Selmeczi György: Az igazi csoda az emberek hite a csodában

17_10_17-18_Selmeczi_Gyorgy_002_EZT_HASZNALJUK

Kevés olyan sokoldalú egyénisége van a magyar zenei életnek, mint Selmeczi György. A kolozsvári születésű zeneszerző, karmester, zongoraművész, operarendező és egyetemi oktató zenéit szinte mindenki ismeri. Rengeteg magyar nagyjátékfilm – köztük az Angi Vera, a Megáll az idő, a Tiszta Amerika, a Jadviga párnája – és számos színházi előadás zenéjét jegyzi. Legújabb színpadi művét, a Boldogasszony lovagja című vígoperát a CAFe Budapesten október 17-én mutatja be a Kolozsvári Magyar Opera társulata Szabó Sipos Máté vezényletével, Novák Eszter rendezésében.

Elsőre meglepőnek tűnik, hogy vígoperát ír. Hogyan talált rá erre a témára?

Sok-sok éve dolgozom együtt Béres Attila íróval, aki egyszer elém tette egy korábbi rádiójátékát, hogy olvassam el barátilag. Rögtön láttam, hogy ez az, ami nekem kell, ugyanis régi ambícióm, hogy vígoperát írjak. Az előző operáim mindegyike a nagyon-nagyon komoly kategóriába tartozott, lélektani drámákat, történelmi operákat írtam. Úgyhogy itt volt az ideje, hogy kalandozzak egy kicsit ebben a műfajban. Mindenki sokat mosolyog azon, hogy vígoperát írtam Szent Lászlóról, de azért ez egy jóval bonyolultabb történet, mint amilyennek első hallásra tűnik. A sztori annyi, hogy egy Nagyvárad melletti kis falu felépíti a templomát, amit Szent Lászlónak szeretne szentelni, de kiderül, hogy Szent László még nincs szentté avatva. És akkor ezek a nagyszerű parasztemberek elhatározzák, hogy felmennek Váradra a püspökségre, és elintézik a dolgot. Az operában az ismert Szent László-legendárium különböző fejezeteit hallja majd a közönség a parasztembereknek az előadásában. Szerintem ez egy nagyon kedves és megindítóan vicces történet. Végeredményben az egész darab arról próbál tanúskodni, hogy a csoda, amelyiket be kell bizonyítani a szentté avatáskor, az nem más, mint maga a hit, az emberek hite ezekben a csodákban. Az foglalkoztatott, hogy egy ilyen nagy történelmi és vallási alak, mint Szent László hogyan folklorizálódik, hogyan válik közkinccsé, s miként válik részévé az emberek mindennapjainak, önbecsülésének, önképének. Ez egy hallatlanul izgalmas kalandozás volt. A téma egyébként már régóta, egészen kisgyerekkorom óta foglalkoztat, ugyanis apai ágon nagyváradi vagyok. S akkoriban még elevenen élő Szent László-kultusz volt Váradon és egész Erdélyben is. Nem véletlen az, hogy az írásbeliség előttről annyi zseniális képi dokumentum maradt a Szent László-legendárium jelenlétéről.

Úgy tudom, a Boldogasszony lovagja már néhány éve elkészült. Miért váratott mostanáig a bemutató?  

Pontosan. A darabot 2014-ben fejeztem be, eredetileg 2016-ra volt kitűzve a bemutató időpontja. Aztán valamilyen sajátos sorsszerűség folytán áttolódott egy évvel későbbre, így összetalálkozott a 2017-ben meghirdetett Szent László-évvel. Amikor írtam, álmomban sem gondoltam volna, hogy az emlékévben lesz bemutatva.

Azáltal, hogy Szent László csodáit a falu népe jeleníti meg, mennyire kerülnek más értelmezési körbe ezek a szakrális események?

Bizonyos értelemben más értelmezési körbe kerülnek egész egyszerűen azért, mert ezeknek az embereknek a megközelítése primer megközelítés. Ők tényeket vázolnak. A saját szemszögükből tényeknek tekintik azt, hogy Szent László kettévágta a hegyet, ezáltal megszületett a Tordai-hasadék, és megmenekült a magyar sereg. Ténynek tekintik, hogy jó magyar módra nem a kavicsból válik arany, hanem az aranyból lesz kavics. Ezen a csodatételen egyébként mindig remekül szórakoztam: az aranyat, amit az ellenség szerteszórt azért, hogy lelassítsa a magyar sereget, kaviccsá változtatja, s ezáltal folytatódhat az üldözés. Mindent egybevetve, a dolog a primer volta, a tényszerűsége az, ami megragadó a történetben. Ennek olyan szenvedélye és hitbéli sodrása van, ami végülis a pápai legátust és az összes kiküldött vallási szakembert meggyőzi a váradi püspökségen. Különösen megragadó pillanat, amikor a magyar leány képében tulajdonképpen Szűz Máriát, a Boldogasszonyt vélik felismerni. Ez az eufóriának egy olyan sajátos pillanata, aminek nem lehet ellenállni. Az foglalkoztatott nagyon, hogy miként lehet olyan zenei megfelelőket, intonációt, játékos és mégis szenvedélyes megszólalásokat találni, amelyek jól közvetítik ezt a történetet.

Hogyan kapcsolódik az eddigi műveihez ez a vígopera, és milyen zenei megoldásokat használt a darabban?

Rettenetesen ragaszkodom ahhoz, hogy a darabjaim valamiféle gesztus-közösség mentén szülessenek a közönséggel. Régóta vesszőparipám, hogy muszáj a műben olyan vonulatnak lenni, ami a közönség számára jól felismerhető, jól azonosítható, benne van az emberek előéletében. Ezért természetesen a vígoperai hagyományt komolyan vettem. Hatalmas élvezettel dolgoztam rajta, ugyanis a dialógusokat jól kell zenébe önteni ahhoz, hogy működjenek. S a zenében való dialogizálás rendkívüli lehetőségeket kínál, különösen akkor, ha jól ismerem a figurát, akit megszólaltatok. Így először a figurát építem fel magamban, meg akarom tudni, hogy milyen, hogyan beszél, igyekszik, zavarban van, esetleg fölényeskedik… Szóval rengeteg féle emberi gesztus működtet egy dialógust, és ez bizonyos értelemben nem hogy nehézséget okozott volna, hanem inkább esélyeket kínált arra, hogy ez egy változatos, sokféle módon megszólaló opera legyen.

Kifejezetten úgy írta a darabot, hogy kis apparátussal is megszólaltatható legyen, csupán nyolc szólista, kamarakórus és kamarazenekar kell az előadásához. Ez miért volt fontos?

Praktikus akartam lenni. Én egy operacsináló ember vagyok, ezért pontosan tudom, hogy mekkora nagy baj, amikor egy nagyszerű produkciót nem lehet arrébb vinni száz kilométerrel vagy háromszázzal. Kifejezetten népoperai gesztussal akartam ezt a történetet megjeleníteni, és fontos volt az is, hogy a családoknak szóljon. Tehát ne legyen korhoz kötött, s ne legyen szükség túlzottan nagy intellektuális felkészültségre ahhoz, hogy ezt a darabot szeretni lehessen. Nagyon boldog lennék, ha majd a szülők, a nagyszülők és a gyerekek együtt néznék, mert mindenkinek van benne mondandóm.