+ Ajánló

Hogyan lett a náci tudósból egyetemi rektor a hetvenes években?

A ’70-es évek liberális felsőoktatási reformjának elősegítője, akinek irodalomtörténeti műve példaként szolgált a germanisztika modernizálásához. 1945 májusáig vérbeli náci volt!

1945. május 2-án egy bizonyos Hans Schwerte jelentkezett a hatóságoknál Lübeckben, és azt állította, hogy papírjait elveszítette keleten. Valójában azonban az 1909-ben született germanista és SS-tiszt, Dr. Hans Ernst Schneider volt az. Ő vezette a „Germanischen Wissenschaftseinsatz”-ot [Germán Tudománybevetés] Himmler “Amt Ahnenerbe”-jében [Ősi örökség hivatala], vagyis egy olyan intézményt, amely egyebek mellett a dachaui koncentrációs táborban embereken végzett orvosi kísérletekben is közreműködött. 1940 és 1942 között a megszállt Hollandiában tevékenykedett propaganda-iratok kiadójaként, valamint részt vett a felsőoktatás ellenőrzésében. náci

Ez a Dr. Schneider kezdett új életet Hans Schwerteként, és házasodott össze feleségével másodszor is, ő folytatott egyetemi tanulmányokat és szerzett doktori fokozatot ismét, ezúttal „Az idő fogalma Rainer Maria Rilkénél” témájában, és szerzett habilitációt „Faust és a fausti. A német ideológia egy fejezete” címmel, mely a liberális, ideológia-kritikus germanisztika klasszikusa. Karrierje felfelé ívelt, 1965-ben katedrát kap az aacheni Rheinisch-Westfälische Technische Hochschulén, ahol 1970 és 1973 között rektori tisztséget tölt be, majd a holland felsőoktatási kapcsolatok ápolásának megbízottja lesz, mely megbízatása során ugyanazok a holland egyetemek tartoztak illetékességi körébe, mint harminc évvel azelőtt SS-tisztként. Mind a hivatalok, mind a diákok szemében kedvelt és tekintélyes főiskolai tanár, a 70-es évek liberális felsőoktatási reformjának elősegítője, egy olyan tudós, akinek irodalomtörténeti műve példaként szolgált szakterülete, a germanisztika modernizált szelleme számára. Schwerte Német Szövetségi Érdemkereszt kitüntetéssel ment nyugdíjba, mely nyugdíjas évek csendjét 1994-ben az a hír rázta meg, miszerint holland televíziós újságírók tervezik leleplezését. Leleplezését önmaga feljelentésével előzte meg ugyanabban az évben. Habilitációját és professzori kinevezését nyugdíjával együtt vonták meg tőle, jóllehet ezeket szakmai szempontból teljesen tisztességesen szerezte. Nem sokkal halála előtt, 1999-ben Schwerte/Schneider egy öregek otthonában azt nyilatkozta, hogy nem érti a világot, hisz mégiscsak ő maga ürítette ki a nácizmustól önmagát.

Egyesek szerint Hans Schwerte Dr. Schneiderként is karriert futhatott volna be a háború utáni Németországban. Lehet. Identitásának külső megváltoztatása mindenesetre megkímélte a nyilvános megszégyenítéstől és bűnbánattól. A Schwerte/Schneider-esetben az igazán megjegyzésre méltó az, hogy a szóban forgó identitás-váltás nyilvánvalóan nem csak külső jellegű volt. Schneider új belső életet, mégpedig egy Schwerte-féle belső életet teremtett magának. Persze nem nevezhetjük ezt tanulási folyamatnak, ahhoz mindez túlságosan is hirtelen történt. Schwerte majdhogynem átmenet nélkül szabadult meg Schneidertől és öltötte magára Schwertét, hogy itt a hirtelen megtérésre vonatkozó szép páli kifejezéssel éljünk. A rassz teoretikusából egy éj leforgása alatt a „völkische” irodalom kritikusa lett. Nem esett darabjaira az identitás megváltozása miatt; akár végig is Schwerte maradhatott volna. Hol maradt volna ez esetben Dr. Schneider? Hogyan élt együtt Schwerte professzor Dr. Schneiderrel, aki valaha ő volt? Bizonyára akadtak belső feszültségek. Schwerte írásainak meglepően sok részlete foglalkozik a szerepjáték és a maszkviselés problematikájával. Azonban „Schwerte” valójában több volt, mint „Schneider” puszta maszkja. Jobban illik erre a bábba bújtatott báb képe. náci

