Herendi Gábor: A Kincsem nagyon komoly állomás

herendi

Herendi Gábor Kincsem című filmjének vetítésével indul az idei Los Angeles-i Magyar Filmfesztivál

Miben látja a rendező a film hatalmas sikerét Magyarországon és mit vár a Los Angeles-i fogadtatástól? Milyen rendezői fogásokkal sikerült egy kosztümös történelmi filmet a mai közönség számára is emészthetővé és vonzóvá tenni? Miért választott egy erős, – a kor szelleme szerint is – felvilágosult női karaktert a főhőst megformáló Nagy Ervin mellé? Hol tart rendezői pályafutásában és milyen jövőbeli szakmai célok foglalkoztatják? Miért próbált szerencsét annak idején Amerikában, és később miért gondolta meg magát? Mennyire tartja esélyesnek, hogy a Kincsem a tengerentúlon is sikert arasson? Többek között ezekről a témákról beszélgettünk Herendi Gáborral a közelgő Los Angeles-i bemutató kapcsán…

Fogorvosként kezdted szakmai pályafutásodat, később reklámfilmeket készítettél, ma pedig már elismert és sikeres nagyjátékfilm-rendező vagy. Olvastam, hogy annak idején nem kerültél be a Színművészeti Főiskola rendezői szakára. Hol tanultad a filmkészítés fortélyait? Inkább a gyakorlatban, vagy volt alkalmad esetleg külföldön tanulni?

Fábri Zoltánnak köszönhetem, hogy idejekorán “beoltódtam” és magával ragadott a filmkészítés világa. Családi jóbarát volt, így ott lehettem a filmjeinek a forgatásán, – például A Pál utcai fiúk, Az ötödik pecsét, vagy a Befejezetlen mondat forgatásán is. Mint akit a mozdony füstje megcsapott, úgy határoztam el, hogy filmrendező leszek. Zoli bácsi persze óva intett engem, hogy ezzel a szakmával próbálkozzam, mivel úgy gondolta, hogy csak a kevesek kiváltsága a filmkészítés. Sokan egy életen át csak várnak a sorukra… Fábri apámra is jól ráijesztett, így részben a családom megnyugtatása végett is választottam az Orvosi Egyetemet. Ráadásul, abban az időben a Színművészetin csak másod-diplomás szakra lehetett jelentkezni, így emiatt szükségszerű volt egy másik egyetemi képzés mellett is letenni a voksot. Végül a Színművészetire, ahogy ez benne is volt a pakliban, nem vettek fel. Pont emiatt talán még jobban megmakacsoltam magam, – mindenképp be akartam bizonyítani, hogy rendező leszek! Így sodródtam a reklámszakmához… A rendszerváltás után, -mivel addig még ez a szakma nem igazán létezett-, a reklám új területnek számított.  Aki odaszemtelenkedett és azt bizonygatta, hogy van hozzá tehetsége, azt nem igazán kérdőjelezték meg, mert szakmai képzés akkor még nem volt ezen a területen, amelyen én sikereket értem el és hosszú éveken át készítettem reklámfilmeket. A nagyjátékfilm eközben mindig is dédelgetett álmom volt, például  rendszeresen forgatókönyveket írogattam. Bár Los Angeles-ben, a Universal Studios-ban, elvégeztem a New York Film Academy pár hónapos képzését is, a gyakorlat során szerzett tapasztalataim sokkal inkább a mérvadóak. Ezek után, 2001-ben, már késznek éreztem magam az első nagyjátékfilmem elkészítésére… Hozzá kell tennem, hogy akkorra sikerült megteremtenem az anyagi feltételeket is a Valami Amerika forgatásához. Ennek a filmnek a sikere indította el aztán a nagyjátékfilmes karrieremet.

Az eddigi sikereiddel a hátad mögött és főleg most, a Kincsem kapcsán, hogy látod: hol tartasz a szakmai pályafutásod idővonalán? Érzel valamiféle beérkezettséget ennek a hatalmas költségvetésű, nagy formátumú filmnek az elkészítésével? Vagy vannak még megvalósulatlan álmok, tervek?

