+ Képzőművészet

Elfeledve halt meg a 20. század egyik legjelentősebb leszbikus, feminista festőnője

A művésznő formába öntötte a 21. századi leszbikus nő eszményképét: művei főszereplői gyakran férfi ruhát viselő gazdag, előkelő leszbikusok, sebezhető meztelen fiatal lányok, vagy éppen a 20. század kiemelkedő művészei.

A lelkek tolvaja” – így emlegette a francia költő Robert de Montesquiou a 20. század egyik első feminista, leszbikus festőművészét, aki 96 évesen, a világ által elfeledve halt meg Nizzában. Romaine Brooks legalább száz évvel előzte meg korát: az 1900-as évek akkor még tabunak számító leszbikus és meleg szubkultúráját, a transzgender, queer és biszexuális emberek világát, valamint kora híres művészeinek portréit örökítette meg ecsetjével.

– Nem szépítettél meg! – panaszkodott az egyik modellje a róla készített portré láttán Romaine Brooks-nak, aki erre csak annyit felelt: Sokkal inkább megnemesítettelek.

A Beatrice Romaine Goddard néven, 1874-ben, Rómában született, amerikai származású művésznő ugyanis megengedhette magának azt a luxust, amit a kor festői közül csak kevesen: azt festett és úgy, ahogyan az az ő ízlésének megfelelt, fütyült arra, mit gondol a megrendelő. Önmagát felvállaló feminista, leszbikus művészként élt, anyagi függetlenségben – utóbbit a milliárdos nagyapjától megörökölt vagyonnak köszönhette.

Balról jobbra: Önarckép (1923), Man Ray fotója a művészről (1925) Forrás: Strange Flowers

ÖSSZERAJZOLTAM MINDENT, AMI A KEZEM ÜGYÉBE AKADT”

Gyerekkora azonban korántsem volt tündérmese, mint ahogyan azt elsőre gondolnánk. A nemesi kúriában felcseperedő kislányt az apja korán elhagyta, az anyja fizikailag és verbálisan is súlyosan bántalmazta, egy időre pedig egy New Yorkban élő, nehéz sorsú család gondjaira bízta, némi pénzért cserébe.

Első rajzait hat évesen készítette, ám amikor anyja észrevette, összegyűjtötte őket és megtiltotta, hogy még egyszer ceruzát vegyen a kezébe:

Nagyon furcsán reagáltam anyám tiltására. Noha meg voltam rémülve, válogatás nélkül elkezdtem összerajzolni mindent, ami a kezem ügyébe akadt, anyám fehér dobozaira, a hófehér ablakpárkányra, sőt, egy tűvel még a polírozott fából készült pianínóra is karcoltam valamit. Büszkén írtam alá a műveimet.

– olvasható az 1930-as években, több száz oldalas befejezetlen No pleasant memories (Nem kellemes emlékek) című önéletrajzi ihletésű könyvében, amelyhez több mint száz illusztrációt is készített.

Romaine Brooks, Femme avec des fleurs, 1912 körül, olaj, vászon. Forrás: The Red List

Amikor az Európában utazgató anyja nem küldött már több pénzt az örökbefogadó családnak, ők továbbra is gondoskodtak róla. Romaine viszont annyira rettegett, hogy visszakerülhet bántalmazó anyja házába, az elmebetegségben szenvedő bátyja mellé, hogy nem árulta el mostohaszüleinek, hol lakik mesésen gazdag anyai nagyapja, akitől pénzt kérhettek volna.

La marchesa Luisa Casati, 1920. Forrás: Fortuny Palace

Az örökbefogadó család végül megtalálta a nagyapát, aki apácákhoz, bentlakásos iskolába küldte a fiatal lányt. Rá néhány évre, 19 évesen Párizsba menekült családja elől: egy kabaréban lépett fel énekesnőként. 1897-ben szülte meg lányát, de a kicsiről lemondott – egy apácazárdában helyezte el, hogy Rómába mehessen művészetet tanulni.

