Vicces, szexi és egyben megható történet egy harmincas évei közepén járó nőről, akinek sötét titka, és hét szeretője körül kialakuló botrányai miatt kell elhagynia a várost. Röviden így foglalható össze a Georgia Bottoms története. Vajda Gergely vígoperája Mark Childress azonos című, Harper Lee-díjjal kitüntetett regényén alapszik. A darab magyarországi bemutatója október 8-án lesz a CAFe Budapesten, Rebecca Nelsen, a bécsi Volksoper szoprán sztárjának főszereplésével és a zeneszerző vezényletével.
– Ezt a vígoperát 2015-ben mutattátok be Amerikában. Miben lesz más a mostani előadás?
– A 2015-ös produkciónál Rebecca Nelsennek kapkodnia kellett a különböző jelenetek között. Ha jól emlékszem, négy vagy öt ruhát kellett egymásra vennie, hogy az öltözésekkel ne csússzon el. Ezért Mark Childressel, akivel a librettót közösen jegyezzük, úgy gondoltuk, belefér ebbe még öt perc, s akkor legalább Rebeccának is könnyebb dolga lesz. Az első felvonás utolsó jelenetét megtoldottuk picit, és belekerült még két különálló jelenet is. Az egyik egy Don Giovanni-szerű történet: három udvarló a kertben, az ablak alatt véletlenül összefut éjjel. Ebben a másikban még rappelés is lesz, a rasszista nagymama és félfekete unokája a szereplők, akiket egymás melletti cellába zártak. A felvonás végi hosszabbítás pedig lehetőséget ad arra, hogy picit kifejtsük, miként reagáltak az átlagemberek szeptember 11-re.
– A történelmi eseményekre és társadalmi jelenségekre reflektáló részek szerinted mennyire fognak működni a magyar közönség előtt?
Vajda Gergely. Fotó: Zih Zsolt/MTVA
Az a része, hogy egy hétköznapi ember miként reagált 9/11-re élő, egyenes adásban, szerintem kultúrafüggetlen, hiszen ezzel kapcsolatban szinte mindenkinek megvan a személyes élménye. Azt már talán nehezebb rögtön érteni, ahogy a darab végén a szereplők egyenesen a Katrina hurrikán felé veszik az útjukat, pedig vicces és megható zárógesztus is egyben, ahogy az új élet kezdetét rögtön elfújja a vihar. Amerikában van tradíciója a politika zenés-színpadi megjelenítésének, gondoljunk John Adams Doctor Atomic vagy Nixon in China című operáira, amelyek amolyan történelmi tablóképek. Nálunk ez a vonal inkább a prózai színházban érhető tetten.
– Amikor megtaláltad ezt a regényt, rögtön tudtad, hogy ebből operát szeretnél írni?
– Konkrétan olyan történetet kerestem, ami Amerika déli részéről származik és vígoperának alkalmas. A félig-meddig vicces kiindulási pontom az volt, hogy ha George Gershwin bevándorló orosz zsidó családból megírhatta az amerikai fekete operát, akkor én is, kelet-európaiként megírhatom az amerikai délről szóló vígoperát. Valahogy az operának való szaftos drámák, mint például a Vágy villamosa, vagy az Egerek és emberek, az Egyesült Államok déli részéhez köthetők, ezért is kerestem ezen a területen. A Crazy in Alabama című könyvön és filmen keresztül jutottam el aztán Mark Childresshez. Kortárs történetet akartam és vígoperait, mert abból hiány van, nekem ráadásul passzol ez a műfaj. Georgia modern, mai nő, aki fura díszletvilágban él és létezik. Erős színpadiassága van a társadalmi érintkezésnek Délen, ahogy például a bálok zajlanak még ma is. Vannak persze Georgia Bottomshoz hasonló női karakterek az operairodalomban, csak nem ilyen hangsúlyokkal. Szóval, ahogy elolvastam a regényt, írtam Mark Childressnek, hogy szeretnék a könyvéből operát írni. Elküldtem neki egy vázlatot, jeleztem, hogy bizonyos szereplőket kihúznék, bizonyos pontokon egyszerűsítenék, sűrítenék. Ő azt válaszolta, hogy nagyon jól megéreztem a formát, s el is kezdődött a közös munka. Olyannyira összebarátkoztunk, hogy most is itt lesz a budapesti bemutatón.
– Az, hogy déli témát választottál lehetőséget ad arra is, hogy a te személyes, Amerikához való viszonyulásod is egy kicsit megjelenjen az operában?
