+ Irodalom

Ha azt mondod, nem vagy rasszista, megkérdem újra: Rasszista vagy?

Az Apró csodák az amerikai valóságról mesél, a négerek helyzetéről és a fehérek tudott és tudhatatlan előnyeiről. Nálunk, Magyarországon is lenne miről beszélni…

Jodi Picoult: Apró csodák [Small Great Things] – Athenaeum kiadó, 2017 – fordította Babits Péter – 480 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-293-654-3

A rasszizmus – és azt hiszem, ezen szerencsére ma már nem kell vitázni – tényleg egy embertől és emberségtől elrugaszkodott elmeszülemény. Nincs olyan tény, amivel igazolni lehetne a fehérek, a feketék, a sárgák vagy a hupikékek felsőbbrendűségét.

Ehhez képest az „eszme” él és virul: köszöni, jól megvan a maga „sokszínűségében”, ami azzal jár, hogy enyhébb formáit gyakran észre sem vesszük. Magunkon sem. És ez így nincsen jól! Nincsen jól azok miatt, akiket sújt, és nincsen jól saját magunk miatt sem.

Jodi Picoult, amerikai bestseller-szerző – nem véletlenül az – bátran és árnyaltan nyúlt a kérdéshez, aminek kitárgyalásától a többség ódzkodik. Az Apró csodák egy programregény, s mint ilyen egészen meglepő módon működik: egyetlen percre sem lóg ki a lóláb. A szerző olyan helyzetbe hozza a szereplőit, ami túlmutat a hétköznapi helyzeteken, és nem ad lehetőséget arra, hogy a legelborultabb, legerőszakosabb, legszélsőségesebb főszereplőt elítéljük úgy, hogy közben nem támad bennünk némi bizonytalanság. Ugyanakkor a legjobb szándékok által vezérelt „hősök” sem kerülnek posztamensre. Nekik is szembe kell nézniük saját gyengeségeikkel, előítéleteikkel, bezárkózásukkal, vagy értetlenségükkel.

Az Apró csodák szereplői – egyes szám első személyben – maguk mesélik el a történetet. A fejezetek felváltva követik egymást, és az aktuális történetek mellett lassan kirajzolódik a háttér is. Ruth, az afroamerikai szülésznő, aki húsz éve dolgozik úgy, hogy nincs kifogás a munkája ellen, s közben egyedül neveli kamasz fiát.

A mérleg egyik serpenyőjében ott vannak az iskolai eredményeim. A szakápolói képesítésem. A kórházban töltött húsz évem. A nett kis otthonom. A makulátlan Toyota RAV4-esem. Az ösztöndíjas fiam. Létem megannyi építőköve. Mégis van egy olyan jellemzőm, ami a maga roppant tömegével bármikor képes átbillenteni a mérleget: a bőröm színe.

Turk Bauer a fehér felsőbbrendűség harcosa, aki az erőszaktól sem riad vissza, s világot emésztő gyűlölete ugyanúgy szól a feketék, a zsidók, mint a latinók vagy a melegek ellen. Ő is a saját történetét meséli el, s ráadásul egy olyan ponton lép elénk, amikor – gyermeke születése idején – a gyűlölet mellett a mindenek felett álló szeretet is megjelenik az életében. A sors fintora – ha tudnánk, hány ilyen van! –, hogy az éppen csak világra csöppent kisfiú a szülészeten meghal. Nem lehet nem együtt érezni az apával, főleg, ha nem csak elképzeljük, de tudjuk is, hogy milyen megrendítő erejű egy ilyen csapás. Szívszorító. Olyan helyzet, amire az ember kénytelen magyarázatot keresni, s ha nincsen szeretet és megnyugvás a gyászban, akkor bűnbakot kell keresni: Ruth éppen megfelel, hogy a bíróság előtt feleljen. Mindenért, ami évek alatt felgyűlt Turk Bauer-ben.

Egy nigger megölése azzal egyenértékű, mintha lepuffantanánk egy szarvast. […] Nem, ezt visszaszívom. A vadhúst legalább meg lehet enni.

Ezen a ponton lép a történetbe Kennedy, a fehér középosztálybeli ügyvédnő, aki magát nyitottnak, és a rasszizmus mételyétől mentesnek gondolja. Elvállalja a gyilkossággal vádolt ápolónő védelmét (ez az első komoly, nagy ügye), és szakmai szempontból igyekszik kifogástalan munkát végezni… úgy, hogy a bőrszín és a rasszizmus kérdése lehetőleg ne kerüljön terítékre… mert azt „nem szokás” bevinni a tárgyalótermek világába (az ilyen kérdések csak összezavarnák az esküdteket).

Azt hihetnénk, a frontok adottak. De mi van akkor, ha – jól érthető okokból – újabb, korábban nem sejtett ellentét feszül a fekete vádlott és fehér védője között? Mi van, ha a rasszizmus több annál, mint amit tudni vélünk? Mi van, ha a legjobb szándék is kevés ahhoz, hogy hidat verjen ott, ahol az évszázadok mélyítették a szakadékokat? Mi van akkor, amikor itt, Magyarországon magunkra/egymásra ismerünk az amerikai bestsellerben?

Ejnye, ezek az amerikaiak! Már színes bőrű elnökük is volt, és még mindig nem tudtak túllépni a beidegződéseken és a sérelmeken?!

De, ha ez így van, akkor mennyivel inkább meghatározók az ilyen jellegű látható és/vagy látens rasszista tendenciák nálunk? S vajon mennyi ideig tart megszabadulni ezektől?  Rossz hírem van:

– nem idő kérdése, ezek a cigányozás, buzizás, a nők lenézése örök időkre velünk marad, ha csak várunk;

– aktív cselekvésre volna szükség, odafordulni akarásra és odafordulásra, a dolgok ki- és megbeszélésére, a háttér feltárására;

– Magyarország kormánya – a tényközlés talán nem számít politizálásnak – a kommunikáció minden területén tudva és akarva tesz azért, hogy a szembenállás megmaradjon, sőt erősödjön.

Jodi Picoult regénye arra való, hogy szembenézzünk a bennük élő előítéletekkel, s ha ennek van olyan vetülete, ami a hétköznapjainkon túl mutat, akkor azzal is szembe kell(ene) néznünk. Mielőbb!

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top