Remélem, még korai lenne beérkezettségről beszélni! (Nevet) Úgy érzem, még nagyon sok minden van bennem! Nem készítettem én még annyi nagyjátékfilmet… meg aztán egy-egy filmem megvalósulása között 5-6 év is eltelt. A műfajok tekintetében is szeretnék még kitekinteni kicsit és próbára tenni magam. A krimi mint műfaj például nagyon érdekel. A Kincsem azonban nagyon komoly állomás, ez tény és való, hiszen én mindeddig erősen beleragadtam a „Valami Amerika rendezője” szerepkörbe. A Kincsem mind a műfajában, mind a léptékét tekintve is nagyon más volt, és nagy elismerést hozott.

A filmet felkérés alapján rendezted. Hogyan tudtál kapcsolódni ehhez a témához? Milyen viszonyban állsz például a lovakkal, ha egyáltalán…? Vannak esetleg olyan úri passzióid, mint pl. a filmben is oly sokszor visszatérő motívum: a lóversenyzés?

Nem mondanám, hogy különösebb kapcsolat fűzne a lovakhoz, bár lovagoltam fiatalabb koromban. Valóban felkérés alapján lettem rendezője ennek a filmnek. Egyszerűen annyira tetszett a forgatókönyv, hogy elkezdtem beleásni magam a témába. Nem mondanám, hogy a lovak szakértőjévé váltam, de megpróbáltam közelebb kerülni hozzájuk, ami segítette a filmkészítés folyamatát.

A Kincsemet gyakran hasonlítják az amerikai szuperprodukciókhoz. Léteznek olyan általános érvényű, közönségcsalogató trükkök vagy „fogások”, amelyek egy magyar közönségfilmben éppúgy működhetnek, mint egy hollywood-i szuperprodukcióban? Vagy  jobb az ilyen fortélyokat egy, a magyarok számára könnyebben értelmezhető, hazai köntössel felruházni?

Nem mondanám, hogy magyar-specifikus fogásokban kellett volna gondolkodnom. Az biztos, hogy az évek során a közízlés változik. Azok a romantikus, könnyfakasztó filmek, amilyen anno például az Elfújta a szél volt, ma már nem működnek. A mai néző számára egy ilyen anyag már túl rózsaszín és csöpögős lenne. Én ezért is szeretem nagyon az olyan megoldásokat, amikor például egy romantikus jelenetet, amely épp kezdene átbillenni a könnyfakasztó kategóriába, hirtelen feloldunk egy kis humorral. Ezt a technikát gyakran szoktam alkalmazni és a Kincsemben is vannak ilyen fordulatok. Ezeket természetesen nem én találtam ki, hanem ez egy már létező megoldási mód. Többnyire egyébként spontán használom a különböző megoldásokat. Minden filmrendezőt érnek különböző benyomások, mégsem merném megmondani, hogy a megoldásaim milyen konkrét forrásokból inspirálódtak… ahogy ásom bele magamat a forgatókönyvbe, már látom magam előtt a jelenetet. A casting-ban nagyon hiszek. Amikor egy karakter igazán az adott színészre szabott, akkor jelenik meg a filmvásznon is annak a személyiségnek az íze és zamata.

A Kincsem épp most nyerte el a kaliforniai Wine Country Nemzetközi Filmfesztivál legjobb külföldi film, legjobb operatőr és legjobb forgatókönyv díját is. Ugyanakkor többször nyilatkoztad, hogy az olyan jellegű magyar közönségfilmekkel, amilyeneket Te is készítesz, kevésbé lehet külföldi irányba kacsingatni, mint például a művészfilmekkel. Vannak viszont, akik látnak rá esélyt, hogy egy ilyen típusú közönségfilm, mint a Kincsem, érdekes lehet, akár a tengerentúlon is! Te hogy látod ezt?

