+ Interjú

A Jeditanács összeül nem egy generációnak szól, hanem mindenkinek – Interjú Fekete Ádám rendező-dramaturggal

Egy generációval ezelőtt nyilvánvalóbb volt, hogy valakiből mi lehet és mi nem, hogy ki és mit vár tőle – állítja Fekete Ádám író, rendező, dramaturg, akinek október 27-én mutatják be A Jeditanács összeül című új darabját a Trafóban. Az előadás a fiatal generáció tanácstalanságával foglalkozik, de a rendező szerint a darab inkább egy magánjellegű megnyilatkozás, ami mindenkinek szól. Bár még csak 25 éves, a Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakán végzett Fekete Ádám számos független színházi produkcióban működött közre szereplőként vagy alkotóként, Csoportkép oroszlán nélkül című darabját a Nextfeszten mutatták be, és a II. TITÁNium Színházi Szemlén elnyerte a Trafó-díjat is.  Játszott Till Attila Tiszta szívvel című filmjében, ahol az egyik főszereplőt, Barba Papát alakította. Fekete Ádámmal beszélgettünk többek között díjakról és politikai színházról, de elsősorban új darabjáról, melyről határozott elképzelései vannak.

– Azt mondtad, már gyerekként is imádtál szerepelni. Milyen, amikor színpadra lépsz és rajtad a közönség szeme?

Elsőre általában nem bírok megszólalni, annyira izgulok. Az ember nem is tudja, mitől tart, mégis halálfélelme van, ami pár megszólalás után jó esetben elmúlik.

Ezután a közönség figyelme valamiféle védőhálóvá változik, és ilyenkor úgy érzem, bármire képes vagyok – olyan „mutatványokra” is, amiket a színpadon kívül meggátol a zuhanástól való félelem.

Ezek most persze szélsőértékek, amikről beszélek. Alapvetően bátrabbnak érzem magam a színpadon, vakmerőbbnek olykor, és szeretem ezt az állapotot, mert a mindennapok amúgy tele vannak hülye, irracionális félelmekkel.

Fekete Ádám, amint egy életnagyságú Oscar Peterson-szoborral pózol Kanadában

– Úgy tudom, a Táp Színházzal való együttműködésed azzal kezdődött, hogy nézőként felmentél a színpadra viccet mesélni. 

Az első Minden Rossz Varietén, amire elmentem, még gimnazista koromban, Vajdai Vilmos a műsor elején azt mondta a közönségnek: aki égni akar, az most megteheti. Én a pillanat hevében feltettem a kezem, és felmentem hebegni-habogni a színpadra. Tudatos hebegés-habogás volt persze: összekevertem két viccet, miközben folyton megakasztottam önmagamat, egyre nagyobb hévvel sodorva magamat a kudarc felé. Amikor a közönségben rádöbbentek, hogy tudatosan játszom az előttük való szereplés kínosságával, a lámpalázzal és a megszégyenüléssel, kitört belőlük a nevetés. De előtte: halálos csönd.

Eléggé szeretem azt a csöndet. Talán csak az azt követő nevetést szeretem jobban.

– Rendezőként, dramaturgként, íróként és színészként is dolgozol. Mi adta a motivációt, hogy a színház más és más területin próbáld ki magad? 

Az írás volt az első: kisiskoláskoromtól fogva írok, verseket legfőképpen. Ha egyféleképpen kellene meghatároznom magamat, azt mondanám, író vagyok, miközben a külvilág szemében inkább vagyok dramaturg és színész, még rendező is talán. A dramaturgság az írásból jött, ez már egy közösségibb műfaj, ahogy maga a színház, oda végül is azért megy be az ember, hogy beszélgessen a többiekkel. A rendezésre Hajmási Dávid barátom buzdított 2014-ben. Addigra már bennem is ficergett valami: dramaturgként több rendezővel dolgoztam együtt, és éreztem, hogy sokszor én akarom irányítani a dolgok alakulását. Miután a Csoportkép oroszlán nélkül című előadást megcsináltuk, ennek az irányításnak bódulata rajtamragadt. A szereplésre pedig a fentebb említett okok miatt van szükségem.