– Biztos, hogy megjelenik. Az USA persze nagyon nagy ország, és én három, egymástól nagyon különböző városban is éltem tizenöt év alatt. Az elmúlt hat év már Alabamához köt, s itt valóban azt érzem, hogy otthon vagyok a közegben. Nem biztos, hogy ezt a zenét meg tudtam volna írni addig, amíg mondjuk a nyugati parton voltam. Rebecca Nelsen, aki a főszerepet énekli, nyilatkozta az ősbemutató kapcsán, hogy olyan ez a zene, mint amilyen én vagyok. Én ezt dicséretnek veszem. S hogy mi a véleményem Amerikáról? Vegyes, de a kultúra sok mindenben passzol hozzám. Itt leginkább praktikus tapasztalatokat említenék, ahogy mondjuk egy étteremben, vagy egy bankban beszélnek az emberrel. Aztán ott a szólásszabadsághoz, a sajtószabadsághoz, az állampolgári jogokhoz való viszonya az embereknek. Nem az, hogy mi van konkrétan az Alkotmányban, hanem ahogy az egyének viszonyulnak a jogaikhoz. Ez egy teljesen másfajta viszony, teljesen másfajta miliő, mint ami itt, Európában van. Nem véletlenül neveztük el Új Világnak. Kétszáz évvel ezelőtt leült pár fickó egy asztal köré, és azt próbálták meg kitalálni, hogy a legtöbb embernek mi lenne a jó. Persze ez egy folyamat, ami azóta is zajlik, s folyamatos a vita és sokszor a harc a körül, hogy mi legyen a közmegegyezés.
– Két év telt el az első bemutató óta, mennyire nézel másként most erre a darabra?
– Amikor karmesterként a saját zenémet olvasom az első élményem mindig az, hogy Úristen, mennyi hangot írtam! Itt van egy 85 perces darab, amiben rengeteg apró, gazdag részlet van, s ezekből előadóként minél több mindent meg kell mutatnom. Nem könnyű feladat. Arra is kíváncsi vagyok, hogyan működik majd Almási Tóth András rendező verziója. Kint realistán, praktikusan, minimálban volt megcsinálva, csak azt állította színpadra David Gately, ami szó szerint benne van a történetben és a partitúrában. Most más, stilizáltabb, idézőjelesebb lesz a rendezés.
– És milyen ez az opera zeneileg? Hiszen az előbb például rappet is említettél…
– Egy operánál az az elsődleges, hogy milyen az általános hangzásképe. Egy világot, miliőt és színpadi karaktereket csak úgy lehet teremteni, ha az ember maga mixeli hozzá a hangzást. Fontos hangszín például a bendzsóé, de nem úgy, ahogy a 150 évvel ezelőtti sercegős felvételeken hallani. Béla Fleck barátom, aki egy fantasztikus művész, úgy tud bendzsózni, hogy az például gitárnak vagy szitárnak is tud szólni. Tőle lestem el nagyon sok mindent. A bendzsó mellett a vibrafon, a basszusgitár és a szaxofon határozza meg az együttest, amitől egy jazzes vonal is megjelenik. Idézek egy baptista himnuszt, ami fő fonálként végigvonul a darabon. Van aztán egy bluesos szál, ami amúgy épp egy száz évvel ezelőtti sercegős felvételről levett „Gyere be a konyhámba” című dal. Megidéztem Frank Sinatrát is a „Strangers in the Night” című számmal, ami egyrészt hangulatában passzol a jelenethez, másrészt automatikusan egy éneklési módot, hangszínt is eredményez. Az idézetek persze leginkább kulturális referencia pontok, éppen úgy, ahogy a bendzsó hangja is. Ez a nagyszerű az operában: kettő hanggal, egy akkordal szituációt, történelmi időt, földrajzi helyszínt lehet teremteni, amit nem kell magyarázni, viszont rögtön „megfogja a füledet”, és beletesz a közepébe.
– Mikor zenét szerzel, mennyire működik benned a karmester és a hangszeres zenész? Segíti ez a három egymást?
– Szeretném azt gondolni, hogy többségében segíti. Mondjuk a Georgia Bottoms karmesteri szempontból nem túl kényelmes. Ha az lett volna a kiindulási alap, hogy ezt jól essen vezényelni, vagy ne kelljen vele nagyon sokat dolgozni, akkor lehet, hogy másként írtam volna. Persze tudat alatt azért mind a három ott van az emberben. Például az, hogy praktikusan próbálsz megoldani egy zenei helyzetet, vagyis úgy próbálod papírra vetni azt, amit elképzelsz a fejedben, hogy a lehető legegyszerűbben lehessen megoldani. Ez a hozzáállás nyilván a praxisból jön.
– Hogyan tudsz a saját daraboddal karmesterként dolgozni?
– Van egyfajta szabadság is benne, mert nem kell a zeneszerzőnek és a karmesternek vitatkoznia. Például írtam egy tempót, de látom, hogy más, esetleg meglepő és izgalmas irányba viszi a rendezés a jelenetet, akkor ott rögtön tudok rajta változtatni. Nem kell két napot várni, hogy elérjem a szerzőt. Tehát a komponistához való hűség nálam adott! Ilyen szempontból ez könnyebb. Olyan szempontból viszont nehezebb, hogy nem hallom kívülről. Az ember, ha benne van, kontrollálva hallgat, irányít, és egészen másként érzékeli a művet. Egyszer azért szívesen meghallgatanám és megnézném a Georgia Bottomst kívülről.
