Ady Endre feltámadt, és ott folytatja, ahol abbahagyta

Ady Endre: Ady megmondja / Válogatás Ady Endre publicisztikai írásaiból – Corvina Kiadó, 2017 – szerkesztette Király Levente – 212 oldal, kemény táblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-11364-54-5

Ady Endrét már életében sem lehetett belegyömöszölni semmiféle skatulyába, és a helyzet halála után sem változott. Akkor is, kilógott valamije, amikor azzal próbálkoztak, hogy saját rászabott skatulája legyen. Ady zsenialitása – és itt nem tudásról és/vagy okosságról beszélünk – vitathatatlan, és viszonylag gyorsan kiderült, hogy helye a magyar irodalomban megingathatatlan. Egy időben szegény, halott Gyóni Gézát próbálták felhasználni, sikertelenül. A Gyóni-életmű lett az, ami kihullott az idő rostáján. Aztán később arra is volt példa, hogy megpróbáltak belőle a rendszert legitimizáló pre-proletár költőt csinálni, de ez sem járt sikerrel. Azt gondolhatnánk, hogy mára csitultak az indulatok, és felnőtt egy-két olyan generáció, mely képes felnőttként tekinteni a magyar kulturális élet meghatározó figuráira.

De nem! Még az elmúlt években is előfordult, hogy komoly, meglett, egyébként okosnak tartott emberek – némi finomhangolás után – a „szegény, megtévesztett Ady” koncepciójával álltak elő. Szerintük A. E. minden a szabadkőművesek megtévesztett áldozata. Ők, akik ilyen mókás dolgokat komoly arccal állítanak, nyilván azt is tudják – bocsánatot kérek –, hogy Adyt a korabeli sorosgyörgy támogatta anyagilag. Ezzel pedig nagyjából helyben is vagyunk. A szabadkőművesekről mostanában Semjén doktor értekezett, ráadásul azt sem remélhetjük, hogy a keménynyakú kálvinista túl sok rózsafüzért forgatott volna két adag veronál között…

• Ady Endrét kitagadták a magyar sajtóból és irodalomból Nagyváradon
• Ady Endre elviselhetetlen oldala
• Ady döbbenetes gondolatai 113 évvel ezelőtt

A vicc ebben az, hogy azt nem veszik észre, hogy Ady ettől csak erősödik. Napról-napra. S ha erőltetik, felkel a sírjából, és a régi, máig nem hűlő tüzet okád a mai álősmagyarokra, a jövőről harsogó múltba révedőkre.

Néznek bennünket a kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felfortyanni bizonyos ezeréves múltkiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? [42. oldal]

Ady eddig is foroghatott eleget a sírjában, aktualitásoktól hemzsegő évszázados publicisztikájának fragmentumai eddig is kerengtek a közösségi hálón (sőt fel-felbukkantak a Librarius-on is, ld. Heti Ady-rovat). Nem kellett különös jóstehetség ahhoz, hogy tudjuk, előbb-utóbb valaki nekilát, és kötetben jelenteti meg azt, ami ma életbe vágó.

Eljött az idő, Ady Endre feltámadt, és ennek ékes bizonyítéka, hogy megjelent az

Ady megmondja

című kötet.

És hogy ez miért fontos? Miért különleges? Miért ünnep, és miért gyász?

Azért, fontos, mert Ady publicisztikai írásai, mint minden jó publicisztika, az adott kor adott pillanatáról szólnak. Azért különleges, mert – és erről biztosan nem Ady tehet – azok a bizonyos pillanatok nem múltak el, vagy ha mégis, akkor visszatértek. Ünnep, hogy ezzel szembesít minket ez a kötet, és gyász, hogy ezzel szembesülnünk kell. Mert ez nem irodalom, hanem élet. A maga vaskos, kretén és bornírt valóságában. Ráadásul az is lehet, hogy már ott se tartunk, ahol Ady korában:

Először, nagy jó urak, az újságírót szidni nem vicc. Ez már egy olyan kopott művelet, amit a bérkocsik bakjain is meguntak. Az ötlet tehát nem új.
Másodszor, nagy jó urak, méteres plakátokkal a közönséget nem lehet megmaszlagolni. A közönség botrányosan felvilágosodott. Az csak azt látja, hogy víz és egyebek helyett ő plakátokat kap – a pénzéért. [108. oldal]

Más szerzők művei azért tudnak hatni évtizedeken-évszázadokon keresztül, mert általános, emberi, múlhatatlan dolgokról szólnak, olyan értékeket hordoznak, melyek végigkísérik az emberiség történetét. Ehhez képest és ezzel szemben Adynak ezek az írásai úgy és azért aktuálisak ma, mert a konkrétról, a kisszerűségről, a politikai haszonszerzésről, a szűkkeblűségről, a frázispuffogtató hazugságról – őseink rosszabbik oldaláról – rántják le a leplet. Ez az, ami nem változott itt a Komp(ót)-országban. Mindenkinek jobb lett volna, ha Adynak nem kell feltámadnia. De bárki meggyőződhet róla, hogy muszáj volt.

A parlament egy-két teoretikusból, néhány veszedelmes titkos célú, felfújt nagyságból, egy kis sereg degenerált mágnás-sarjból, egy csoport sujtásos, frázisos, szájas atyafiból s egy alacsony intelligenciájú, mindenre kapható tömegből áll. Aztán van egy-két véletlenül bekerült, jobb sorsra méltó, kiváló. Így csinálták meg a parlamentet.[117. oldal]

Az Ady megmondja című kötetet szinte bárhol felcsaphatod, fröcsög belőle 2017 lemoshatatlan magyar valósága. Ady Endre feltámadt. Döbbenet.