ZAKLATÓI ELŐL EL KELLETT MENEKÜLNIE

A művészeti iskolában ő volt az egyetlen nő a csoporttársai között, egy olyan korban, ahol a nőknek ugyan már nem tiltották, hogy művészetet tanuljanak, vagy aktmodellel dolgozzanak, de mindez meglehetősen ritka és szokatlan jelenségnek számított. Épp ezért könnyű célpontot jelentett férfi csoporttársainak, akik szexuálisan zaklatták, egyikük pedig még házasságra is rá akarta kényszeríteni.

Romaine Brooks – aki 1903-ban összeházasodott az egyik homoszexuális zongorista barátjával, John Ellingham Brooks-szal, nevét pedig a válás után is megtartotta – így megszakította művészeti tanulmányait, és a jóval olcsóbb megélhetést kínáló Capri szigetére menekült zaklatói elől.

Noha azokban az években éhezett, saját bevallása szerint mégis élete egyik legboldogabb időszakát élte Marco nevű kutyájával: portrékat és csendéleteket festett megrendelésre – a legtöbb elveszett műve ebből az időszakból származik.

Az éhezéstől fizikailag is legyengült Romaine bátyja halálhírére hazautazott New Yorkba, rá egy évre azonban anyja is meghalt – így 1902-ben, mindössze 28 évesen olyan hatalmas vagyont örökölt, hogy élete végéig nem volt többé anyagi problémája.

Balról jobbra: Jean Cocteau (1912) ,Miss Natalie Barney, “L’Amazone” (1920),
Peter (A Young English Girl)” (1923–24)

A SÍRÓ VÉNUSZ SZEMBEN AZ ÁRRAL

Hamarosan Angliába, a tengerparti St Ives városába utazott, ahol elkezdte kikísérletezni egyedi, a később védjegyévé vált monokróm palettáját – lelkesen és fáradhatatlanul keverte ki a szürke összes fellelhető árnyalatát, amelyet főként okker, buzérvörös, umbrabarna és kékeszöld színekkel kombinált. Tette ezt akkor, amikor a fauvizmus, a kubizmus, és egyéb „izmusok” jöttek divatba, a figuratív, realista festészet ága pedig éppen leáldozóban volt.

A “La France Croisée” című képet az első világháború idején festette, 1914-ben. Noha nem Ida Rubinsteint ábrázolja, feltehetőleg ő állt hozzá modellt. Forrás: Wikipedia, Whitney Chadwick, Amazons in the Drawing Room: The Art of Romaine Brooks (2000)

Formába öntötte a 21. századi leszbikus nő eszményképét: művei főszereplői gyakran férfiruhát viselő gazdag, előkelő leszbikusok, sebezhető meztelen fiatal lányok, vagy éppen a 20. század kiemelkedő művészei. A francia írót, költőt, Jean Cocteau-t például az Eiffel-toronnyal a háttérben festette meg 1912-ben. Sok művének, köztük a Síró Vénusz (kiemelt képként látható az oldalon) című jelentős képnek a modellje kora Lady Gagája, az ünnepelt táncosnő, balettművész, színésznő, Ida Rubinstein volt, akivel jó ideig élt szerelmi kapcsolatban. A híres feminista írónő, Natalie Barney is számos képének főszereplője, múzsája – csaknem ötven éven át éltek együtt, noha párosuk kiegészült a francia arisztokratával, írónővel, Lily de Gramont-nal.

Provokatív munkákkal állt elő első önálló, 1910-ben Párizsban megrendezett kiállításán: a tizenhárom képből, amelynek csaknem mindegyikén nők vagy fiatal lányok szerepeltek, két női akt (The Red Jacket, 1910; White Azaleas,1910) is látható volt – szokatlan, merész választásnak bizonyult akkoriban egy női művésztől, ám a festmények nagy sikert arattak, és megalapozták Brooks hírnevét. A White Azaleas, (Fehér Azáleák) című fekvő aktot ábrázoló művet például már akkoriban is Goya Meztelen Majájához és Manet Olympiájához hasonlították.

