Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Angyalosi Gergely Szöveg – valóság – dekonstrukció címmel írt esszét Jacques Derridáról, avagy arról, van-e élet a szövegen kívül.
„Il n’y a pas de hors-texte” (nincs semmi a szövegen kívül), jelentette ki Derrida. És bármit is értett ezen, az amerikai egyetemen kreatív írást tanuló diákok számára túl gyakran az lett a jelentése, hogy nem létezik semmi az énen kívül. Legtöbbjük úgy véli, hogy az írás saját énjük kifejezésére, vagy még inkább felfedezésére szolgál. A Grammatológiának ez a világszerte makacsul és évtizedeken át félreértett mondata jó példa arra, hogy egy teoretikus intencióit hogyan lehet egészen képtelen irányokban elferdíteni. A „nincs semmi, ami szövegen kívüli lenne” állítás bizonyára a mű legtöbbet idézett passzusa, Derrida pedig nem gondolhatta előre, hogy ilyen karriert fut majd be, mint ahogyan azt sem, hogy a dekonstrukció, akarata ellenére, iskolává növi ki magát – erről egyértelmű elutasítással nyilatkozik a Levél egy japán baráthoz című híres cikkében.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Károlyi Csaba A szelídség ereje címmel írt kritikát Kemény István Lúdbőr című esszékötetéről.
„Az első írás a címlapon lévő fotóról szól, mely 1989. október 23-án készült. Kérdés, mi történt azóta. Erről beszélnek az esszék. Mindig tárgyszerűek és mindig személyesek. Néha két évszám szerepel alattuk. A szerző átírta, pontosította őket. Nemcsak akkor, ha politikáról van szó, hanem akkor is, ha költészetről. Igazából a két dolog nem válik szét: az, aki itt a világot szemléli, egységben lát. A saját életét a korral és a történelemmel együtt, a költészetet a magánéletével és a világgal együtt. Egyetlen trükkje van: azt mondja, amit gondol. Ha tanácstalan, ha kétségei vannak, azt mondja. Ha valamit biztosan tud, akkor azt. Van-e szükség a „magas” irodalomra, és van-e szükség őrá, ezt egyszerre kérdezi. És hogy mindketten, a magas irodalom meg ő – elitizmussal kompenzálják a kétségeiket, közli félszegen. Ám ha valamiben biztos, akkor sem habozik: „egy dolog azért van, amit tényleg biztosan tudok: azt, hogy ki az igazi költő”. (161.) A legszebb, hogy ezek után van képe azt is leírni: „Igazi nagy költő szeretnék lenni.” (163.) Emelem kalapom. Egyébként ebben a remek esszében, A költészet megkopasztása címűben van egy lenyűgöző gondolatsor a modernizmus szemszögéből Odüsszeuszról és a szirének énekéről.”
KETTEN EGY ÚJ KÖNYVRŐL
Peer Krisztián 42 című verseskötetéről két kritikát közöl a lap.
Bedecs László A hatodik év
„A szerelemi líra mindig a vallomás igazságán alapul: a szerelem megvallása csak valóságos lehet – a másik halála azonban idővel a szerelmet is megöli. A gyász költészete viszont épp a valóság tagadásából indul ki, és annak kényszerű elfogadásáig jut el. A szerelmi és a gyászlíra ellentétes irányú mozgása adja azt a feszültséget, amelyben a beszélőnek újra meg kell találnia önmagát és a továbbélés lehetőségét, formáját, értelmét. Az „özvegyi fátyol” kérdésének kötetbeli megjelenése ezért épp az emlékműállítás posztromantikus provokációja, a kapcsolat idealizálásának ellenpontozása.”
