Bősze Ádám: Alapvetően őszintén kell beszélni a gyerekekkel a zenéről

bősze ádám

Újfajta módon próbálja közelebb hozni a komolyzenét a fiatalokhoz a Pannon Filharmonikusok. Október 14-én induló sorozatában a 14-18 éves korosztályt célozza meg. A középiskolásokat kötetlen, interaktív formában vezetik be a koncertek világába. A programban egyaránt szerepel John Cage és Grieg, Haydn vagy a pécsi kortárs szerző, Gáspár Emese. A koncertek több mint moderátora Bősze Ádám. A Bartók Rádió műsorvezetője aktívan részt vett a beavató koncertek formájának kidolgozásában is.

Bősze Ádám: A gyerekeknek tartandó sorozatot nem a zeneművek határozzák meg elsősorban, hanem bizonyos témák, amelyek köré zeneműveket próbálunk illeszteni. A koncert két részből áll. Az első rész a beszélgetős, a másodikban bizonyos zeneművek egészben, hagyományos formában hangzanak föl. Ezek többségükben olyan darabok, amelyek egyébként is szerepelnek a zenekar repertoárján, de azért nem mindegyik. Az egyik téma, hívószó a csend. Azt vizsgáljuk, hogyan születik meg a muzsika a csendből. További témáink például a szerelem, vagy a pénz-hatalom. Ezekhez nem nehéz zeneműveket társítani. A témákat én vetettem föl, a darabválasztásra is voltak ötleteim, de ebben szívesen alkalmazkodtam a Pannon Filharmonikusok repertoárjához. Persze vannak szerzők, akik bizonyos témákban megkerülhetetlenek. Ilyen például a hatalom esetében Wagner.

Ilyen köznapi, közérthető témákkal könnyebb megközelíteni a gyerekeket?

Régebben tanítottam gimnazistákat. Akkor az volt a tapasztalatom, ha a zenéről és a zenészekről őszintén, nyíltan beszéltem, akkor az hatásos volt. Például, ha a zeneszerzők emberi vonásait, gyarlóságait, erényeit idéztem föl. Pedig én csak fiúkat tanítottam és nem zenei osztályban. Ezért gondoltam, hogy egy ilyen megközelítés érdekes lehet. A csendről szóló est például úgy kezdődik, hogy megérkezik egy buddhista szerzetes, és ő fogja megvalósítani az elcsendesedést. A lehető legnagyobb csendet akarja létrehozni a gyerekekkel. Zsigerileg át kell élniük az igazi csendet. Föltesszük a kérdést: létezik-e teljes csend? Utána pedig azt vizsgáljuk, hogy amikor a nagy csendben megjelenik az első zörej, hogy lesz abból ritmus, és hogy fejlődhet zenévé? Hogyan lesz a hangok csoportjából művészi alkotás? Ezt a folyamatot fogjuk bemutatni az első részben.

Na, ehhez tényleg jól jön Cage. Ő sokat kísérletezett azzal, milyen természetes zajokkal lehet művészien megtörni a csendet.

Living Room Music című darabját bútorokon fogjuk előadni. Utána szünetet tartunk, és jönnek a példának fölhozott művek és más, a témához kapcsolódó darabok, amelyek szokásos koncertként hangzanak el. Ott már nincs duma, csak zene.

A Pannon Filharmonikusok készített egy közvélemény-kutatást, és a programot a gyerekek igényeihez igazították.

Itt érdekes eredmények is születtek. A szerelem téma kapcsán fölvetettem, hogy a szexualitásra, bujaságra is terjesszük ki, ám ez a fiataloknak egyáltalán nem tetszett. A pénz-ármány-hatalom kapcsán egy brókert, illetve egy befektetési tanácsadót szeretnék elhívni, aki nagyon lendületesen tud beszélni arról, hogyan kell erőteljes befektetési lépésekkel sok pénzt szerezni. Ott tényleg a l’art pour l’art hatalomszerzésről lesz szó. Ezért is mondtam, hogy Wagner kikerülhetetlen.

Mi az, ami megfogja a gyerekeket?