Fekete Ádám Csoportkép oroszlán nélkül című előadása – Toldi Miklós fotója

– Pályád során megkaptad a Titán-díjat és a Junior Prima-díjat is. Mit jelentenek számodra ezek az elismerések?

A Junior Prima-díjat nem értettem: hogy kaphatom meg harmadéves dramaturgszakos hallgatóként, miközben Orosz Ákost, akivel ugyanabban az évben kaptam meg ezt az elismerést, sokadik éve nézem a Maladype Színház előadásaiban, fantasztikusabbnál fantasztikusabb főszerepekben. Örültem a díjnak, de nem éreztem a helyén. A Titánium Szemle díját tulajdonképpen a Csoportkép kapta: jó érzés volt, hogy izgalmasnak tartották az előadást, hogy láttak benne valamit. Ezek a díjak azt jelentik, hogy figyelnek rám, hogy rajtam tartják a szemük, ami egyrészről jó érzés – másrészről meg kell tanulni nem túlzottan komolyan venni ezeket a dolgokat, hogy az embernek egészséges tudjon maradni az önértékelése. Nyilván nem a díjakért dolgozunk, hanem mert mondanivalónk van.

– Ha már a visszajelzéseknél járunk, számodra ki a kontroll, kire hallgatsz leginkább szakmai kérdésekben?

Éppen azokra, akikkel dolgozom – most épp a Jeditanács összeül stábjára. Sokszor kikérem Kárpáti Péter volt tanárom véleményét, aki elég pontosan rá szokott világítani a dolgokra, miközben nem erőlteti a saját látásmódját. Bíró Bence volt dramaturgszakos osztálytársammal néha szakmai eszmecserékbe bocsátkozunk, amik inspirálóan hatnak rám. Sokat beszélgetek Fehér Balázs Benővel és Kovács D. Danival – mindkettőjükkel többször dolgoztam korábban, és fontos számomra, hogy őket éppen mi érdekli, és hogy hogyan viszonyulnak azokhoz a dolgokhoz, amik engem izgatnak éppen.

– Kárpáti Péterrel többször is együtt dolgoztál, például a Tótferi-ben. Egy interjúban említetted, hogy előadásai közel állnak hozzád. Hogyan hatott a dramaturgi látásmódodra?

Egyrészt hat rám, ahogy a színészekkel együtt dolgozik, ahogy figyel rájuk.

Elsősorban nem színészeket válogat a szövegeihez, hanem személyiségeket, embereket, és ezeknek az összhatására kíváncsi.

Másrészt el tudok ámulni a dialógusain, a belső tempójukon, amik sokszor olyan realisztikusak, amilyet Cassavetes-filmekben érez az ember. Ez összefügg azzal az irányított improvizációs technikájával, amit sok előadásának előkészítésében használ, és amiben színészként részt venni számomra mindig valami mágikus élményt jelent.

Csoportkép oroszlán nélkül – fotó: Toldi Miklós

– Játszottál Till Attila Tiszta szívvel című filmjében. Miket tanultál a forgatás alatt és hogyan tudtál belőle profitálni rendezőként, dramaturgként?    

Megtapasztaltam, hogy egy színésznek hogyan kell gazdálkodnia az idegrendszerével egy forgatáson. Véget nem érő várakozás közben néhány órányi megfeszített munka, ez fizikailag is kimerítő. Emellett jó volt kicsit megérezni a kamerát: mire van szükség egy nagytotálban, egy kistotálban, egy közeliben. Ezek fontos dolgok, amikre általában akkor jössz rá, amikor a kameracsapat már szedelőzködik és áll át a következő jelenetre. Most színészi dolgokat hoztam fel – hogy rendezőként hogyan profitáltam, az akkor fog kiderülni, amikor majd filmet rendezek.

– Egy interjúban azt mondtad, hogy bár jobban érdekelnek az emberi történetek, izgat, hogy miként lehet jó politikus színházat csinálni. Elképzelhető, hogy engedve a kihívásnak, egyszer megpróbálkozol vele?