Az mindenképp igaz, hogy hazai közönségfilmmel nagyon nehéz átlépni a határt. A vígjátékokat minden nemzet elkészíti magának. Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy egy kis ország vagyunk, kis piaccal. Persze lehetne ez érdekes hívószó, hogy a Kincsem egy olyan nagyköltségvetésű film, amely Kelet-Európában ritkaság számba megy. Az is igaz, hogy több országban is van rá érdeklődés. Van már meghívásunk több fesztiválra is: Németországba, Japánba, vagy az USA-ba is. Kínával, Dél-Koreával, Romániával, Csehországgal, Szlovákiával, Ukrajnával és Szerbiával is született már megállapodás, az említett országok helyi forgalmazóival. Be kell mégis vallanunk, hogy a fesztiválok, a legtöbb esetben, nem versenyfilmként hívják meg ezt a filmet, hanem inkább mint kuriózumot vetítik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágyom rá, hogy a filmjeim nemzetközi szinten is megmérettessenek. Ennek ellenére egyszerűen tudomásul kellett vennem, hogy ez a műfaj nem igazán hordozza magában ennek a lehetőségét. A művészfilmeknek van egy olyan nemzetközi hálózata, amely lehetőséget ad a megmutatkozásra, persze főleg művész-mozikban, ahol a közönség elviseli, ha feliratos egy film. Közönségfilmek esetén még a szinkronizálást sem igen fogadja el a tengerentúli közönség.

Említetted, hogy szeretnél új műfajokat is kipróbálni: talán a külföldi piac számára is könnyebben eladható műfajokban gondolkodsz?

Igen, szeretnék majd nyitni, de természetesen ezt erőltetni nem lehet. Csak akkor tudok jó filmet készíteni, ha az természetesen jön belőlem. Például, van egy olyan komoly mondanivalójú forgatókönyvem, amelyet már régóta megvalósítandó álomként dédelgetek. Egy dráma, amely egy nagyon dinamikus, fiatalokról szóló téma is egyben. A forgatókönyv megírásához csatlakozott egy amerikai forgatókönyvíró hölgy is; úgy érzem, hogy végül egy borzasztó erős anyag született, amellyel külföldön próbálok házalni. A mondanivaló sem ország-specifikus, inkább egy nagyon egyetemes, és egyáltalán nem könnyű téma. Szóval, a külföld felé nyitás mindenképp foglalkoztat.

Sosem titkoltad, hogy gondolkodtál egy amerikai életútban is… Sőt, egy időre családostól Los Angeles-ben telepedtél le…`

Igen, hajtott a kalandvágy is… Azokban, akik filmmel foglalkoznak, óhatatlanul felmerül egy ilyen kaland megélésének az igénye, – főleg egy olyan rendező esetében, mint én, aki hollywood-i  stílusú filmeket készít. Természetesen felmerült bennem, hogy milyen jó lenne beilleszkedni odaát. 2004-ben, a Magyar vándor megjelenése után, fél évig kint voltunk a családommal. Aztán még egyszer, 2012-ben is kimentünk egy újabb fél évre. Ma már tudom, hogy ennyi idő rendkívül kevés ahhoz, hogy bármi érdemi dolog történjen az emberrel. Szokták mondani, hogy ha 5-6 évig nem történik semmi említésre méltó és nem kezdik el valamelyest foglalkoztatni az embert, akkor el lehet kezdeni aggódni, de addig semmi esetre sem! Magyarként, vagyis külföldiként általában,  nagyon hosszú folyamat, mire beindul valami. Ezt a hatalmas rizikót persze rendkívül nehéz vállalni és összeegyeztetni azzal, hogy közben otthon fut az ember szekere. Hazajöttem, mert megbízott az HBO egy filmsorozat elkészítésével.

Ráadásul, az utóbbi időben nagyon sokat fejlődött a filmipar Magyarországon. Vannak még egyáltalán olyan elemek a filmipar tekintetében, ami kint megvan, de itthon még hiányzik?

Az itthoni filmipar, mind technikailag, mind a szakemberek szempontjából valóban nagyon erős. Egy centivel sem vagyunk lemaradva az amerikai filmgyártástól. Persze mi sokkal kisebb budget-ből dolgozunk. Ez például egy olyan elem, ami megnehezíti az itthoni filmezést. Őszintén szólva, nem is tartom szükségesnek azt az amerikai filmkészítésre jellemző működést, miszerint minden apró mozzanatot az összes létező szögből fel kell venni. Nem is szeretem ezt a működést és nem is tudok így gondolkodni. Annyiban tehát más a magyar filmezés, hogy sokkal jobban meg kell tervezni és ki kell találni előre mindent, hogy felesleges kiadások ne merüljenek fel! A rendezőnek előre tudnia kell, hogy mit szeretne majd a filmvásznon látni.

