2017. június 21-én meghalt Dukay Nagy Ádám költő, író, újságíró, kritikus és szerkesztő. 42 éves volt – írta a litera.hu
Dukay Nagy Ádám 1975-ben született Salgótarjánban. Tanulmányait a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, majd az ELTE-n végezte szociológia szakon. 1998 óta könyvkiadói szerkesztő. 1999 óta a Palócföld szerkesztőbizottsági tagja, 2001 óta szépirodalmi rovatvezetője, 2003-2004 között szerkesztője.
Megjelent kötetei: Szobrok az esőnek (Palócföld Könyvek, 1998), Hosszú eltáv (Parnasszus Könyvek, 2002), Titokbhakta (L’Harmattan, 2015).
A Szépírók Társaságának tagja. Verseket, prózákat, recenziókat, kritikákat publikált. Művei az Élet és Irodalom, a Parnasszus, az Új Holnap, a Jelenlét, az Új Ember, az Árgus, a Szépirodalmi Figyelő és az Új Forrás folyóiratokban jelentek meg. 2003-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesült.
Az utolsó bejegyzés című versével búcsúzunk tőle:
Az utolsó bejegyzés
J. Störr naplójából, dátum nélkül
André Kertész Egy téli reggel
című fotográfiájához
Az én kis feleségem, az én drága Lizzym
halálában is meglep. Olvas; olvas állandóan
és szüntelen. Nem úgy, igaz, ahogy azt előttem
szokta volt tenni, a rózsaszín díványon, a kék
pizsamájában – mert melyik fotográfus merte
volna ott…? Ugyan. Ha azt veszem, hogy
én majdnem száz kilót nyomok… Ugye? Hagyjuk.
Hagyjuk. Elnézem most, ahogy keresztbe
vetett lábakkal kávéja mellett mélázik, elnézem a pántot
cipellőcskéjén, s hogy mennyire figyelt, ne legyen
kihívó – bátor dekoltázs, de fedett térd…
Az én kis feleségem. Az atlanti-óceáni szél
beszalad kályhájának rácsain, sóillatú puszit
nyom a maréknyi faszén-parázs orrára,
s feleségem – elbeszéltem már, milyen volt…
– talán arra gondol, mikor találja meg tulajdonképpeni
Gillet-voltát. Hát ismerik.
Hát ismerik, bizonnyal ekkor is forgatott valamit
a kis fejecskéjében. Tán, hogy kiolvassa ebből a
928-as lapból: ültek itt már a Nagy Háború
előtt is? Vagy új tragédia közelg?
Mert most csönd van. Csak alig-mozduló, komótos
autómobilok és fiákerek; még nem veri föl
a párizsi kávéházakat az egzisztencialisták vitája,
mit lehet, szintén az atlanti-légáram hevített.
Netán azon töpreneg: a bulvárok nyilvánosságát
akarta, vagy csak azok látványát? Mert: ki tudja?
Mert: ki tudja nála? Ki? Lizzym eszecskéje mindig
másutt járt, mint azt a magamfajta várta volna
egy nőtől, de hát az én drága feleségem – hisz ismerték –
ilyen volt. Ahogy itt ül (még a Tilbury-dohány
illatát is érzem, mi egy férfi asztaltársaságtól
lengedez a Dóm ez általa uralt szigetére),
ahogy itt ül, csak elnézem. Mert öreg vagyok már
és jó néznem őt, az én drága kicsi feleségemet –
lábacskáját a kályha melegében hintáztatja,
míg kolumnáit a téli szél óhajtja lapozni.
És valaki hamarosan megszólítja majd; tudom,
én leszek az, mintha nem ismerném,
azt kérdem majd, megengedi, madám?
S ő becsukja akkor a lapot, mintha nem ismerne,
persze, s azt mondja majd, hogyne, kapitány.
