Mindenkit hazavárnak

fast-moving-crowd-of-people-at-romes-temini-train-station_4jnwxtjl__F0000

Nem zavart semmi.

Pedig ott álltam abban a zajos, zsúfolt villamosmegállóban, délután öt órakor.

Éppen az járt a fejemben, hogy miért akar velem két hónap ismeretség után összeköltözni. Valami olyasmi ez, mintha elhívna vacsorázni és nemcsak a menüt, de az asztalt is meg akarná enni. És egyébként is. A kapcsolatunk az első pillanattól egy kosztümös szappanoperához hasonlított, mondjuk egy nyolcadik kerületi Büszkeség és balítélethez, amiben Mr. Darcy a szemembe nézve, kimérten, elfojtott dühvel azt mondja, hogy baszd meg, te milyen egy hülye ember vagy.

Most mégis nyugodt vagyok.

Ismeretlen tárgyak érnek hozzám, nyári ruha széle, kézitáska csücske, és egy nejlonszatyor is hozzátapad a lábszáramhoz, miközben várok. Egy vak nő ütögeti a fából kifaragott, durva markolatú botját, éppen előttem, az aszfalthoz. Türelmetlenkedik. Alacsony, kövérke. A szeméről látom, hogy vak: opálos, félig leeresztett szemhéjjal. Az arcán hosszú szakállszőrök. Elfoghatott volna az undor, ilyen közelségben. De eszembe jutott az a film, amiben egy nyomorultat néző férfi arra gondol, hogy ez az ember is volt valaha kisgyerek.

Ezt a nőt is táplálta valaki, kézbe vette, szólítgatta. Egy gyerekben mindig van valami báj, rombolatlan ártatlanság, amitől megszelidül az, aki őt látja. De hol vannak vajon most azok az emberek?

Amikor megérkezett a villamos, a nő azonnal elindult. Akik ránéztek, engedték menni, de volt akinek fel sem tűnt, olyan sokan próbáltunk beszállni.

Az ajtók becsukódtak. Most már benn vagyunk. Legalább a következő megállóig mindenkinek fegyelmezetten kell tűrnie, ahogy egymáshoz nyomódunk, érezzük egymás szagát, hallgatjuk, miről beszélgetnek mások.

A mellettem álló anyukától bizonytalankodva kérdezi a kislánya, hogy a barna szín illik-e a zöldhöz. Nyolc éves lehet. Vastag kávébarna nadrágban ül, sötétzöld pólóval. Az anya elgondolkodik, az ablakon mutat kifelé. Látod azt a fát, a törzse barna, a lombja zöld, akkor szerinted illenek egymáshoz, kérdezi, mire a lány a térdén feszülő nadrágszárat kezdi kaparászni. Az arcát látva eldöntöm, hogy én sosem fogom fának öltöztetni a gyerekemet.

Egy elegáns férfi véletlenül a vak nő lábára lép. Azonnal bocsánatot is kér, mire ő válaszul kiabálni kezd, többesszámban, hogy mi őt, aki amúgy is nyomorék, még jobban meg akarjuk nyomorítani. Mindannyian geci faszok vagytok, üvölti torka szakadtából. A férfi is, én is, mellette állunk, de ő nem felel, állát a magasba emeli. Így én szólok neki, hogy nem volt szándékos, nyugodjon meg, nincs semmi baj. Erre a botját felemelve dühödten, szitkozódva ütlegelni kezd mindenkit akit elér. Nincs hová menekülni, annyira tele van a villamos. Magunk elé tesszük a kezünket, hogy hárítsuk a csapást, ami hely híján csak kis lendülettel indulhatott, nem igazán fájdalmas. Az anya, a fának öltöztetett kislány elé térdel, úgy védi, a hátát éri néhány ütés.

Megérkezünk az első megállóhoz. Sokan kimenekülnek. Egy fiatal lány is le akar szállni a nő mögül, de ő elállja az útját. Kéri, hogy engedje el, mire azt harsogja, hogy itt az senkit nem érdekel, hogy ő hova akar menni. Csak az érdekel titeket, faszszopók, buzik, hogy ti hova mentek, szemétládák, férgek, ordítja, és folytatva a hadonászást mégis leszáll.

De ahogy a bot a villamos oldalát éri, kizuhan a kezéből, a sín mögé. Lehajol és kotorászni kezd a kerék alatt. Nem találja. Mindenki dermedten néz, ki tudja meddig áll még a villamos. Leszállok, nem merem bedugni a kezemet. Guggolok mellette, remegek, és kérem, hogy hagyja, majd megkeressük, ha elment, de csak hallgat és makacsul tapogat, matat, karját a kerékhez nyomja. Kalapál a szívem, úgy érzem elájulok, és mégsem mozdulok. Elsírom magam félelmemben.

És akkor kihúzza a botot.

Beletúr az izzadtságtól átvizesedett hajába. Én mellette állok és nézem. Érzem az időtlenséget és látom, hogy a villamos még mindig nem indult el, az ajtók nyitva.

A nő visszaszáll. Én követem.

Kopogtatni kezdi megint a padlót, nagy levegőt vesz és újra bömbölni kezdi, hogy ti geci faszok, mind azok vagytok, mert ilyenné tettetek engem.

Csak két lépés. Leugrok. Az ajtó csukódása a kézfejemet éri, de kirántom.

Még hallom, ahogy az emberek kiabálnak a vezetőnek, hogy ne engedje fel, ne engedje fel, ne engedje fel!

Egy darabig nézem a távolodó villamost. Arra gondolok, hogy ezt az öregasszonyt is várja egy öregember otthon. Egy öregember, aki nem szállt ki.

Veszek egy nagy levegőt, kifújom, és elindulok.