+ Irodalom

Találkozhatsz a török írónővel, aki megrajzolta Kozluk világát

Hatice Meryem török írónő is ott lesz a Margó Irodalmi Fesztiválon azon a beszélgetésen, amit október 21-én 16 órakor rendeznek a Tesla klubban. Most jelent meg magyarul az Európa Női Szemmel programban a Kozluk, ahányan, annyifélék című könyv, amiből itt egy részletet olvashattok, a következő cikkünk pedig egy vele készült interjú lesz.

Hatice Meryem török írónő is ott lesz a Margó Irodalmi Fesztiválon azon a beszélgetésen, amit október 21-én 16 órakor rendeznek a Tesla klubban. Most jelent meg magyarul az Európa Női Szemmel programban a Noran Libro kiadónál a Kozluk, ahányan, annyifélék című könyv, amiből itt egy részletet olvashattok, a következő cikkünk pedig egy vele készült interjú lesz. Akkor előbb a részlet:

Az élet Kozlukban

Vannak, akik azt  hiszik, hogy csak az isztambuli előkelő negyedekben élő nők követik a divatot, holott a várostól egy kicsit távolabbra, egy kicsit jobb felé vagy egy kicsit bal felé (de még véletlenül sem a központja felé) eső helyeken, mondjuk, a Kozlukban élő nők is tudják, mi a menő. Vagy például ne volna divatja a szülésnek? Bizony hogy van! Míg a Kozlukban élő nők egészen az elmúlt öt-tíz évig szükségszerű és tiszteletre méltó cselekedetnek tartották az otthonszülést, s a nő erejének és elszántságának egyfajta demonstrációjának számított, az utóbbi években mindenfelé gomba módra szaporodó magánklinikák szülési kampányainak hatására lassan-lassan elfelejtendő, sőt lenézett szokássá válik. Már az idősebb asszonyok is belátják, hogy az otthonszülés problémás lehet, és felhagytak azzal, hogy az új módit csakis a nebáncsvirág fiatalasszonyok ügyének tekintsék. Azt ugyan még mindig nem lehet állítani, hogy a császármetszést is jó szemmel néznék, az ugyanis az ő szemükben az Allah dolgába való illetéktelen beavatkozás. Furcsállják azt is, hogy mostanában előre megállapítják a születendő gyermek nemét,  ők  idegenkednek az ultrahangozástól meg az e célból a hasra kent zselés anyagtól. Egy dolog van, amit nem felejtenek a kozluki anyák, és amire a doktorok sem győznek eleget figyelmeztetni: hogy sokáig szoptassák csecsemőiket. „Báránykám, báránykám!” becézgetik és szoptatják éjjel is, nappal is a kicsiket. Amikor aztán a kozluki báránykák lábra állnak, és nem bírnak többé megülni a fenekükön, a kozluki anyák kieresztik őket arra a helyre, amelyben a saját ölük után a legjobban megbíznak: az utcára. Hiába hívják fel azonban erősen a figyelmet a lehetséges veszedelmekre, a kozluki báránykák gyorsan megtanulják, hogy egyik fülükön be, a másikon ki eresszék a figyelmeztetéseket, s a szaros patakokban, az öntözőcsatornák veszélyes vizeiben vagy a Boszporusz erős sodrásában a városi átkelő hajókon utazó tisztes életvitelű isztambuliak lármás haragja és szidalmai ellenére – kiváló úszók válnak belőlük.

A kozluki anyák ismervén báránykáik rosszra irányuló hajlamait, az Allahhal szembeni lázadó természetük megszelídülésében reménykedve Korán-tanfolyamra vagy szabás-varrás tanfolyamra küldik őket, a báránykák álmaiban azonban folyton csak a testépítő-, dzsúdó- és tékvandó-tanfolyamok meg a nagy bevásárló-központok fényes kirakatai csillognak.

Így aztán a kozluki báránykák az utcákon áthaladó lakodalmas kocsik nyomában végrehajtott edzések után rövidesen a munka világában találják magukat, s a lámpáknál várakozó autóablakokat törölgetve, nyáron a kiszáradó szájakat hideg vízzel, télen a csöpögő orrokat papír-zsebkendővel kisegítve, illetve más hasonló munkákkal nem várt jövedelemre tesznek szert.

A báránykák közül néhányan írni-olvasni se tanulnak meg. Vagy a matekra nem áll a fejük, vagy a tanárok „pikkelnek” rájuk. Vannak, akik nem mindennapi bűncselekmények miatt a rácsok mögött találják magukat. Páran nagy keservesen elvégzik a középiskolát. Ők általában az ország biztonságáért felelős egységekhez kerülnek: rendőr vagy katona lesz belőlük. Ezzel aztán kemény munka kezdődik számukra: egyrészt elveszik a gazdagoktól, amijük csak van, másrészt védelmezik a gazdagok vagyonát.

