+ Irodalom

A nézését, eszejárását, meg a csípőjének a ringását

A Szekszárdi Magasiskola extatikus aktusában nekem a műhelymunka az orgazmus. (nem vagyok a túlzó hasonlatok embere) – írja Welbach Lola a Mészöly ház kertjében.

Heverészni is tudni kell. Pompás ebéd után, fügefa alá terített szőnyegen, a Mészöly ház kertjében, Librarius naplóírásnak álcázni a naplopást. (Valakinek ezt is meg kell csinálni.)

A Magasiskolában van egy nézése az embereknek, amiből tudom, hogy hazaértem. Az író mindig figyel, bekapcsolt kamera van a szemében, ami csak rögzít, rögzít. (Tóth Krisztina) Itt minduntalan magaméhoz hasonló tekinteteket kapok el – tudom, miképpen nézek, belülről tudom -, látom, hogy egy vérből valók vagyunk. (tekintetvadászként elkapom Salka Zsuzsáét, Gyuriét, Izáét, Rigó Katáét, Zsófiét, Feriét. Hoppá, az én vizslatásom figyel belőlük is.)

Az irodalom nem tudja megkerülni, hogy ez egy szöveg, valakiknek mesélve – mondja Péterfy. Évezredek óta ugyanazt a 36 történetet meséljük – mondja Kukorelly. (Elméletem szerint Homérosz nem volt vak. A híres szoborportré a történet születésének szakrális pillanatát ábrázolja. Azért van csukva a szeme, mert befelé figyel. Aztán kinyitja és azt mondja: most elmesélek nektek egy történetet arról, hogy milyen az ember.)

Kinek beszélsz? Honnan beszélsz? Miért beszélsz? – Péterfy pontos kérdései még éjszaka is visszhangzanak bennem. A Szekszárdi Magasiskola extatikus aktusában nekem a műhelymunka az orgazmus. (nem vagyok a túlzó hasonlatok embere) Szerető, gyengéd figyelemmel, nagy őszinteséggel, részletesen elemezzük mindenki írását. Mondtam is Rigónak, hogy jaj, én olyan elbeszélést küldtem ide, ami nemrég született csecsemő, kapálódzik, nyivákol, keresi a hangját. Még nem kerültem terítékre, várom, félek is. Az előző metafora nem volt jó – bassza meg -, mert egy kisbabát nem lehet szétcincálni, én mégis ezt szeretném, hogy szövegem szedjék ízekre, mert csak az a fontos, hogy mi nem jó a szövegben. A buksisimogatás nem visz előre. (Tóth K. is így tanít. Ja, el akarok mesélni valamit a kapcsolatunkról! Tavaly voltam először Magasiskolás, mikor is úgy értesültem arról, hogy felvettek, hogy májusban az Akácfa utcában mentemben felhívott az akkor még nem ismerősöm Liebhauser Jani, hogy igen, bent vagyok. Tudtam, kik fognak írásra tanítani, kiválasztottnak éreztem magam, örömtől szédelegve mentem le a metróba. Mozgólépcső, szembesáv. Észleltem, hogy Tóth Krisztina halad felfelé. Mámoromban oda akartam neki hirtelen kiálltani, hogy „Szekszárd! Én is megyek!”, de csak annyi jött ki belőlem, hogy „Szeksz”, elfúlt a hangom. A lépcső tovább vitt mindkettőnket, még láttam értetlen pillantását, egy őrült nő miket kiabál neki a metrón, rémes. Hangosan röhögtem két megállót.)

Olyan ez a mondat, mint egy hímzett falvédő. Egy okhatározóval sem lehet mindent megcsinálni, hát még egy érző lénnyel

– tanáraink plasztikusan, szórakoztatóan, finom iróniával elemzik szövegeinket. Rengeteget röhögünk. Hatalmas barátságok szövődnek harminc perc alatt. (egy vérből valók vagyunk te meg én) Titkaink vannak. Ruha nélkül állunk egymás előtt. Ez vagyok.

A fotókat Jankovics Zoltán készítette.

 

Szövegedben benne vagy, lényed megfoghatatlan lényege, mint egy vízjel, átüt a szavakon. (Krisztina)

Heverek a szekszárdi fügefa alatt, lopom a napot, kert mélyéről nézem kávézgató falkatársaim. Ring a nyár dús csípője. (atyaég miket írok le, de ez a mindenestés szekszárdi borvacsorák miatt van!)

Welbach Lola

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top