Ettől kezdve a párizsi felső tízezer rendelt tőle képeket, sőt gyakran lakberendezőként is foglalkoztatták. A divat iránt is rendkívül érzékeny, elegáns férfi ruhába öltözködő, kalapot viselő, és ezzel stílusteremtő androgün jegyekkel bíró festőnő azonban valójában introvertált személyiség volt, aki Natalie Barney-vel és Lily de Gramont-nal megosztott otthonában a műtermébe menekült festeni az ott rendezett nagy társasági összejövetelek elől.

Ismeretségi körébe tartozott Man Ray, Claude Debussy és Truman Capote is, ám művészbarátból csak kevés akadt: az angol festőn, Charles Conderen kívül, akitől több képet is vásárolt, nemigen tudunk más barátról. Manet, Degas és Bonnard festményeit gyűjtötte, Whistlerért pedig rajongott.


White Azaleas (1910)
Smithsonian American Art Museum

A LELKEK TOLVAJA

Mondják, a festészet mágia, ha úgy tetszik, mágikus aktus. Brooks ezzel nagyon is tisztában volt, különösen érzékenyen fogta meg egy-egy modellje karakterét, mintha a fizikai külső csak viszonyítási pontnak bizonyult volna. A lélekbe látott, megérezte múzsái szorongásait, félelmeit, hiúságát vagy éppen sebezhetőségét – talán ettől érzi úgy az ember festményeit nézve, hogy nem tud szabadulni tőlük. A szuggesztív szemek, a beszédes mozdulatok, az e köré egyedi színekkel és vonalakkal megteremtett világ – Brooks megfestett valamit az elmondhatatlanból és egy-egy kép erejéig láthatóvá tette a láthatatlant.

Balról jobbra: La Baronne Emile D’Erlanger (1924 körül), Ida Rubinstein (1917) Una, Lady Troubridge, 1924, olaj, vászon 127.3 x 76.4 cm, Forrás: Smithsonian American Art Museum of Washington, USA

Személyét mégis sokáig mellőzték, amelynek életrajzi írója, Cassandra Langer szerint több oka is van: Brooks nem csupán olyan festő volt, aki szembe ment az árral, nem lovagolva meg kora művészeti divathullámát, hanem feminista és leszbikus alkotó volt, aki nyíltan vállalta önmagát – akkoriban pedig a társadalom még nem érett meg arra, hogy befogadja az LMBTQ szubkultúra tabunak számító világát és azok képviselőit. Másrészt konzervatív politikai nézetei, valamint a fasizmussal szimpatizáló, ám később azt megtagadó olasz író Gabriele D’Annunzióval való barátsága miatt gyakran sütik rá a bélyeget, hogy ő maga is fasiszta volt. (D’Annunzióval pontosan az író fasisztoid nézetei miatt szakadt meg barátságuk.) Brooks azonban olyannyira nem volt antiszemita, hogy saját életét kockáztatva, legalább három zsidó származású embert is megmentett a második világháború idején, valamint az amerikai művészettörténész Bernard Berensont is ő bújtatta Natalie Barney-val közös, olaszországi otthonukban.

Natalie Clifford Barney és Romaine Brooks, 1915 körül. Forrás: Reti di Donne: Networking Women, originally from Between Me and Life: A Biography of Romaine Brooks by Meryle Secrest

Romaine Brooks munkásságát a 80-as évek feminista mozgalmainak feléledésekor fedezték fel újra, és noha napjainkban egyre többen ismerik képeit, még mindig nem elegen: őt is megilletné, hogy neve bekerüljön a világ legismertebb festőművészeinek sorába.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top