+ Interjú

Párhuzamos utcáink néha egymás felé kanyarodnak – interjú Ivanka Mogilszka írónővel

Sok olvasó rákeresett Max Reinhardt nevére, de a Google nem adott ki semmit. Hát persze, hiszen ő kitalált személy. De ha élne, akkor Párizsban filmezne és Catherine Deneuve-vel randizna. (Ivanka Mogilszka)

Kilenc éve egy fiatal, akkor még elsőkönyves bolgár írónő tette tiszteletét a budapesti Könyvfesztiválon. Idén pedig a második regénye, a Váratlan utcák látogat el hozzánk, Krasztev Péter bravúros magyar fordításában, budapesti helyszínekkel, a húsbavágó bolgár és összeurópai történelemmel, na meg sok-sok zenével és szerelemmel. A múltkori regényrészlet után itt jönnek Ivanka Mogilszka titkai a csillogó díszletek és színpadképek mögül. Avagy hol, mikor, kikkel és hogyan készült a Váratlan utcák?

Rendező szakon végeztél az egyetemen. Ez azt jelenti, hogy filmekkel is foglalkoztál? Miben befolyásolják a tanulmányaid a regényeidet?

Színházi rendezői szakon tanultam, filmekkel tehát csak annyiban foglalkoztam, hogy a diploma megszerzése után pár évvel írtam pár reklámszöveget, és nem ismeretlen számomra a televíziózás világa. Filmes ismeretek híján viszont alapos felkészülést igényelt a Váratlan utcák. Mielőtt összeállt volna a regény története, gyakran ellátogattam a Bolgár Nemzeti Filmgyártó Stúdióba, körbejártam a díszleteket, felvevőtermeket, megnéztem, hogyan zajlanak az utómunkálatok. Sokat beszélgettem rendezőkkel, producerekkel és természetesen díszlettervezőkkel, mivelhogy a regény főhőse is az lett végül. Több interjút is készítettem Bulgária egyik legjobb filmes díszlettervezőjével, Anastas Yanakievvel. A rendezői tanulmányaimhoz egyébként leginkább akkor tudtam visszanyúlni, amikor megterveztem a regény struktúráját és végiggondoltam a szereplők motivációt. Érdekes, hogy amióta megjelent a Váratlan utcák, sokaktól hallottam már, hogy meg kellene filmesíteni. Talán egyszer sikerül is.

A regényed történetvezetése bonyolult, sokféle valóság találkozik egymással. Hogyan született meg ez a fajta dramaturgia? Nehéz volt így írni?

A regényemnek hét cselekményszála van. Ezek közül az egyik legfontosabb egy forgatókönyv, amelyet a Margarita nevű szereplő ír Max Reinhardt életéről, azazhogy arról, ahogyan alakulhatott volna, ha nem szól közbe az élet. Ez képezi az egész regény forgástengelyét: a nosztalgia valami iránt, ami soha nem történt meg, a küszködés, hogy két életet éljünk egyszerre, hogy mindent megkapjunk, minden hibát helyrehozhassunk, vagy hogy egyáltalán megértsük, valóban hibáztunk-e.

A döntés, hogy a történet különböző idősíkok és valóságok között ugráljon, automatikusan jött. Hiszen az életben is minden egyszerre történik, és a napi rutin nem hagy időt arra, hogy megálljunk álmodozni és fantáziálni. Épp ellenkezőleg, össze kell fonnunk valóságot és képzeletet, hogy az élet elviselhetőbb legyen. Minden embernek megvan a maga kis drámája, párhuzamosan futnak egymás mellett boldogságaink és fájdalmaink, és ezek, akárcsak az utcák, néha kanyarodnak egyet és összetalálkoznak. Amikor erre ráébredtem, már csak követnem kellett a szereplőim útjait. Persze négyszer vagy ötször át kellett írnom a kéziratot, hogy elérjem vele a kívánt hatást, de ez sem volt túl nehéz feladat, mert tudtam, mi a célom, hova szeretnék eljutni a regénnyel.

Valós személyekről mintáztad a szereplőket? Hogyan kevered össze a valóságot a fikcióval?

