+ Film

Csak mi tudjuk legyőzni az idegenekkel szembeni zsigeri rettegésünket

Vranik Roland filmje nem a szerelem virágzásáról és fájdalmas végéről szól, hanem egy befőttesüvegről s az abba bezártakról, ami a mai államhatalmat, bürokráciát, karhatalmat jellemzi. – Ferber Katalin jelenti Berlinből.

Berlini magyar filmfesztivál, Huniwood, 2017. október 11-23

  • Az állampolgár (2016), Rendezte Vranik Roland

Erről a filmről sokan és elismerően írtak hazai és külföldi filmkritikusok. Díjakat is nyert szép számmal, de ebben semmi meglepő nincs, hiszen a rendező már előző filmjeivel is bizonyította, hogy a realitásról képes filmet csinálni sallangok, érzelgősség és elfogultság nélkül.

Szerelmi történetként is nézhető Vranik filmje, az afrikai menekült Wilson, és Mária kapcsolataként, (ami nem sikerül,) de úgy sejtem, hogy ez a film nem a szerelem virágzásáról és fájdalmas végéről szól, hanem egy befőttesüvegről s az abba bezártakról, ami a mai államhatalmat, bürokráciát, karhatalmat jellemzi.

Wilson afrikai menekült magyar állampolgárságot kér a hatóságoktól,amelyet sikeres vizsgája ellenére elutasítanak. A filmben Wilson nem vár további éveket, hiszen sejti, hogy még sokszor elutasíthatják, ezért csatlakozik menekült honfitársához, aki Ausztriában várja őt állással és szállással.

A film olyan hétköznapi környezetet mutat be, ahol vannak jó emberek, mint mindenütt, vannak meglehetősen tájékozatlanok és ezért ösztönösen irtózók a másságtól, vannak (csekély számban ugyan) szolidaritást tanúsítók, de mindegyikőjük közös jellemzője az államhatalommal szembeni kiszolgáltatottság és az emiatt érzett tehetetlenség.

Wilson és Mária szerelme mintha Fassbinder A félelem megeszi a lelket című filmjének atmoszférájára hasonlítana, de annál sokkal durvább közeget, emberi reakciókat és hol nyílt, hol csak afféle “szalon”-rasszizmust mutat be.

Nem, a rasszizmus nem kizárólag magyar jelenség, e recenzió szerzője tapasztalatai szerint rengeteg fejlett országban a hétköznapok jellemzője a szalonrasszizmus. Csak egy picit vetjük meg a másként kinézőt, csak egy kicsit nézzük le a sötétbőrűeket, (vagy épp a fehérbőrűeket Ázsia néhány országában). Mi, a hazaiak, szinte biztosak vagyunk abban, hogy ők soha nem érthetik meg mindazt, ami nekünk természetes, szinte meggyőződésünk (holott semmivel sem tudjuk bizonyítani), hogy a más világból jött gondolkodni sem tud úgy, ahogy mi. Hiába beszéli a nyelvünket, hangosan kezdünk velük beszélni, állandóan megkérdezzük, vajon érti-e az idegen, amit mondunk neki, s ezzel ösztönösen megkérdőjelezzük azt is, amit hallunk tőle, hiszen a nyelvünkön beszél velünk.

Némelyikőnknek természetességgel jut az is eszébe, hogy “ezek”, vagyis az idegenek, sohasem érthetik meg a mi kultúránkat, a mi hagyományainkat, a mi nevetésünket, bánatunkat, egyszóval ők nem “olyanok”, mint mi, s vélhetően nem is lesznek soha olyanok, mint mi. Márpedig ha nem “olyanok” akkor veszélyesek mindannyiunkra. A film sok megrendítő jelenete között számomra az állampolgársági vizsgabizottság elnökének kioktatása a felejthetetlen. Wilson elszavalja neki a Szózatot, majd az elnök kioktatja, hogy az “itt élned s halnod kell” parancsa Wilsonra is vonatkozik, azaz a hazájában kellene maradnia.

Ebben a filmben ugyan elhangzik, Mária mondja a fiainak, hogy világot kellene látniuk, de a film egésze éppen arról szól, hogy a befőttesüveg a védelem illúziója, s nem veszünk tudomást arról, hogy egyre többen mennek el idegennek más országokba, hogy ettől az illúziótól végleg megszabaduljanak.

Olaszországtól Japánig lehetne példákat sorolni a szalonrasszizmusra, az idegenekkel szembeni verbális és egyéb módon kifejezett averzióra, de mindez teljesen felesleges, sugallja nekünk e film minden jelenete, mert ennél sokkal súlyosabb jelenségről van szó.

Hiába vagyunk Európában, Ausztráliában, vagy éppen Kelet-Ázsiában idegenként, ugyanaz a hétköznapi félelem igazgatja az intézmények alkalmazottait, a külföldön soha nem járókat, a fiatal és idősebb generációk jó néhány tagját, mert a másság valójában rémisztő, hiszen ismeretlen. Nem szól a film arról, hogy minden diszkrimináció vagyis hátrányos megkülönböztetés nélkülözhetetlen eleme, ha nem éppen indítéka a félelem az ismeretlentől, hiszen az egyének ebben a ragyogó, hibátlan filmben éppen azt bizonyítják cselekvésükkel, hogy e félelem leküzdhető az emberi kapcsolatok, a nyíltság és a bizalom megteremtésével.

E tekintetben Vranik Roland filmje összeköthető Mundruczó Kornél filmjével a Jupiter holdjával, hiszen a “csoda” bennünk lakozik,  mert csak mi tudjuk legyőzni az idegenséggel, vagyis ismeretlenséggel szembeni zsigeri rettegésünket.

Minden középiskolában vetíteni  kellene Az állampolgár című filmet. Még nem késő.

Ferber Katalin

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top