A Kékszakállú a második, az enyém az első – interjú Eötvös Péterrel

eotvos-peter-senza-sangue-pfz

Az Armel Operafesztivál egyik különlegessége volt Eötvös Péter darabja. Senza sangue (Vér nélkül) Bartók Kékszakállújához készült társdarabnak. A történet egy polgárháború idején játszódik. Főhőse Nina, akinek a családját megölik a katonák. Ő elbújik. Az egyik támadó fölfedezi, de megkíméli az életét. Évtizedekkel később véletlenül összetalálkozik a férfival. A néző nem tudja, bosszúvágy van-e a nőben vagy csak érdeklődés. A darabot Alföldi Róbert rendezte, a férfiszerepben egy fiatal francia énekes versenyzett. A karmester maga a zeneszerző volt. A két operát a Pannon Filharmonikusok játszották. A zenekar a fesztivál régi partnere.
A művet a PFZ előadásában, Eötvös Péter vezényletében hallhatja a közönség a jövő héten Londonban.

Az operatörténetben sok egyfelvonásos darabot ismerünk. Az is gyakran előfordul, hogy két vagy három rövid darabot együtt játszanak el. Ez vált hagyománnyá a verizmus két remeke, a Parasztbecsület és a Bajazzók esetében. Puccini pedig Triptichon címen eleve egy estére komponálta meg három rövidebb operáját A köpenyt, az Angelica nővért és Gianni Schicchit. Hozzá hasonlóan Bartók Béla is három egyfelvonásos színpadi művet alkotott. A kékszakállú herceg vára opera, a Csodálatos mandarin és a Fából faragott királyfi viszont táncjáték, ezért a három művet együtt csak a balettegyüttessel is rendelkező nagy operaházak tudják eljátszani. Ezért aztán Eötvös Péter gondolt egyet, és vagy száz évvel később komponált a Kékszakállúhoz egy társdarabot.

– Sokszor dirigáltam a Kékszakállút – meséli Eötvös Péter –, és mindig gyakorlati problémát okozott, hogy kellett mellé valami más. Gyerekkoromban láttam a három Bartókot színpadon. Akkor a Kékszakállú volt az első darab, utána jött a két táncjáték. Talán tizenegy éves lehettem, Miskolcról jöttünk föl, s ez nekem örök élmény volt, erősen befolyásolt a pályaválasztásomban. Koncerttermekben könnyebb másik darabot tenni mellé, de színházban ez fogas kérdés. Volt, hogy utána a Gianni Schicchit játszották, amit én nagyon furcsa választásnak tartok. Vagy tizenöt éve merült föl bennem a gondolat, hogy kellene írni egy operát kifejezetten a Kékszakállú mellé. Nagyon sokáig kerestük a témát a feleségemmel, aki állandó munkatársam. Végül rátaláltunk Alessandro Baricco regényére, de ennek csak a második részét használtuk, a találkozást. Ez rímel Bartók művére, amely szintén egy kapcsolatnak ezt a részét ábrázolja. A téma hasonló, de nem azonos.

Ilyen esetben a témaválasztás nagyon kényes dolog…

– Igen, mert olyan sztori kell, amely kicsit hasonlít rá, de más is. Mind a kettőben egy nő és egy férfi szerepel, mindkettőben kérdezőst játszanak. A hamburgi operában sorozatban játsszuk, tavaly volt nyolc előadás, most lesz még négy. A híres orosz rendező, Dmitrij Csernyakov rendezte. Rögtön elfogadta az én elképzelésemet, hogy a két darabot szünet nélkül adjuk elő. Természetesen a Kékszakállú a második, az enyém az első. Azért is komponáltam úgy, hogy az én operám utolsó négy hangja, rávezet a Kékszakállú elejére. Én egy G-n fejezem be, s az előkészíti a Fiszt, amivel a Kékszakállú indul.

És mi van a Kékszakállú Prológusával?

– Állandóan gondot okoz, hogy használjuk-e vagy se. Hamburgban vetítéssel oldották meg: a szöveg látható, de nem hallható. Én nem szeretem, és szívesen kihagyom a prózát. Mivel nincs szünet, én is pontosan ugyanazt a zenekart használom, mint Bartók. Az egyetlen különbség, hogy orgonát nem használok, mert az nem illene a történetemhez.

A klasszikus operaszerzők, Mozart, Donizetti, Verdit vagy Wagner kialakítottak maguknak egy nyelvet, egy stílust, pár hang után rájuk lehet ismerni. Ha viszont Eötvös Péter ír egy új operát, a régiekből nemigen lehet kitalálni, hogy ő a komponista.