Ilyenkor állnak a kozluki báránykák elé az apák, a valódi élet egyetlen otthoni képviselői. Akik addig jóformán csak a nevét tudták a gyereküknek, most el akarják rendezni az életüket: arról beszélnek, hogy szeretnék a boldogságukat látni, és rájuk parancsolnak, hogy rendezzék meg a lakodalmukat.

Ha a báránykák egy része az első parancsra nemet mond is, a legtöbbjük elvérzik már az első összecsapásban. Az apa nem sajnálva a pénzt, esküvői meghívókat nyomattat. A család legkisebb és legszebben író báránykája addig írja a borítékokra a meghívottak neveit, míg görcs nem áll a karjába. A lagzi egészen biztosan egy esős, sáros napra esik. A már menyasszonynak és vőlegénynek nevezett két kozluki bárányka bőrig ázik, miközben a lakodalmas kocsitól elszalad a lakodalmas szalonig. Az eső elmossa a  fodrászüzlet teljes gárdájának egész napos munkájával létrehozott elegáns menyasszonyi frizurát. Végül valamennyi rokon, barát és szomszéd ott van a szellőztetés nélküli pincehelyiségben, eszi az olcsó anyagokból készült tortákat, issza a festett limonádékat, és halayt, de legfőképpen horont táncol. Minthogy a lagzik Kozlukban a régen látott rokonok és ismerősök találkozójává váltak, és az ajándékok feltűzésének szertartása hosszúra nyúlik, a menyasszony és a vőlegény a végén az asztal mellé roskadva kábultan szemléli a saját lakodalmát.

A kozluki anyák és apák kis idő múlva magukhoz ölelik a nagyon várt unokát is, s ettől fogva úgy kezdenek a túlvilágról beszélni, mintha csak a szemközti házról volna szó. Ily módon a paradicsom és a gyehenna szinte a szomszédjukká válik; és a végén már szinte észre sem veszik, amikor súlyos gyapotpaplanuk alatt vagy a kórházak félhomályos folyosóin örökre elalszanak.

Ez a történet róluk szól.

Hol van Kozluk, és kicsoda Elmas?

Kozluk az egyike azoknak a negyedeknek, amelyek Isztambul szélén, elsősorban a környező dombokon egyetlen éjszaka nőttek ki a földből. Lakói, akár a szinte egyszerre épülő többi negyedéi, felültek a legendás isztambuli dalnak, miszerint „földje is, köve is arany”, és az évezredek folyamán tucatnyi civilizációnak helyet adó, áldott földű Anatóliát hátuk mögött hagyva minden cókmókjukkal és pereputtyukkal együtt fölkerekedtek, s végül sok-sok nehézség és veszély legyőzése után, ha veszteségek árán is, megérkeztek Isztambulba. Az még csak hagyján, hogy nem fogadták − ahogyan várták − tárt karokkal őket, de házaikat, amelyeket még mielőtt az út fáradalmait kipihenték volna, hogy legyen hol lehajtani a fejüket, ezernyi ügyeskedéssel gyorsan kellett összetákolniuk, a házaik alkotta negyedeket, de még az öltözéküket, beszédüket és viselkedésüket is lenézéssel kezelték. Már az elején is rosszul esett a lekezelés, így aztán hamarosan berzenkedni kezdek az óriási város ellen, ahol ők takarították az utcákat, ők keltek fel mindenki előtt teát, kávét főzni, ők őrködtek éjszaka az építkezéseken, és ők nyalták tükörfényesre a lépcsőházakat. Akadtak közöttük olyanok is, akik így vélekedtek: „Ha már ‘a boldogság kapuja’ az egyik neve ennek az elfajzott városnak, viselkedjék úgy, mint egy igazságos anya, és tápláljon bennünket is telt emlőivel, nem igaz!?”