Nem gondolkozom ilyen kategóriákban. Azt sem gondolom, hogy az emberi történetek és a politikus színház kizárnák egymást, sőt. Sokat gondolok Brecht Gömbfejűek és csúcsfejűekjére, amit Zsótér Sándor rendezett néhány éve a Színművészetin. Az a darab a harmincas évekből aktuálisabban mutat rá mai társadalmi mozgásokra, mint bármilyen kortárs mű. Akkor az most politikai színház? Különben jobban hiszek az aktivizmusban, mint a színházi politizálásban. Színházban mindig azt érzem: jó, jó, de akkor mit keresünk ebben az ablaktalan fekete dobozban, szépen kiöltözve? Miért nem vagyunk már rég az utcán?

– Ha jól értelmezem, új darabod, A Jeditanács összeül az útkereső fiatalok dilemmáival foglalkozik. Saját életed mennyire adott témát?

A Jeditanács azokkal a kérdésekkel foglalkozik, amik engem most, 25 évesen érdekelnek, és azokból az élethelyzetekből merít, amikben nekem volt vagy van részem. Nem kerestem a legnagyobb közös osztót közöttem és a többi kortársam között, amikor a darabot írtam, szóval majd kiderül, hogy egy ilyen magánjellegű megnyilatkozás mennyire tud majd másokat is megmozgatni.

Abban a korban vagyok, azt hiszem, amiben az ember már veszít el dolgokat, valójában elveszít embereket, lehetőségeket, darabkákat magából és az életéből.

Ebből a szempontból a darab nem egy generációnak szól, hanem mindenkinek, aki érez valami ehhez hasonlót. Ezzel együtt szerintem ez egy pozitív előadás lesz, ahogy magamat is egy pozitív valakinek tartom.

– Mintha a generációs kérdések az utóbbi években nagyobb szerepet kapnának, mint korábban bármikor. Mit gondolsz erről?

Nem tudom, hogy ez igaz-e. A huszonéveseknek szükségük van valamiféle öndefinícióra, sokkal inkább, mint régebben, ez talán igaz. Egy generációval ezelőtt nyilvánvalóbb volt, hogy valakiből mi lehet és mi nem, hogy ki és mit vár tőle – és akkor azt lehet követni, vagy lázadni ellene. Most több a lehetőség, és kevesebb az iránymutatás, megtagadni is kevesebb mindent lehet. Ehhez a szabadsághoz próbálunk felnőni.

– „A darab tulajdonképpen egy hétszólamú oratórium, a hetedik kerület összes disszonanciájával és szertelenségével” – olvasható A Jeditanács összeül ajánlójában. Vizuálisan hogyan kell elképzelni az előadást?

Juhász Nórival egy olyan teret próbálunk teremteni, ami egy tudatot reprezentál. Sok különböző táj töredékéből áll, amelyekben ennek a tudat tulajdonosa járt vagy járhatott, valóságban vagy álmában, amiket elképzelt, vagy amik valamiért a gyerekkorát idézik, de már nem igazán tud rájuk visszaemlékezni. A gondolatok ezt a saját logikáját követő teret lakják be, itt bolyonganak vagy vesztegelnek, játszadoznak és ráncigálják egymást jobbra-balra.

– A veled készült interjúkat olvasva úgy tűnik, hogy a hétköznapokban rendkívül magabiztos vagy. Közeleg a darab bemutatója. Van ilyenkor benned izgalom?

Örülök, ha így tűnik. Persze, van izgalom is, de most leginkább lelkesedés, a nagy izgalom majd a főpróbahéten fog kopogtatni. Különben próbálom nem túlstresszelni a dolgokat: úgy látom, mindenki szívvel-lélekkel van a produkcióban, és mindenki annyit fog beleadni, amennyit bele tud. Ennél többet az ember ne várjon se magától, se a többiektől.

– Milyen fogadtatásra számítasz az előadástól?

Arra számítok, hogy a nézők annyira túl fognak csordulni ettől az előadástól, hogy az agyuk, a saját maguk érdekében, azonnal törli is az élményt, és ők, ahogy kilépnek a Trafóból, már el is felejtik, hogy látták. Így az előadásnak nem lesz túlzott kritikai visszhangja, viszont financiálisan hosszú ideig képes lesz fenntartani magát a nagyszámú visszajáró néző miatt, akiket mi majd csak „rajongóknak” nevezünk – természetesen a hátuk mögött, mert nem szeretnénk őket megzavarni.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

To Top