Az utómunkálatokat tekintve is hasonló a helyzet?

Igen. Abban is csak mennyiségi, nem pedig minőségi a különbség. Ez most a Kincsemnél is jól látszott, ahol rengeteg computer-animációt használtunk. Egy ilyen léptékű filmben kb. 150 embernek kellene dolgoznia ezen a vonalon, míg mi egy 25 fős csapattal kellett, hogy dolgozzunk! Ez azt eredményezte, hogy a tervezett hat hónap helyett tizennégy hónap alatt készült el a film. Mennyiségi problémák vannak tehát, ugyanakkor rengeteg a jó szakemberünk. Ez persze nem is csoda, hiszen számtalan amerikai film forog most Budapesten, amelyeken szintén magyar szakemberek dolgoznak.

Hollywoodban eléggé bevett szokás a tesztközönségnek való vetítés. Volt ilyen a Kincsem megjelenése előtt is?

Igen. A Filmalap jóvoltából ma már itt is minden filmet letesztelnek a magyar közönség előtt. Abszolút tudományos alapon állítják össze ilyenkor a teszt-közönséget. Levetítik a filmet, majd ezt követően egy hosszú kérdőívet kell kitöltenie a közönség tagjainak. Ilyenkor persze még egy félkész anyagot látnak a nézők, amelyben még sok minden módosítható. Rengeteg hasznos információt és tapasztalatot össze lehet gyűjteni egy tesztvetítés során.

A Kincsem tesztvetítése után sok volt a változtatni való?

Nem. Olyan magas százalékban tetszett az embereknek, amilyet még nem nagyon mértek tesztvetítésen. Ebből adódóan semmin nem kellett változtatni. Nagyon boldog voltam!

Úgy tudom, hogy kezdetben Te is nagyon szkeptikus voltál azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen kosztümös film képes-e megszólítani a fiatalságot. Nyilván ezért is raktál bele egy-két mai hivatkozást.

Igen, sajnos nem állom meg, hogy ne gondolkozzak marketinges szemmel is, hiszen a reklámszakmában dolgoztam hosszú évekig. Nem beszélve arról, hogy szeretem, ha megnézik a filmjeimet. (Nevet) Azt is tudtam, hogy a Filmalap azért támogatott ilyen nagy költségvetéssel minket, hogy legyen közönség. Ezek után nem meglepő, hogy fejtörést okozott a ma már nem túl népszerū történelmi filmek problematikája. Van két tinédzser korú gyermekem, ők is tájékozódási pontok számomra. Úgy gondoltam, hogy el kell helyezni a filmben a fiatalokat megcélzó hívószavakat, de bátran lehet élni a humor eszköztárával is, illetve a látványtervnek is aktuálisnak kell lennie. Kidobtam a tipikusan korhű, a mai világra nem jellemző jelmezeket, és szabad kezet adtam a jelmeztervezőnek, hogy a kor hangulatát idéző, mégis modern jelmezeket tervezhessen, merészebb szín és anyag-kezeléssel. Ez a személet pedig – úgy tűnik – beváltotta a hozzá fűzött reményeket…!

Emlékszem egy váratlanul modern táncjelenetre is, ami, gondolom, hasonló céllal került a filmbéli bál-kontextusba…?

Igen, ebben is hasonló volt a koncepció. Egy bál nyitójelenete általában a keringő, mi viszont egy keringőbe oltott hip-hop koreográfiát használtunk. A közönség nagyon szerette ezt is.

A Kincsem kétségkívül egy magyar történelmi tematikát feldolgozó, a magyarságtudatot a nézőkben felébresztő alkotás, miközben végig tetten érhető a film nemzetközi levegője. A lóversenyeknek köszönhetően, kis túlzással, bejárhatjuk egész Európát a filmvásznon! A magyar lovat is egy angol zsoké teszi bajnokká. Te hogy látod ezt?

