Ne engedjünk a félelmeinknek!

Küzdelmek nyomai

Koppelmann Galéria (Kunstwerk Nippes): Csatatér

Nem ettem lótetemet, mondanám a Bereményi-dalszöveg nagy öregjének, a két háborút túlélő, huncut kékszeműnek. Valóban, nem ettem. Még ehetek, tenném hozzá a pontosság kedvéért, bár tán inkább ölebet ennénk, ha kifordulna alólunk az, amit innen, Európa közepéről nézve békés korszaknak látunk. A háborús generációk közvetlen harcélménye, a fegyverek közelsége, az életveszély lehetősége itt, most szerencsére nem tartozik a hétköznapjainkhoz.

Ezzel együtt voltak már csaták, amelyeket megharcoltam, és az erőszak egy-két formájával is volt már dolgom. Ráadásul bőven akadnak konfliktusok, összecsapások, (polgár)háborúk itt-ott a világban. Ki tudja, hol van most hozzám legközelebb élet-halál harc? Meglepődnék, ha megtudnám a választ. Jó sötét van már a közeli parkban. Az otthonok falai is elrejtenek sok mindent, ahogy némely intézményeké is. Egészen másféle küzdelem megy a szomszédos kórházban, most is hallom a mentőt, ahogy rohan valakivel. Egyszemélyes harcok is folynak – élethelyzetekkel vagy a psziché démonaival. A poharamban fröccsbe esett éjszakai lepke vergődik.

Hasonlóan tágra nyitott értelmezéssel válogatta össze a kölni Koppelmann Galéria (Kunstwerk Nippes) az ArtMarkethez kapcsolódóan Budapesten is látható kiállítását. A kiállítás címe – Csatatér – egy metaforába sűríti mindazt a teremtő és pusztító harcot, ami az emberiség történetéhez és az egyéni élethez kapcsolódik. Megküzdés vagy erőszak? Összeütközés vagy megsemmisítés? Többé-kevésbé békés életformát folytató korszakunkban az erőszakot nélkülöző megpróbáltatásokra is magától értetődően használjuk a „harc” kifejezést. Ezen a kiállításon is egymás mellé kerültek a legváltozatosabb aspektusok, olyan nézőponttörésekben adva ki a harc „idegrendszerének” képét, mint Köves Éva festményinstallációi a falon.

A lepkét kihalászom, szárítkozik. Szent pillanat: minden pillanat szent, ami a harmóniát próbálja visszaállítani, megelőzni vagy jóvátenni a pusztítást. Hiszen a csatatéren is csak rövid ideig tart a küzdelem dübörgése, adrenalinlökete, és hosszú ideig maradnak meg utána a rongálás nyomai. Az áldozatul esettek, a használhatatlanná vált tárgyak és a mindent passzívan elszenvedő táj. Kiürül és megnyugszik a tér. Ami tud, gyógyulni kezd, sok minden pedig nem gyógyul meg soha többé.

Marlini Wickramasinha Sri Lanka-i származású, de sok évtizede Németországban élő festőnő baleseti helyszíneket fest, és háborúk-polgárháborúk hadszíntereit. Totálkáros Ferrari a kilencvenes években és légvédelmi ágyú 1945-ben. Szarajevó, Dél-Szudán, normandiai partraszállás, egy kilőtt palesztin szónok Bejrútban. Eltérő hátterű erőszakos események, mégis közös bennük valami: a borzalom és rémület liminális élménye, a széttagolt kulturális identitásokat újra összemosó szenvedés. Az alapvető egzisztenciális kérdések és antropológiai sajátosságok közössége. A festőnő enyhén naiv realizmussal dolgozza át a dokumentációs vagy publicisztikai célú fényképeket, a romos helyszínek vizuális lenyomatait. Mint egy tiszta és éles tekintetű festőtanuló, aki leül a rajztáblájával a történelem elé. Megfigyeli minden részletét, megörökíti azt, amit gondos kezek remélhetőleg nemsokára eltakarítanak – csakhogy az eltisztítással a biztonságos hétköznapok, a civilizáció díszletvásznának felfeslése nem forr össze rögtön, és annak garanciái sem feltétlenül alakulnak ki, hogy ne történhessen meg ugyanez újra és újra.