Akkoriban persze Elmas még sem született. Amikor a Kozlukban élők kezdték úgy érezni, hogy mint bárki másnak, nekik is joguk van az emberiség egyik nagy találmányára, a villanyáramra, valamint a kor olyan modern vívmányaira, mint az aszfaltos utak, a csatornázás és a tiszta ivóvíz, és amikor odaálltak ezekkel a kívánságokkal a választások előtt a szavazataikat kolduló politikusok elé, majd amikor a politikusok, akár a cukorkát, szórni kezdték a földfoglalásukat igazoló telekkönyvi kivonatokat, akkor jött a világra Elmas, Kozluktól távol, egy illatos birsalmájáról híres se falu, se kisváros településen, olyan gyöngécske csecsemőként, amilyet addig az asszonyok még soha nem láttak. El sem akarták hinni, hogy keménykötésű anyja behemót apjától ilyen semmit szülhet. Akkora volt csak, mint az ujjam. Apja, aki drágakőneveket adott a lányainak – az elsőt Zümrütnek, a másodikat Altınnak nevezte el neki az Elmas nevet találta megfelelőnek.

Miközben a törékeny nyakú, aprócska termetű Elmas a birsalmafák árnyékában nőtt, növekedett, napról napra nőtt Kozluk is, s mire Elmas első elemistaként felölthette a holdas-csillagos gallérú iskolaköpenyt, apránként Kozluk is hozzájutott a hosszú éveken keresztül áhított áramhoz, vízhez, csatornához és aszfaltos úthoz.

Mialatt Elmas − akárha meredek lépcsőn kapaszkodott volna fölfelé − végezte az elemi osztályait, a kozlukiak olcsón kibérelt szalonokban dob és töröksíp zenéjére horon- és halaytáncos lakodalmakat rendeztek házasuló csemetéiknek, majd miután egy darabig együtt, egymás mellé ragasztott szobákban éltek, emeleteket kezdtek húzni az annak idején egy éjszaka felépített házaikra. Magasra törő vágyak szimbólumaként, akár az Allah áldásáért könyörgő kezek nyúltak felfelé a vékony vasrudak, s miközben ezek a félig vityilló, félig lakóház építmények tető nélkül, vakolat nélkül, hittel, lelkesedéssel, igyekezettel, szemtelenül napról napra növekedtek, Elmas a negyedik osztályba került.

Miközben a környezettan-órákon bemagolta Törökország hegyeit, fennsíkjait, folyóit és az ország közelmúltbeli politikai és társadalmi mozgalmait, a szédítő sebességgel fejlődő Kozlukban rendszeres minibusz- és autóbuszjáratok indultak, lerakták a dzsámi alapjait (évekig fogják építeni majd), és az utolsó pillanatban megérkezett a főtérre az ünnepélyesen megnyitott kozluki bevásárlóközpont; köré pedig hamarosan háztartási gépeket kínáló üzletek, baklavaárusok, vaskereskedések, döneresek, ékszerészek, üveg- és porcelánboltok, lakberendezési üzletek, bizsuárusok és mobil-szaküzletek telepedtek.

És amikor már az ifjú szociológus hallgatók Kozlukot és az Isztambul szélein gombamód szaporodó hasonló negyedeket tárgyaló szakdolgozatokkal álltak a tanáraik elé, és a városrendezők, akik szerencsétlenségüknek tartották, hogy ebbe a városba születtek bele, sorban rendezték a fórumokat, ahol hosszan vitatkoztak arról, hogy ezek a félig vityilló, félig lakóházak rontják a város sziluettjét, s miközben a mindig az elnyomottak pártján álló regény- és novellaírók műveik tárgyául választották ezeket a negyedeket, s amíg egyes politikusok választási beszédeikben arról szóltak, hogy fel kell vállalni az itt lakók gondjait, addig más politikusok ugyancsak a választási beszédeikben arról szónokoltak, hogy el kell tüntetni a föld színéről ezeket a negyedeket; Elmas abbahagyta könyvei megnyálazott ujjú lapozgatását és mintha az anyja birsalmalekvárját kanalazná az oldalakon díszelgő tudományok elsajátítását, mert váratlanul gyógyíthatatlan szerelembe esett, majd néhány kellemetlen történés után Isztambulban, az említett Kozlukban, Zümrüt nővére mellett találta magát.

Abban az évben az összes kozluki nő tátott szájjal bámészkodott az igen rövid idő, alig egy fél év alatt felépült Kozluk Center fényes folyosóin, és ha nem vásároltak is, hosszasan vizsgálták a kirakatokat, majd az ablakaikra az akkor divatos habos függönyöket akasztottak. Figyelni és kommentálni kezdték az egyre szaporodó tévécsatornán jelentkező női műsorokat, sőt egyesek a Kozlukból induló autóbusszal még egy-egy műsor felvételére is eljutottak; és nagyot fejlődtek abban ha nem tudták is a készülékek minden trükkjét használni, már élni se tudtak volna a mobiljuk nélkül , hogy a szomszédaikkal telefonon beszéljenek.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top