Úgy érzem, puszta szórakoztatással nem érik be, mindenképpen tartalomra vágynak. Komoly tartalom is kell nekik. Nem tényanyag, hanem inkább élmények. A műsor első része interaktív, a gyerekek is megszólalhatnak. Abban viszont nem túl aktívak, hogy ők mondják el a véleményüket. Erre valószínűleg ez a forma nem alkalmas. Fölvetettem például, hogy legyen egy sms-fal, használhassák a mobiljukat és nyomban reagálhassanak arra, ami elhangzik. Erre határozott elutasítás volt a válasz. Egyrészt szétszórttá tenné az eseményt, de azt is mondták, hogy közben nem szeretnének véleményt mondani.

Mivel lehet interaktívvá tenni az eseményt?

Egyrészt az első részben nem lesz színpad, ott csak néhány zenész ül majd, akik a zenei részleteket illusztrálják. Kiszedjük az első széksorokat, párnákon ülnek majd a fiatalok, a szülőket pedig száműzzük az emeletre, ha esetleg ott akarnak lenni. Minden lent, a földszinten történik majd. Hozzá lehet szólni, kérdezni lehet.

Miért tartja fontosnak, hogy ehhez a korosztályhoz ilyen módon is közelítsük a komolyzenét?

Én nem tartozom azok közé, akik kongatják a vészharangot: „nagy veszélyben van a komolyzene, a fiatalok nem járnak koncertre!” Alapvetően sose jártak. Legalábbis nem intenzíven. Ez nem kifejezetten fiatalos műfaj. 16 éves koromig én is csak punkzenét hallgattam, és amikor a nagymamám lejátszotta nekem Beethoven 5. szimfóniáját, az egyáltalán nem tetszett. Az ember általában később fordul effelé a zenei világ felé. Az a fontos, hogy egyéni módon megismertessük őket a koncertek világával.

Talán én is 16 éves lehettem, amikor olvastam a Muzsikában egy interjút Glenn Goulddal, a nagy zongoristával. Elmondta, hogy a Holdfény szonátát borzalmasnak találja, és hogy a 9. szimfónia rém unalmas. Van egyáltalán valami, amit szeret Beethoventől? – kérdezték. Ó, igen, mondta Gould, az op. 14-es szonáta B verziója egészen jó! És mondott még két művet, amit ő szeret. Rám akkor ez fölszabadító erővel hatott: nem kell minden remekművet mindenkinek szeretni!

Alapvetően őszintén kell beszélni a gyerekekkel, az nem hozhat rosszat. Persze Gould kicsit rájátszott erre. Azt is mondta például, hogy az ő kedvenc zeneszerzője Orlando Gibbon, akiről senki nem hallott. XVII. század eleji későreneszánsz angol komponista volt. De az őszinteség hasznos. Ha például azt mondom, hogy néhány Wagner-opera kibírhatatlanul hosszú, akkor sok ember titkos gondolatát mondom ki, és ez megerősítheti őket abba, hogy nekik is lehet egyéni véleményük és ízlésük a zeneművekkel kapcsolatban. Persze azt soha nem mondanám, hogy Beethoven vagy Wagner rossz zeneszerző. Egy ilyen kijelentésről én mindenkit lebeszélnék. De bárki gondolhatja úgy, hogy ez vagy az a darabja neki nem tetszik. A múltkor a Bartók Rádióban egy Beethoven-mű ment, talán az István király nyitány. A bonni Beethoven Háznak van egy ragyogó katalógusa, direkt belenéztem. Aki ismertette – nyilván a szerző alapos kutatója és híve – többször megjegyezte, hogy ez Beethoven rossz művei közé tartozik, aztán persze meg is indokolja, miért gondolja így. Nyomban jött egy csomó fölháborodott sms: „Hogy mondhat ilyet, hogy Beethoven rossz szerző?” Szerintem ezeket vállalni kell.

Ez a gyerekeket is megerősítheti a választásaikban és az elutasításaikban: ha egy zenetörténész se szereti ezt a művet, akkor én nem vagyok hülye, hogy ki nem állhatom!

Igen, de a zenei nevelés egyik lépcsőfoka lehet, hogy próbálja meg elmondani, miért nem szereti. Ha errefelé kanyarodik majd a párbeszéd, annak örülni fogok. Még hajlandó vagyok segíteni is nekik, hogy megértsék, miért nem szeretnek valamit.