheti. Nyomtatásban vagy kijelzőn ugyanis nem érhető el a tökéletes fekete, mindig van benne egy kis szürke. Az abszolút fekete tetten érése a művészet régi vágya, s ebből a szempontból hatalmas előrelépés volt néhány évvel ezelőtt az úgynevezett Vantablack, amelyet a Surrey Nanosystems fejlesztett ki. Ez az anyag a fény 99,96 százalékát elnyeli. Óriási felháborodást váltott ki, hogy az egyik legjelentősebb kortárs képzőművész, a brit-indiai Anish Kapoor kizárólagos jogot szerzett ennek az anyagnak a művészeti célú használatára. Néhány hónappal ezelőtt láttam Rómában Kapoor új munkáit, amelyeknek a feketesége egészen új élmény: szinte bevonz magába az anyag. Hátborzongató. Ugyanúgy, ahogyan hátborzongató a halál megélése is, amely a kevés transzcendens tapasztalatunk egyike. És ezt nem befolyásolják az olyan lózungok, mint hogy valaki teljes életet élt vagy sem – az ilyesmi hatása abban merül ki, hogy a temetésen jobban vagy kevésbé sírunk.

Még mindig csak a 44. oldalról idézlek: „Ahogy az ember arcában tetten érhető a transzcendencia, úgy laikus kézben is mindig ott kísért Isten keze: a teremtés lehetősége.” Ezt olyan állításnak tartom részedről, amely nem pusztán a művészettörténész állítása, e mögött személyes tapasztalatot érzek. Volt valamilyen meghatározó élményed?

Mielőtt erre válaszolnék, szeretném rögzíteni: nem vagyok művészettörténész. Magyarországon ez egy rendhagyó módon identifikálódott kör tagjai által művelt szakma, amelynek nem szeretnék a része lenni. Ugyanakkor a művészettörténet kifejezetten érdekel, tanítottam is néhány évig az egyik egyetemen, kurátorként számos művészettörténeti érdekeltségű kiállítást rendeztem, amelyekhez kapcsolódóan írtam néhány tanulmányt, esszét, publikáltam pár kötetet. Olyan filozófusként, esztétaként gondolom el magam, aki elsősorban műalkotások értelmezésével foglalkozik. Ami a kérdésedet illeti: egy új minőség létrehozása valóban lehet transzcendens élmény. De ez nem automatizmus. Nekem személy szerint mindig is fontos volt valami új létrehozásának a gesztusa: egy új folyóirat, egy új kiállítóhely, egy új kutatócsoport vagy akár egy új programtípus megteremtése, de ezekben nem lelhető fel a teremtés transzcendens vonatkozása. Meghatározó élményként csak a gyerekeim születését tudom felidézni, amely szó szerint más állapotba juttatott: órákon át kóvályogtam zombiként az utcákon, furcsa módon a karórám is megállt minden esetben. Szinte misztikus elragadtatás volt minden ilyen eset. Két hasonló élményem van az elmúlással kapcsolatban is. Édesapám halálakor azt éreztem, hogy megérint valami, ami nem evilági. S néhány éve volt egy olyan élményem is, amikor, Heideggerrel szólva, „előre kellett futnom” a saját halálomhoz, egy hosszúra nyúlt, hátborzongató pillanatban, amikor őszintén számot vetettem a saját végességemmel, mert arra számítottam, egyébként nem teljesen megalapozatlan módon, hogy néhány napon belül meghalok. Néhány barátom korai halála szintén megviselt, de ezek mégsem jártak együtt transzcendens élménnyel. Az valami más.

Shiota piros fonalakkal és ezernyi kulccsal kialakított Emlékeső című kiállítása kapcsán írsz arról az euforikus állapotról, amikor a néző a mű hatására perspektívát vált, és másként látja a világot, a világban magát. Ezek, azt gondolom, a személyiség fejlődésének, változásának pillanatai. Emlékszel ilyen pillanatokra az életedből?