A szereplőim nagy részének megfeleltethető a való életből valaki. (Például Romant, a magyar zenészt egy örmény származású, Budapesten élő harmonikásról mintáztam.) Nem az életüket mesélem el, inkább a gondolatvilágukat, a gesztusaikat, beszédmódjukat és apró, velük kapcsolatos tényeket használok fel, hogy életet leheljek a szövegbe. Ez elég jól sikerülhetett, ugyanis sok olvasóm írt, hogy rákeresett Max Reinhardt nevére, de a Google persze nem adott ki semmit. Hát persze, hiszen ő kitalált személy, ahogy maga a történet is az. Sosem történt meg – de megtörténhetett volna. Talán azért hiszik az olvasók, hogy valóság, mert valós földrajzi és történelmi környezetben játszódik, ahol valós tények és fikció szétválaszthatatlanul összefonódnak.

A történet az 1950-es években, a kommunisták által uralt Bulgáriában kezdődik (maga a regény nem – a szerk.). A menekülőútvonal, amelyen Max utazik, teljesen valóságos. Akkoriban sok bolgár szökött ugyanígy Párizsba, ugyanezekben az olasz és török menekülttáborokban laktak, és a regényemben szereplő párizsi orosz könyvesbolt még ma is látogatható. Ha Reinhard tényleg élt és filmezett volna Franciaországban, akkor randizhatott volna Catherine Deneuve-vel, ahogy a regényben meg is teszi.

A jelenetek egy része Budapesten játszódik. Milyen kapcsolatod van a várossal, miért került be a regényedbe?

Először 2008-ban jártam Budapesten, amikor az Elsőkönyvesek Találkozóján vettem részt a Nemzetközi Könyvfesztiválon. Nagyon nagy hatást tett rám a város, különösen az éjszakai élete. Minden bárnak és kávézónak saját személyisége és varázsa van, nem is beszélve arról, hogy a bulinegyedben barangolva milyen sokféle zenekarba, zenészbe botolhatunk. Elkezdtem gyűjtögetni a benyomásaimat, vázlatos ötleteket, képeket, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy ezeket majd a második regényemben fogom felhasználni, és hogy annak Budapest lesz az egyik fontos helyszíne.

Öt-hat évig dolgoztam ezen a könyvön. Volt, hogy feladtam, aztán újrakezdtem, de még mindig úgy éreztem, hogy hiányzik valami a történetből. Akkor állt össze az egész, amikor meghallottam a korábban már említett harmonikás játékát a bulgáriai koncertjén. Ezzel a mozaikdarabkával teljes lett a kép, és megszületett a regényemben szereplő jazzklub, amely két valós helyszín ötvözete – mindkettő népszerű szórakozóhely Budapesten.

Az első látogatásom után többször is jártam a magyar fővárosban. Sok szeretet és barátság köt hozzá, úgyhogy remélem, hogy a magyar olvasók szívesen olvassák majd ezt a regényt.

A Váratlan utcákban tehát fontos szerepet kap a zenei, szórakozóhelyi kultúra.

Igen, ez lett a történet katalizátora: a tangó, az etno-jazz és Django Reinhardt. Mindennap, mielőtt leültem volna írni, zenét hallgattam, és jó pár számot a szövegbe is beleírtam. Így hangolódtam rá a munkára, beléptem a történetbe, újra felvettem a szereplőim fonalát, és én magam is kíváncsian vártam, mi fog velük éppen történni.

Amikor a könyvem megjelent Bulgáriában, az olvasók sok linket küldtek nekem zenékkel, amelyeket a fejükben hallanak vagy ténylegesen hallgatnak a Váratlan utcák világába merülve. Ezek közül rengetegnek semmi köze nincs a tangóhoz vagy a jazzhez, ami azt bizonyítja, hogy minden ember személyisége, olvasata, asszociációi tovább és tovább gazdagítják a megírt szöveget, amely így valóban él és gyarapodik. Nagyon kíváncsi vagyok, kedves legújabb olvasóim, hogy bennetek milyen zene szólal majd meg, ha elindultok a Váratlan utcákon!

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top