+ Színház

A rendező meztelen, és maradjon is az

A Jurányi büféjébe beszéltünk meg találkozót Soós Attilával, hajszálpontosan érkezik, de a húsz másodperces késés (?) miatt mégis szabadkozik. Egy rendező, aki a másik idejét is tiszteli: igazán szimpatikus belépő. Le sem tagadhatná, hogy biciklivel érkezett, az egyik kezében fényvisszaverő csíkok, a másikban bukósisak. Egy pillanatra sem áll le, látszik rajta, hogy folyamatosan pörög, vibrál, ám amikor leülünk beszélgetni, 100 százalékig az interjúra fókuszál.

Interjú Soós Attila koreográfus-rendezővel, a Trojka Társulat művészeti vezetőjével

Soós Attilával, akinek rendhagyó munkáit hosszú ideje nagy érdeklődéssel figyelem, a fizikai színház műfajáról szeretnék beszélgetni. A Jurányi büféjébe beszéltünk meg találkozót, hajszálpontosan érkezik, de a húsz másodperces késés (?) miatt mégis szabadkozik. Egy rendező, aki a másik idejét is tiszteli: igazán szimpatikus belépő. Le sem tagadhatná, hogy biciklivel érkezett, az egyik kezében fényvisszaverő csíkok, a másikban bukósisak. Egy pillanatra sem áll le, látszik rajta, hogy folyamatosan pörög, vibrál, ám amikor leülünk beszélgetni, 100 százalékig az interjúra fókuszál.

– Annyi kérdésem lenne, azt sem tudom, hol kezdjem. Először talán beszélj egy kicsit az új bemutatóról, amiről egyelőre semmit nem találtam a neten. Annyit tudok róla, hogy fizikai színház (ld. keretes írásunk – a szerk).

Sebastião Salgado – Genezis:
Sebastião Salgado brazil fotóművész annak szentelte életét, hogy a maga eszközeivel – kamerájával és hihetetlenül érzékeny látásmódjával – részt vállaljon Földünk megmentésében. A Genezis, amellyel a Műcsarnok jóvoltából megismerkedhetünk, bolygónk csodáit mutatja meg úgy, hogy a képekből süt a szeretet, a féltés és az aggódás. Ugye megmaradnak ezek a csodák az utánunk jövőknek is? Ugye nem pusztítja el az emberi butaság és mohóság ezt a sok szépséget? A vibrálóan eleven tónusú képekről kihalás szélén álló állatfajok, ősi kultúrájukat máig őrző törzsek, egyedülálló természeti csodák néznek ránk a maguk tökéletes szépségében.

– A táncjátékot Sebastião Salgado Műcsarnokban látható tárlata ihlette, ott fogjuk bemutatni. Az előadás egy háromhetes munkafolyamat alatt készül el, amit egyhetes nyári előkészítés előzött meg. A próbák a múlt héten kezdődtek, 24-én lesz a Genesis című előadás – fél óra játékidő, se több, se kevesebb.

– Tehát egyszeri alkalom? Nem tudod elképzelni, hogy utóélete legyen?

– Dehogynem, de egyelőre azon dolgozom, hogy a tárlat képeire egy igazán inspiratív előadást hozzunk létre, és úgy érzem, jó úton járunk. Salgado ezüstjéhez Bach zenéjét választottam, és egyes keleti harcművészeti lépéseket a férfi-női vonzás és taszítás kettősségéhez.

– A Műcsarnok felkérése kimondottan neked szólt?

– Pontosabban a társulatnak. Az októberi egyeztetésünk szerint hárman szereplünk benne: Bata Éva, Bárnai Péter, és jómagam.

Fizikai színház:
A színházi világ angol nyelvterületein physical theatre-nek hívják azt a fajta előadást, mely főleg a színész testi megnyilvánulásán, nem pedig a szövegen vagy annak értelmezésén alapul. A kifejezés azt a test fölötti uralomra épülő mozgásszínházat jelenti, amely időnként háttérbe szoríthatja akár a rendezést is.

– Pár hónapja alakultatok alapítvánnyá. Látsz esélyt a társulat bővülésére?

– Vannak ilyen irányú törekvéseink.

– És mi az akadálya?

– Az anyagi források.

– Beszéljünk egy kicsit az adaptáció kérdéséről. A Trojka honlapján és több helyen is azt nyilatkoztátok, hogy nehezen színpadra vihető műveket adaptáltok. Bennem felmerül a kérdés: kell-e ismerni az eredeti művet ahhoz, hogy az előadásaitokat érteni, élvezni, érezni lehessen?