Chiharu Shiota: Emlékeső – helyspecifikus installáció
(Szentendrei Képtár, 2016)

Ez a kiállítás is az elmúlás és a gyász témájához kapcsolódott, közvetlen motivációja a művész kisgyermekének halála, az általa kiváltott trauma volt. Azt, ahogyan ezzel a látogató szembesült – egy bonyolult hálózatba való bekerülés, majd az onnan való kiszakadás révén – egyfajta poétikus közvetettséggel megformált elégikus hangoltság jellemezte, ami sokaknak katartikus élményt adott. Nekem is egyébként, bár az én viszonyom kurátorként nyilván összetettebb volt, mint a nézőké. A perspektívaváltás nem bonyolult dolog: nem kell hozzá más, mint hogy máshol legyünk, mint ahol általában szoktunk. Egy repülőgép ablakából lenézve egy autópályára egészen mást látunk, mint amikor mi is ott ülünk az egyik autóban, ha egy parkban leheveredünk a fűre, másképp látjuk a történéseket, mintha csak sétálgatunk ott. Némi leegyszerűsítéssel mondhatjuk, hogy más perspektívából más-más összefüggéseket észlelünk. De miképpen tudunk virtuálisan perspektívát váltani, miképpen tudunk időlegesen belekerülni egy másik világba – történetesen egy műalkotás világába? Ez a művészi hatáskeltés alapkérdése, ami számomra a kiállítások rendezésekor is rendre alapvető probléma volt. Lényegében ez volt a legfontosabb kurátori ambícióm: erre a kérdésre aktuális, érvényes, hiteles választ találni.

Hogy emlékszem-e a személyes életemből a művészeten kívül ilyen pillanatokra? Egy ilyen kérdéshez még nem érzem elég idősnek magamat, de azért válaszolok: igen. Ezek mindegyike egy-egy számomra fontos ember valami egészen banális megnyilatkozásához kötődik, ami tartósan megváltoztatta a világhoz való viszonyomat. 1986 nyarán például egy karizmatikus fiatal (de azért nálam sokkal idősebb) rendező, Gaál Erzsi mondott nekem egy közhelyes mondatot a pátoszról – azóta másképp olvasok fel szövegeket. 1989 őszén Krassó Györggyel (akit mindenki Gyurinak hívott) egy kocsmában összevitatkoztam a csőcselék szerepéről – az, ahogy a demokráciáról azóta is gondolkodom, lényegében akkor alakult ki, Gyuri hatására. Rossz érzés, hogy sem neki, sem Erzsinek nem mondtam el a haláluk előtt, mennyire sokat jelentettek nekem. De említhetném Vajda Mihályt is, akinek egy kilencvenes évek eleji rádióinterjúban elhangzott cinikus mondata adott végső lökést ahhoz, hogy egy irodalmi folyóirat, a Határ főszerkesztője legyek s behatóan foglalkozzak szépirodalommal. Ha visszagondolok ezekre, azt kell hogy mondjam: minden esetben fontos volt a karizmatikus erő és az, hogy az egyébként nem túl cizellált mondatok elvezettek egy másik perspektívához. De ez már a múlt. Ki tudja, valójában mi történt? Lehet, hogy helyesebb azt mondanom, ez az én fikcióm.

A szentendrei MűvészetMalomban rendezett Elvesztegetett idő című kiállításról gondolkodva írod, hogy a 20. században a múlt is fikcióvá vált, mert olyan virtuális terekben bolyongunk a közvetlen élmények világa helyett, amelyekben csupán szereplőkké változunk az aktív élet helyett. Azzal, hogy a történelmi perspektívák összemosódnak, a kanonizált történelem és a személyes bizonyosság megrendült és a múlt is fikcióvá vált, egyáltalán miféle bizonyosságunk maradt mára?