– Nekem ez az alapállásom. Nem értem, miért írnék még egy olyat, amilyet már írtam? A pesti színházi világban nőttem föl, ahol volt drámai színház, volt Vígszínház, volt gyerekszínház, voltak a kabarék, opera, operett, mindegyik teljesen más volt. A színház sokszínűsége nekem nagyon fontos, és érzek magamban erőt, hogy mindig mást hozzak létre. Első operám, a Három nővér teljesen az operai hagyományból nőtt ki. Már repertoárdarabbá vált, száznegyven előadás volt belőle, most éppen Bécsben fogják elővenni. A balkon kabarészerű lett, az Angels is America pedig musicales. Ez is fölfutott, már száz előadásnál több volt belőle. Idén volt Amerikában, New Yorkban, most lesz Münsterben és Freiburgban, majd Bécsbe jön, és ezt az előadást hozzuk el 2019-ben a Müpába. A három nővér után elgondolkodtam: milyen valójában az én színházam? Ekkor írtam meg As I Crossed the Bridge of Dreams-t. Ez Pesten is ment, Almási-Tóth András csinált belőle egy előadást. Abban a főszerelő egy prózai színész, és mellette egy hangszer játssza a dallamot, hogy a szöveget is jól lehessen érteni. De ezt színházban nehéz összehozni, inkább fesztiválokon játsszák. Ez lett volna az én operám, de kiderült, hogy nagyon nehezen működik. Ezért visszatértem a hagyományosabb formákhoz. Ilyen a Szerelemről és más démonokról, amely a pesti Operában is ment, vagy a Lilith.

A Senza sanguénak milyen a stílusa?

– Olyan, ami a Bartókhoz passzol.

Ön azt mondta róla: fekete-fehérben van megkomponálva.

– Igen, így gondolom. Jövőre a Müpában Káel Csaba fogja rendezni, és a fekete-fehér filmek stílusában akarja megcsinálni. Nekem tetszik ez az ötlet. Az volt a célom, hogy ne üssön el a hangulata a Bartókétól, de azért ne is egyezzen meg teljesen vele. Baricco eredeti olasz szövege nagyon szép, ezért megtartottam. Most, Hamburgban például egyik operát olaszul éneklik, a másikat magyarul, a német közönségnek mind a kettő idegen. Ez ma már nem probléma. Az egyetlen probléma, hogy milyen nyelven komponáljuk meg a darabunkat. Mert vannak nyelvek, amelyek nem alkalmasak az énekes műfajra.

Például?

– Az a fontos, hogy jó legyen a magán-, és a mássalhangzók aránya, hogy elég muzikális legyen a nyelv. A francia kicsit veszélyes, mert túl kevés benne a mássalhangzó, túl puha. Az orosz csodálatos, az olasz csodálatos, a német megy és az angol is működik.

A magyar se rossz, elég jó a magánhangzó-mássalhangzó arány.

– Igen, nálunk a hangsúlyozás a probléma. Már Erkelnél is problémát okoz. A zenéje olasz-német-magyar keverék, és sokszor töri a hangsúlyt.

Ön karmesterként vezényli is a műveit. De az azért érdekes lehet, amikor egy új művet más vesz a kezébe és máshogy vezényli, mint ahogy Ön elképzelte…

– Én ennek mindig nagyon örülök! A Három nővért különösen sokan vezényelték, és volt, hogy valaki sokkal lassabb, vagy gyorsabb tempót vett, mint ahogy én gondoltam. A művem mindegyiket kibírta, ami azt bizonyítja, hogy életképes.

Volt már olyan eset, amikor nem tudta elfogadni az interpretációt?

– Zeneileg még nem, színpadilag már igen. A Három nővér zürichi előadásán volt egy színpadi alaphiba. A díszlet lezárta a hátsó zenekart egy fallal. Amikor ezt behúzták, a hátsó zenekart nem lehetett hallani. Pedig a tervek láttán szóltam, de nem fogadták meg. A különféle rendezői megoldásokat mindig nagy érdeklődéssel figyelem, és nagy élményt jelentenek.

Az idei Armel Operafesztiválon viszont Ön dirigálta a Senzát és a Kékszakállút. A Pannon Filharmonikusok játszottak.

– Kitűnő zenekar, nagyszerűen dolgoztunk együtt! Először játszottunk együtt, de nagyon érzékenyen reagáltak mindenre. Először dolgoztunk együtt, de nem utoljára. 2019-re már van is egy projektünk.