+ Film

A Teleki téri zsidó lakásimaházak megrendítő világa

A film elején egy hölgy rövid mondata talán a legfontosabb a filmben: Tudom, hová tartozom, nekem nincsenek identitásproblémáim. Úgy sejtem, hogy identitásproblémái csak annak vannak a mai Magyarországon, aki elutasítja mások identitását. – Ferber Katalin írása a Teleki téri mesék című filmről.

Huniwood, Magyar filmek fesztiválja a Collegium Hungaricum rendezésében: 2017 október 11-23, Berlinben

Teleki téri mesék, Rendezte  Barbara Spitzer, A  Gláser Jakab Emlékalapítvány filmje

A három részre tervezett dokumentumfilmnek a középső részét láthatta az érdeklődő közönség a Babylon filmszínházban Berlinben.

A Teleki téri mesék minden szempontból rendhagyó antropológiai, szociológiai és kultúrtörténeti vállalkozás, s mint ilyen, a maga nemében egyedi, rendkívül izgalmas, mert a filmkészítők és a filmben szereplők egyszerre résztvevői egy rég elfeledett vallási és kulturális tér újrateremtésének, s tanúi az elmúlt évtizedek történelmi eseményeinek, amelyek a budapesti Teleki téri  zsidó közösséget éltették, később pedig elsorvasztották, de szerencsére nem tudták véglegesen megszüntetni.

A  Teleki tér huszonkettes számú házában van egy imaház, mely egyike a kevés, lakásban berendezett zsidó vallásgyakorlásra alkalmassá tett zsidó közösségi helyszíneknek.

A huszadik század korai éveiben Galíciából és Ukrajnából, az ottani pogromok elől menekülő zsidóság egy része, akik között sokan a haszid hagyományok követői voltak, a Teleki tér környékén találtak otthonra. Az első világháború utáni években e közösség létszáma elérte a harmincezret, de vannak, akik ennek duplájára becsülik a környéken élő zsidó lakosság számát.

A Teleki tér környékén élő  bevándoroltak egy jelentős része alacsony jövedelmű volt, s a lakóhelyükhöz közeli Teleki téri piacon, vagy az ott létrehozott üzletek alkalmazottjaként, olykor tulajdonosaként próbálták megteremteni egzisztenciájukat. A második világháború előtti Teleki téri környék tele volt lakásokban kialakított imaházakkal, de a háború után ezekből csak kevés maradt meg. Az egyik, mely Gláser Jakab (Juci bácsi) fáradhatatlan erőfeszítéseinek köszönhetően a Mayer testvérek (Gábor és András) vezetésével a közösség újjáéledt, s hosszú évtizedek nehézségei után egyre aktívabb.

Gláser Jakab sajnos már nincs közöttünk, de a fiatalabb generációk mindent megtesznek, hogy a zsidó közösség kultúrája, hagyományai, szokásai megőrződjenek. A filmben megható és egyúttal elgondolkodtató perceket látunk az egyre bővülő közösség felszabadult együttlétéről, s mindezt hamis nosztalgia vagy érzelgősség  nélkül. A megszólaltatottak egyike idéz egy régi mondást: „akkora zaj van, mint egy zsinagógában”, s ezt láthatja a néző többször is: kicsik és nagyok, Budapesten élők és emigráltak összejöveteleit, mely sokkal többet jelent, mint a hagyományos ünnepek megtartását. Valódi közösséget látunk a filmben, melynek léte és fennmaradása nem mások kirekesztésén, hanem az el-és befogadáson alapszik. Pedig, mondja az egyik megszólaltatott, a tágabb környezet korántsem kedvez a toleráns és nyitott közösségek létezésének, de mivel ők függetlenek (vallási és szervezési tekintetben egyaránt) a civil társadalom élő, lélegző működését tudják biztosítani egymásnak.

E film éppen attól válik izgalmassá, szellemessé és olykor megrendítővé, hogy a film szereplői nemcsak a kamera kedvééért mesélnek szüleik, nagyszüleik életéről, megpróbáltatásaikról és örömeikről, hanem nagyrészük, különösen a fiatalok, a filmben is követhetően megteremtik a Teleki téri imaházban a közösség találkahelyét, sajátkezűleg újítják fel a lakást, ahol egykor az imaház volt. Egyszóval másfél órán át mi nézők, részesei lehetünk egy, a civil társadalomra jellemző autonóm közösség megteremtésének, találkozásaiknak, emlékeik felelevenítésének, és még sokminden másnak is, amiről – valószínűleg eddig is – nagyon kevesen tudtak.

A film a középső része a tervezett Teleki téri mesék trilógiának.

Nem valószínű, hogy a mai magyar társadalom akár fővárosban élő tagjai valaha is hallottak a lakásban berendezett imaházakról, arról a valóban sokrétű, történészi, szociológiai, pszichológiai és vallástörténeti munkáról, melyet évek óta a filmet készítő csapat (közösség) végez.

E dokumentumfilm korántsem egy zsidó hagyomány folytatásáról szól. Ellenkezőleg.

A magyar társadalom értékrendjébe, a mindennapi érintkezés módjába, a kultúrába az elmúlt másfél évszázadban mélyen beépült mindaz, amit ebben a filmben láthatunk. A hagymányok tisztelete, az egyéni szabadság, vagyis autonómia dícsérete, a kultúra sokrétűsége és gazdagsága, melynek megkérdőjelezése vagy éppen nyílt tagadása nem más, mint a bármely közösséghez való tartozás semmibevétele.

A film elején egy hölgy rövid mondata talán a legfontosabb a filmben:

Tudom, hová tartozom, nekem nincsenek identitásproblémáim.

Úgy sejtem, hogy identitásproblémái csak annak vannak a mai Magyarországon, aki elutasítja mások identitását.

Nagyszerű élmény a Teleki téri mesék, s bizonyára a film további részei is azok lesznek.

Ferber Katalin

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top