Trojka Társulat, fotó: Bokor Krisztián

– Szerintem a képekben megfogalmazott mondanivaló nagy része (maguk a képek) önmagukban is érthetők. Ha a szöveget sikerül képekre adaptálni, nincs gátja a befogadásnak. A lényeg éppen az, hogy mindenki számára érthető képeket alkossunk. Ha úgy tetszik, a mozgás mindenkihez szóló nyelvére fordítunk le olyan műveket, amelyeknek értelmezése nem magától értődő. Semmi esetre sem öncélú dolgokat szeretnénk létrehozni a kísérlet jegyében; inkább minél több emberhez eljutni. Ennek lehetséges eszköze a fesztiválokon való részvétel, illetve a vidéki közönséggel való találkozás. Szeptember 23-án a debreceni MODEM-ben (Modern és Kortárs Művészeti Központ) volt bemutatónk, ez egy háromszintes, csodálatos struktúrájú kiállítótér-komplexum. Debrecenben már van egy olyan közönségréteg, amely kíváncsi ránk. Márciusban térünk vissza a házba egy új darabbal One more time with feeling címmel. Érzeteket szeretnék közvetíteni, mindenkinek, aki nyitott rá, hogy befogadja.

– Úgy látod, hogy ennél a fajta színháznál, ami a gondolati sík helyett-mellett inkább érzeteket közvetít, másfajta nyitottság kell a befogadáshoz, mint a hagyományos színháznál?

– Valószínűleg a gondolkodtatás és az érzetek keltése egyszerre is működhet.

– A te esetedben biztosan, hiszen prózai és fizikai színházat is művelsz, sőt, a kettő határvonala érdekel igazán. Az arányok szerepe nyilván nagyon lényeges. Erről is beszélj kicsit: hogy lehet ezt a két dolgot összehozni?

– A határvonalak szabályait a mindenkori irodalmi anyag adja. Képekké formált történetek és ezek aránya a lényeg. Sziklaszilárd, tudatos alkotótársakra van szükségem. Forgatókönyv-írókkal (például Kerékgyártó Yvonne-nal és Széphelyi Julival) azért szeretek dolgozni, mert ők alapvetően képekben gondolkodnak. A válaszom az alaptörténet(ek) és a színházi adaptáció kapcsolódásában rejlik. Pl. a Sarah Kane Cleansed-jéből és John Fowles Lepkegyűjtőjéből készült adaptációs duó szövegkönyve mindösszesen hét oldal. Tehát hét oldalnyi szöveget tudtunk elmondani. Ebben az esetben nem a szöveg feszítette szét a színpadi szituációk érzelmi karaktereit, hanem a szöveg nélküli képek. Genet A paravánok átiratában a szöveg uralkodik, alatta mint elnyomott és visszafojtott mellékszál valósul meg a fizikalitás. Ez a diszharmónia hozza a feszültséget. Előfordul, hogy megváltoztatjuk a mű befejezését, ha úgy érezzük, hogy ezáltal a variációnkkal pontosabban közvetíthetjük a néző felé az anyag esszenciáját.  

– Nemcsak rendezel – prózái előadást és fizikai színházat egyaránt –, de nemrégiben egyik saját rendezésedben először álltál színészként is a színpadra. Hogyan jött az ötlet? Újabb kihívásokat kerestél?

– Az O. márkiné színpadra állításának kezdetén beszélgettem mesteremmel, Horváth Csabával, és amikor szóba került, hogy színpadra állnék a főszereplő kisebbik fiaként, mosolyogva vágta rá: „hát persze!”, mintha csak a pillanatra várt volna, hogy eljussak idáig.

– Hogyan választod ki a darabokat? Mennyire szólnak rólad?

– A személyesség elkerülhetetlen. A rendező meztelen, és maradjon is az. Akkor is, ha felkérésre dolgozik, mint most a Műcsarnokban.

– A szabadidődben is az aktuális műveket olvasod, a következő munkádon pörögsz. Van olyan pillanat is, amikor nem a munkára gondolsz?

Soós Attila, fotó: Dorkó Dániel

– Van, kell, hogy legyen. Például a bicikli. Majdnem mindenhová kerékpárral járok. Ilyenkor csak az utat figyelem, semmi mással nem foglalkozom. Békásmegyer és Pomáz között van két olyan útszakasz, ami nem lakott terület; nincs közvilágítás pár száz méteren keresztül. Van, hogy lekapcsolom a lámpámat, és csak suhanok a sötétben. Kicsit persze félek is, ez hozzátartozik az érzéshez. Jó ilyen ösztönösen lenni. A tanítványaimmal ebben az évben az állatok mozgását figyeljük, tanuljuk, utánozzuk, hogy megnyíljon bennünk egy csatorna; az állatok tényleg ösztönösen élnek át minden pillanatot.

– Folyamatosan azt érzem, hogy a kontrollált ösztönösséget, a tudatos, irányított spontaneitást próbálod megteremteni. Azaz mintha a kontrollvesztést akarnád tudatossá tenni.

– Pontosan így van! A jó előadás csupa érzet, csupa szenvedély, de ami mögötte van, az a tudatosan eltervelt és véghezvitt gondolat.

Ez akár ars poeticának is beillik. Még beszélgetünk kicsit, mert nehéz abbahagyni, szó esik az előadások utóéletéről, a fejlődésről és a színészekről, akikről szuperlatívuszokban beszél. Akár a darabjaiban, most is nagyon erős a jelenléte. Szembe néz, figyel, kinyílik. Száz százalékig jelen van. Mint a műveiben. Vagy Békásmegyer és Pomáz között, a sötétben a biciklin.

Kovács-Cohner Róbert

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top