Lev Sesztov: A prófétálás adománya – Typotex Kiadó, 2017 – fordította Patkós Éva – 260 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-2799-47-6
A Typotex Kiadó filozófiai írásokat felvonultató könyvsorozata már eddig is elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar ugaron. Olyan kötetek sorát adták ki, melyek a hétköznapi ember számára is elérhetővé teszik a filozófiát, s nem úgy, hogy gagyi, vagy lebutított, hanem úgy, hogy érthető és – előképzettség nélkül is – befogadható műveket hoznak elénk. A megjelent kötetek között van olyan, amelyik bátorságával tűnik ki, s van, amelyik azzal, hogy öngondolkodásra bátorítja az olvasót. Vagy egyszerűen csak megcsillogtatja, a gondolkodás örömét, vagy gyönyörködve segít újraértelmezni az eretnekség több százada lebegő vádját.
- Tényleg keresztény az, aki annak mondja magát?
- Dobd el az órát, figyeld az időt! – A filozófia néha nem kamu!
- Hogyan lett a náci tudósból egyetemi rektor a hetvenes években?
- Mihez kezdjünk ma egy középkori eretnekkel, pláne, ha nem volt eretnek?
Mindezek mellett, ezek után és ezekhez képest is igazi öröm a most megjelent Lev Sesztov-esszékötet. Ha csak kinyitod, szinte hallod a szisszenést, mint mikor a szénsavas üdítőről lefeszíted a kupakot. S ha – szinte bárhol – beleolvasol, érezheted a frissességet és pezsgést, és az autonóm gondolkodás örömét és csiklandását. Döbbenetesen mai, meghökkentően könnyen befogadható és – ebben nyilvánvaló a fordító szerepe – egészen friss, üde. Üdítő.
Boris Grigoriev (1886-1939) festménye Lev Sesztovról (részlet) forrás: Christie’s
Pedig Lev Sesztov nem éppen mai csikó (két évvel idősebb volt Horthy Miklósnál), és a második világháború kitörésének évében halt meg. 1920-ban emigrált Oroszországból, és attól kezdve Párizsban élt és alkotott. Munkásságának jelentős része erre a korszakra tehető, s bár nem számított sztárszerzőnek, mégis sokakra (André Gide, Albert Camus, Georges Bataille…) hatással volt. Talán azért, mert rendhagyó és bátor gondolkodó, aki többnek (másnak?) gondolta a filozófiát, mint amit általában – kis lenézéssel a többség és méla gőggel a kisebbség – gondolni bátorkodunk. bizonyos szempontból Sesztov lehet, hogy anti-filozófus volt, ami ne tévesszen meg senkit, az is filozófus, ha tudatos.
Még most, szörnyű korunkban sem lehet, sőt, talán most lehet a legkevésbé kizárólag újságokat olvasnunk, és most sem gondolhatunk szüntelen azokra a borzalmas meglepetésekre, amelyeket a holnapi nap tartogat számunkra. Az újságolvasás és a pártprogramok olvasása között mindenkinek marad egy szabad órája, ha nem is napközben, amikor a zajos események és a napi munka elvonják figyelmünket, hanem késő éjjel, miután mindent megtettünk, amit lehetett, és mindent elmondtunk, amit kellett. Akkor köszöntenek be hozzánk a »tettek« által elijesztett régi gondolatok és kérdések. és ezredszerre is visszatérünk az emberi géniusz, az emberi nagyság talányához. [1906.]
A prófétálás adománya című kötetben Lev Sesztov (viszonylag) korai, még Oroszországban keletkezett esszéiből találunk egy csokorra valót, s bár az itt található írások egy része olyan szerzőkkel foglakozik, mint Heinrich Heine, Dosztojevszkij vagy – a kötet nagyobbik felét kitevő – Ibsen, mégis és akkor is érdekesek ezek, ha valakinek kevés fogalma van az említett szerzőkről. Egyrészt, mert Sesztov írásai felfoghatók beavatásként, másrészt, mert ezek az esszék – messze túlmutatva az említetteken – általánosabbak és személyesebbek. Sesztov önmagát, saját gondolkodását és a gondolkodást magát vizsgálja.
Az emberek még a monoteista vallásokban is arra kényszerítették Istenüket, hogy harcba szálljon, szándékosan kitaláltak számára egy ellenséget, a sátánt. Az emberek sehogy se szabadulhatnak attól a gondolattól, hogy a mennyekben minden ugyanúgy történik, mint a Földön, és az egek lakóit is felruházzák saját rossz és jó tulajdonságaikkal. Holott a mennyekben valószínűleg sok minden nem létezik abból, ami elképzeléseink szerint az élet velejárója. Nincs például harc. [1907.]
Azt, hogy ezt a saját korában olvasva miért találták érdekesnek – vagy miért nem találták annak –, nem tudjuk pontosan meghatározni, de az alapján, ahogy ezek a szövegek ma, száz évvel később hatnak, lehetnek elképzeléseink. Sesztov szövegei félelmetesen, elképesztően, hihetetlenül aktuálisak. Maiak. Nem csak a mondanivaló szempontjából – hiszen, ha ez nem lenne természetes, akkor senkit nem érdekelne pl. az ókor irodalma –, hanem mert a problémafelvetés módja is nagyon mai, nyitott, filozófián túli.
Sőt, nem csak Sesztov önmaga válik a XXI. századi kérdések hordozójává és felvetőjévé, de például, általa Heine is. Pontosabban Heine és az őt sem lenyelni, sem kiköpni nem tudó német befogadói közeg is. Ez a Heine-megközelítés azért is érdekes, mert az esszé keletkezésekor még több felvonás – például a náci indexre tétel – hátra volt az utóéletből. Kis kitérővel ideiktathatjuk Radnóti gúnyos versikéjét, ami Sesztov halálának évében keletkezett.
Megboldogult az Úrban
Heine
Kárhozat jusson néki, de
hely ne
a Reichsdeutsche Literatúrban.A gyerek kérdez:
Miért? Mert megholt?
Zsidó volt!
Zsidó volt? Heine?
Ejnye. Ejnye…
