+ Irodalom

Száznégy év után kap elégtételt hazájától Kuné Gyula

A történelem lényegéhez nem juthat közelebb az, aki csak a nagy emberek nagy cselekedeteire figyel. Persze, az is fontos, de mihez kezdtek volna a nagyok, ha nincsenek mögöttük azok, akiknek neve kihullott az idő rostáján.

Kuné Gyula: Egy szabadságharcos emlékiratai – Szépmíves Könyvek, 2017 – fordította Berák Pál – 272 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-615-566-2331

Mostanra már elég jól körvonalazódik, hogy a Szépmíves Könyveknek tényleges küldetése van: elfeledett vagy sosem ismert emberek írásainak közlésével a történelmet, a múlt idők hétköznapjait hozza közelebb a mai olvasókhoz. Árnyaltabbá, részletesebbé – és ezzel igazabbá teszi – múltról szóló, szükségszerűen töredékes ismereteinket (s ez, nem mellesleg a jelen megértésének is kulcsa lehetne!) Ha valakinek túlzottan patetikus lenne a fenti gondolat, annak talán az is elég, hogy „tök jó” és érdekes a múltban élt emberek történetei között – nagyobb fáradtság nélkül – kurkászni.

Kuné Gyula (Julian Kuné) az elfeledett kis-nagyemberek egyike, „nagy idők tanúja”, akinek nem nagyon jut szobor, vagy akár egy inci-finci emléktábla. Viszont, szerencsére ő állított önmagának emlékművet azzal, hogy megírta emlékiratait. A könyv 1911-ben jelent meg Chicagóban angolul, és két évvel később ugyanott magyarul. Tehát, ha komolyan vesszük magunkat, akkor a méltó magyarországi megjelenésre csak 104(!) évet kellett várni.

Kuné életének meghatározó és mindent eldöntő élménye az 1848-49-es szabadságharc volt, melyben tizenhét évesen vett részt.

A nap folyamán gyakran láttam a magyar nemzetnek halhatatlan költőjét, Petőfi Sándort, mint Bem tábornok kedves hadsegédjét. Sokszor a leghevesebb tűzvonalon vágtatott keresztül, hogy Bem parancsait átadja a zászlóaljparancsnokoknak. Ahol legnagyobb volt a veszély, Petőfit mindig ott láttam…

Még „tinédzser” volt Kuné Gyula, amikor menekülni kényszerült. Törökország felé indult, és különböző hányattatások és kalandok után Bem tábornokkal együtt Aleppóba került. Így például sok, korábban megtárgyalt téma mellett a szemtanú hitelességével számolhatott be az ottani viszonyokról, és Bem tevékenységéről, valamint haláláról.

Én nagy kedvvel tanultam az idegen nyelveket, miért is alig egy-két hónap alatt a török nyelvet is elsajátítottam annyira, hogy a török tisztekkel már elég jól beszélgettem – írja egy helyütt Kuné, és valószínűleg ez a nyelvek iránti fogékonyság lehetett a kulcs későbbi sikereihez is. Kuné útja – további, részletesen ismertetett közel-keleti kalandok után – Angliába, majd onnan az Amerikai Egyesült Államokba vezetett. Hősünk Chicagóban telepedett le, ahol több apróbb munka kipróbálása után banki alkalmazott lett, majd a 60-as években a politikai életbe és a hadsereg-szervezésbe is belefolyt Lincoln oldalán. 1863-tól már – főleg zenei témákkal foglakozó – újságíróként dolgozott, de mert a kiegyezés után már lehetősége volt Magyarországra látogatni, ezért pont „jókor volt jó helyen”, hogy amerikai haditudósítóként részt vegyen a porosz-francia háborúban.

Kuné Gyula kicsit szertelenül megírt, de ettől is élvezetes és életszagú emlékiratait azért is érdemes végigolvasni, mert tárgyilagosságra törekvő elbeszélésein átüt a lelkesültség és az őszinte, tenni akaró hazaszeretet. A könyv rövid fejezetekre tagolódik, a mai olvasó szerencséjére, a könyv, ha nem is mentes a pátosztól, de kerüli a dagályosságot. Tényleg jó, hogy akkor „megíródott”, és most, kis késéssel megjelent magyarul. Hála érte a kiadónak!

Küzdjetek és haladjatok az egyenes utakon…

– búcsúzik az emlékiratok végén az agg harcos, s talán van, aki erőt merít soraiból. És van, aki tényleg úgy érzi, hogy Kuné Gyula ezzel a kötettel végre haza(t)ért.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top