Az egyik életrajz megbújt a másikban, ami annak bizonyítéka, hogy egy életrajz több életrajznak is teret enged.

A Schwerte/Schneider-eset morális megítélésétől függetlenül azért kelt mély benyomást e folyamat, mert azt mutatja be, hogy az ember hogyan képes új kezdetet nyitni életrajzával. E történet vonzerejének többletét az adja, hogy éppen annak az irodalomtudománynak a szakterületéhez tartozó személynek sikerült eme identitás-változást a gyakorlati életben véghezvinnie, mely diszciplínának rendszerint az identitás-változás képzeletbeli átszellemítésével (hisz mi más is volna az irodalom?) van dolga. Mivel az ilyesfajta történetek az irodalom vonzerejéhez tartoznak, megeshet, hogy a Schwerte/Schneider-eset új Stillerként fog majd fellépni.

Schwerte/Schneider azon alapelv szerint folytatta életét, melyet Arthur Rimbaud 1871-ben a költői avantgárd programjaként hirdetett meg: Az én – más. Schwerte/Schneider bizonyította: lehetséges, hogy az ember mássá legyen. Ez azonban azt jelenti, hogy az egészet tekintve egy személyt úgy lehet definiálni, hogy nem definiálható. Nem szükséges, hogy Schwerte/Schneider-hez hasonlóan valóban különböző életek valósuljanak meg, elegendő az, ha az ember folyton képes kitérni a képzeletbeli világába.

A személyhez hozzátartozik folytatólagos kezdő-állapota. Rimbaud hirtelen felhagyott a költemények írásával és azzal, hogy a párizsi bohémok között forogjon, és ehelyett Adenbe ment, ahol fegyverekkel és rabszolgákkal kereskedett. Rimbaud újrakezdte, és igazolta mondását, miszerint „Az én – más”, bár kétségtelenül másképp, mint azt az inkább kockázatkerülő művészi avantgárd elképzelte.

Az olyan emberek, mint Rimbaud, Stiller vagy Schwerte/Schneider azért foglalkoztatják a fantáziát, mert szívesen beszéljük el annak történetét, hogy valaki épp csak leugrik cigarettáért, és soha nem jön vissza; hogy egyszerűen csak továbbment, túl messze ment, nevezetesen egy új kezdethez.

            Hogyan érünk el egy új kezdethez?

Az egyik lehetőség: a felejtés. A felejtés annak művészete, hogy ott leljünk kezdetekre, ahol tulajdonképpen nincs semmiféle kezdet. Például Goethe Faustja. Nagy kanállal falta az életet, megélt szenvedést és örömöt, némi kárt is okozott – és elsősorban ezt tette. Nem lehet előre látni, hogy hogyan folytatódott volna. Goethe sem gondolta tovább, elege lett az addigi történetből, így elaltatta Faustját. A felejtés alvása, mely nem hagyja nyugodtan aludni a Faust-értelmezőt. Leginkább a Faust-értelmező Schwerte/Schneidert nem, mert neki fel kellett ismernie a felejtés gyógyító hatású alvását.

***

A náci tudósról szóló történetet Rüdiger Safranski időről szóló kötetéből idéztük.

Rüdiger SafranskiIdő / Amit velünk tesz, és amivé tesszük [Zeit. Was sie mit uns macht und was wir aus ihr machen] – Typotex Kiadó, 2017 – fordította Simon József – 256 oldal, puha kötés – ISBN 978-963-279-931-5

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top