Sokaktól kaptunk olyan visszajelzést, hogy milyen szívet melengető, magyarságtudatot legyezgető hatása volt a filmnek, miközben ízléses tudott maradni. Az én célom is az volt, hogy a ló története ilyen hatást váltson ki az emberekből… hogy a magyarságtudatot ízlésesen elő tudjuk idézni, mellőzve mindenféle túllihegést. Szerintem ez sikerült is.  A helyszínek és az angol zsoké azonban nem ezzel a céllal kerültek ebben a formában a filmbe… Bár a történet egy kitalált történet, a helyszínek és a szereplők ábrázolásában teljesen hűek tudtunk maradni a történelemhez. A Kincsem ténylegesen ezekben az európai városokban versenyzett, illetve az angol zsoké személye is valós tényeken alapszik. A nemzetköziség jellemző volt arra a történelmi korszakra – valóban, annak a korszaknak volt egy sajátos szellőssége.

…az 1867-es Kiegyezés utáni Magyarországon járunk, ami egy nyugodtabb közhangulatot feltételez. Mégis egy eléggé felzaklató besúgási momentummal és egy sokkoló kivégzéssel indul a film…

Igen, a ’67-es kiegyezés utáni békés, nyugodt időszakban járunk. A felszíni nyugodtság mögött azonban ott lappangott a magyarok elnyomás elleni, függetlenségi törekvése. Az egyes emberek szintjén intenzíven éltek még a szabadságharcból, vagy a megtorlásokból fakadó családi tragédiák hatásai. A szabadságharc után még tartott a borzasztó tisztogatás az országban. A film alapfeszültségét is ez adja. Egy 13 éves fiú szemtanúja annak, ahogy kivégzik az  édesapját, ráadásul, az áruló gyilkos mellett kell felnőnie! Semmiféle bosszúra nincs módja, mivel egy békés, virágzó időszakban járunk… A Kiegyezés nyilván fordulópont volt a Monarchia történetében, de a felszín alatt kimondatlanul is rengeteg feszültség működött. Így a Magyar Lóegylet, illetve maga Kincsem is ütközési ponttá válhatott a magyarok és a Habsburgok között. Az elszakadási törekvés plasztikusan jelen van a filmben.

A Nagy Ervin által megformált főhős karakteréről viszonylag többet tudhatunk, de hadd kérdezzelek a női főhősről, akit Petrik Andrea játszik. A kosztümös filmekből ismert, harmatvirágszál-típus helyett inkább egy erős, emancipált nővel találkozunk. Mit képvisel számodra ez a karakter?

Igen, ő egy emancipált, felvilágosult nő, aki a modernitást képviseli. Szembeszegül a konzervatív hagyományok istenítését hirdető apjával. Én a Nagy Ervin által megformált Blaskovits grófhoz hasonló, erős karakterben gondolkodtam. A kettejük szerelme sok feszültséget és harcot hordoz magában, és én szerettem volna, ha egyenrangúak ebben a harcban. Blaskovits nagyon erős egyéniség, külsőre is macsó jelenség. Olyan nő kellett mellé, aki tudja őt „kezelni”, és ha kell, a sarkára tud állni. Nekem ez volt a fejemben Klára karaktere kapcsán, és ehhez nagyon megfelelt Petrik Andrea személye, az erős, mély, öblös hangjával.

Hozzáteszem, hogy a Blaskovits gróf esetében is fontos volt, hogy legyenek gyengeségei. Olyan pillanatok, amikor megnyilvánul a sebezhetősége, hisz attól válik hús-vér figurává. Ervin ezt borzasztóan jól csinálta… Ő is egy gondolkodó, modern embert személyesített meg egyébként, aki előrehaladott és felvilágosult módszereket alkalmaz, például a lovak megszelidítésében is.

Mit tudtok az eddigi nézettségről?

444 ezer nézőnél tartunk, ami egészen elképesztő! Minden várakozásomat felülmúlta. Verjük a nagy amerikai blockbuster filmeket a magyar mozikban…

Milyen fogadtatásra számítasz a 17. Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválon?

Biztos, hogy nagy érdeklődés fogja övezni a filmet! Még azt is el tudom képzelni – mivel rendkívül fordulatos forgatókönyvről van szó -, hogy esetleg lenne kereslet a remake jog megvásárlására. Persze tudom, hogy mennyire nehéz ilyesmit is elérni. De látnék benne rációt! Emlékszem, amikor a Valami Amerika című filmemet vetítettük ezen a fesztiválon: az emberek fele be sem fért a moziba. Remélem, hogy sokan eljönnek és lesz egy kis utóélete a filmnek!