De az erőszak legfeltűnőbb megjelenési formáin túl harc zajlik az emberiség és a Föld élővilága között is. Botond installációja, amely a kiállításon látható, a Zengő hegyén található természetvédelmi terület gazdasági célú pusztításának állított emléket a kilencvenes évek elején. Aktualitásából és időtlen, fájó szépségéből azóta sem veszített. A hegesztett vaselemek máglyaként vagy farakásként hevernek a galéria sarkában. Hasonlóan azokhoz a kivágott fákhoz, amelyek egymásra halmozva önkéntelen síremléket állítanak a természetnek, miközben praktikusan szolgálják az emberi célokat. (A 2004-ben a Zengőn lezajlott küzdelemben aztán a helyi közösség és környezetvédelmi kérdéssel azonosuló támogatók megakadályozták azt a fakivágást, amire a Zengő hegyen tervezett rádiólokátor-állomás miatt került volna sor. Az akkori komoly társadalmi összefogás is a Zengő történetének a része: ennek a csatatérnek az eróziója megállt egy időre.)

A Föld testébe való beleavatkozást idézik meg Baranyai Levente képei is. Festményei anyagszerűsége erős, mintha a földet, homokot vagy a kőzetek rétegeit tapogatnánk a szemünkkel. Közben mégis egy mesterséges pillantás eredményét látjuk, nem a saját szemünké ez a világ. Bár ember alkotta technológia teszi lehetővé, mégsem emberi a lépték: a műholdak látják úgy a Földet, ahogyan Baranyai Levente vásznai „lehozzák” elénk. Egyszerre elidegenítő és személyesítő ez gesztus. Ugyanaz a kettősség van benne, mint amikor magunkról mint az „emberiségről” beszélünk. Összefoglalva ezzel a mindenkori győzteseket és veszteseket, agresszorokat és áldozatokat, a fejlődés és a pusztítás ágenseit és átélőit.

A kiállító művészek közül többen is közvetlenül saját magukon engedték át ezeket a kemény, nagy hatású, ambivalens erőket. Herbert Falken „Saját Michelangelo”-sorozata a Rabszolgákat veszi alapul, Michelangelónak azokat a szobrait, amelyekben a kőzettel viaskodó emberalakok mintegy szabadulni próbálnak a formátlan anyagból, küzdenek a saját elkülönülő formájukért, létükért – és közben a saját létükkel. Peter Gilles performanszművész kiállított művei a művészi alkotás és a létezés élményét radikálisan kiélező akció közben születtek egy működő vulkán, a Stromboli közvetlen közelében. A vásznain véres testlenyomatok is láthatóak. Csakhogy az öndestrukció itt eruptív öntisztítást, önépítést és művészi alkotást is jelentett.

A legaktuálisabb emberi „frontok és csataterek” megjelenítése feladata a művészetnek, ahogy a kiállítás létrejöttének egyik segítője, Jakabovics Tibor fogalmazott. A felkavaró tartalmakat sejtető csatatér-tematika szerinte megörökíti a civilizáció vákuumait, de konkrét javaslatokat is indukál a nézőben arra vonatkozólag, hogy „ne engedjünk a félelmeinknek, és gondoljuk végig mindennapi csatáink sorát”. A Lavylites alapítója kortárs műgyűjtőként is fontosnak tartja azokat az alkotásokat, amelyek nem riadnak vissza attól, hogy felhívják a figyelmünket az „ökoszisztéma rombolására (Botond), az emlékezet kifosztására (Klimó Károly) vagy civilizációk elferdítésére (Baranyai Levente)”.

Inge és Janine Koppelmann, a kiállítás létrehozói azt hangsúlyozták, hogy a társadalmi, politikai, emberek közötti küzdőtereken túl maga a művészi alkotás is csatatérré vált az alkotások egy részénél – azonban ezek a művek egymással már nem konfliktusba, hanem párbeszédbe lépesek lépni a kiállítás terében. Amit Klimó Károly munkáival kapcsolatban megfogalmaztak, az a kiállítás egészére kiterjeszthető: az emberi létezés korlátaival és lehetőségeivel egyszerre foglalkozik, a lehető legszemélyesebben érintve tőlük.

Cziglényi Boglárka

Megtekinthető: 2017. 10.10. – 10. 20., A. P. A. Galéria (ATELIERS PRO ARTS)

Budapest, Horánszky u. 5, 1085

Tárlatvezetés, Finisszázs: október 19., 19 óra, tárlatvezető: Kurdy Fehér János

A kiállító művészek: Baranyai Levente, Botond, Herbert Falken, Peter Gilles, Klimó Károly, Köves Éva, Marlini Wickramasinha.