Marina Abramovic Sikoly című munkája az Elvesztegetett idő című kiállításon
(MűvészetMalom, Szentendre, 2016)

Kinek milyen – aligha érdemes általánosítani. Van, akinek – Descartes nyomán – a gondolkodás bizonyossága. Másoknak éppen a kézzel fogható, tapintható fizikai világ bizonyossága. Filozófiai szempontból ez lényeges kérdés, de a legtöbb embernek nem fontos. Mégpedig azért nem, mert hiába tudjuk jól például, hogy a múlt is csak egy konstrukció és máshogy is lehet tanulni a történelmet, mint ahogyan mi tanultunk, erről a tudásunkról rendre elfeledkezünk és a kényelmes utat választjuk: bizonyosságnak tekintjük az iskolában megszerzett tudásunkat. Ugyanis nincs alternatívája. Vagy ha mégis, és azt meggyőzőbbnek találjuk, akkor amellett köteleződünk el. Az emberek szeretik a bizonyosságokat. Éppen most olvastam, hogy milyen elementáris, dühös reakciókat váltott ki a szegedi régészgenetikusok állítása, miszerint elődeink rokonságban lehettek a hunokkal. A felháborodás annak tudható be, hogy ez a felvetés a finnugor nyelvrokonság bizonyosságát érinti, ami pedig sokakban olyan erős, ami vetekszik a szent inkvizíció egykori képviselőinek hitével. Foggal-körömmel ragaszkodunk a bizonyosságainkhoz. Pedig a dolgok legtöbbször akkor mennek előre, ha valami képes ezeket megrendíteni. A művészet képes rá.

A Van-e megváltás a szekularizált világban? című dolgozatot a Messiások című kiállításról írod, amely gondolatvilág alapfogalmai, a bűnösség, megváltás a modernitásban eléggé kétségesen értelmezhetőek. A modernitásban a test szerethető, a test ápolható, és az ápolása olyan testi tudatosságot jelent, ami mintha kivezetne abból a paradigmából, hogy a megszületett test eleve bűnös. A test ugyan nagy teher a lélek számára, de nem ellentéte a modernitásban. Éppen ezért én másként tenném fel a fenti kérdést: Van-e még szükség a megváltásra a szekularizált világban? Mit gondolsz erről?

Bill Viola Hírhozó című munkája a Messiások című kiállításon
(MODEM, Debrecen, 2009)

Hogy a csudába ne lenne! Ennek a kérdésnek sokáig nem volt tétje a nyugati kultúrában, mert a vallás megfellebbezhetetlen választ adott rá. A szekularizációval azonban egy egészen más helyzet állt elő. A megváltásra való igény továbbra is fennmaradt, amivel többféle módon vissza lehet élni. A politika például alkalmas terep erre. Hitler vagy Sztálin messianizmusa, az új földi paradicsom ígérete hány embert vont a hatása alá? Lényegében ma is így tekintünk rájuk: egyfajta hamis messiásként, akik borzalmas bűnöket követtek el. A legújabb kori testkultuszt, saját testünk átszabását, átalakítását szintén egyfajta válasznak gondolom. Annak a debreceni tárlatnak az egyik alapgondolata az volt, hogy maga a művészet képes lehet hitelesen kielégíteni azt a lelki-szellemi igényt, amit a megváltásra való vágyakozásként írhatunk le.

Napestig sorolhatnám, a könyv ezernyi kérdést indukál, és legalább ennyire ad hiteles választ. Az írói közhely szerint egy könyvet soha nem lehet véglegesen lezárni. Számomra az olvasói élmény mégis inkább a kompaktság volt. Benned maradtak kétségek? Vagy ez a könyv is a személyiség alakulásának emlékezetes terhe volt?

Ez a könyv az én életemben szándékom szerint valóban egy korszakot zár le. Miután úgy döntöttem, hogy Magyarországon kurátorként nem rendezek több kiállítást – egész egyszerűen azért, mert nincs megfelelő közege az ilyen projekteknek, s ez számomra értelmetlenné teszi a kurátori munkát –, szerettem volna számot vetni az eddigiekkel. Az elmúlt bő tíz évben hozzávetőlegesen ötven tárlatot rendeztem, amelyek közül húszat választottam ki – a közreadott szövegek ezekhez kapcsolódnak. Egyfajta dokumentáló szándék munkált tehát bennem, de nagy élmény, ha egy értő olvasómmal találkozom – mint most is. Köszönöm!

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top