Demény Péter Kiből nő ki a liliom
„A hasonlóság az élethelyzeteké. Mint Rostás Eni remek interjújából kiderül, Peernek a Mocsár Zsófival való életük közben is bűntudata volt: miért köt magához egy magánál 17 évvel fiatalabb lányt, mikor ő maga egy vizesnyolcas. Egy új, nehéz kezdet végződött tehát Zsófi halálával, és egy új, nehéz kezdet kezdődött vele. A versek beszélője akkor is lezárt egy életet, most is, és a magány meg a bűntudat akkor is ott motozott, most is ott szaggat.”
SZÉPPRÓZA
Kácsor Zsolt, Kecöli K. Gergő, Magyar László András és Várkonyi Judit prózája mellett az új számban Radnóti Sándor tárcája szerepel Balassa Péterről, aki június 3-án lenne 70 éves.
„Kedves tanítványaival is hasonlóképpen működött a pszichológiája. Beszéltem olyanokkal, akiket ez megkínzott, olyanokkal, akik értetlenül álltak az eset felett, s persze olyanokkal is, akik a részvét nyelvén mesélték el történetüket. Az ugyanis bizonyos, hogy szerencsétlen pszichológiája, válogatatlan harca kis és nagy démonaival leginkább Pétert kínozta meg. Komor kötelességévé vált, hogy morális karakterével minduntalan kiigazítsa pszichológiai karaktere kisiklásait.”
VERS
A szám versrovatában Kovács András Ferenc a Jakab-korabeli londoni színházak szándékos lerombolásáról szóló hosszabb verse olvasható, valamint Standovár Ágota két verse. Ez utóbbiak közül ajánljuk az egyiket:
lakótelepi kerengő
ma elindultam hogy megkeresselek az
utcátokban tanácstalanul szólítottam
le egy idősebb urat ismer-e tudja-e
melyik lépcsőházban laksz megfogta a
kezem bemutatkozott a te neveden és
a lifthez vezetett ahol anyád rám se nézve
köszönés helyett elhadarta élet-halál közt
fekszel a János kórház intenzív osztályán
többet nem tud mondani felesleges hogy
mindhárman beszálljunk a liftbe de apád
mégis megnyomta a hívógombot elengedte
a karom udvariasan maga elé engedett és már
csak fent a lakásodban kérdezte meg ki is
vagyok a barátod az utóbbi időkben féltél
naponta órákat cseteltünk vagy beszélgettünk
az autoimmun betegségekről és ma azért
kerestelek meg mert már egy hete ki van
kapcsolva a telefonod és hátha szükséged
van segítségre akkor kínáltak hellyel de én
csak a fotel szélére ültem körülbelül egy órát
maradtam még mert már tényleg muszáj volt
indulnom elköszöntem anyád az ajtóig kísért
és megkért szólítsam Editnek tegeződjünk
INTERJÚ
Katharina Raabe kiadói lektorral J. Győri László készített interjút.
– Mit gondol, az a sok németre fordított magyar irodalom hatott-e a német irodalomra? Esterházy és Kertész Egy történet című közös könyvéhez Ingo Schulze írt egy saját történetet, német szerzők hivatkoznak olykor magyarokra, de az ilyen érintkezési pontokon túl van-e magyar hatás a mai német irodalomban?
– Nehéz kérdés. Az elmúlt években Esterházy volt az a szerző, aki leginkább jelen volt a német irodalmi életben, olyannyira, hogy ő volt annak a nagy rendezvénynek is a védnöke, amikor Joachim Gauck a Schloss Bellevue-ben fordítókat fogadott. Esterházy beszédeket mondott, nagy európai volt, és senki sem csodálkozott azon, hogy egy nagy európai nem Franciaországból, hanem Magyarországról jön. Nem csodálkoznék, ha volnának olyan német szerzők, akik sokat tanultak tőle. Felicitas Hoppéra például Hrabal mellett valószínűleg Esterházy is hatott. Azt is tudom, hogy Hoppe szereti Darvasi könyveit, és Sibylle Lewitscharoff is lelkes olvasója a kortárs magyar íróknak. Olyannyira, hogy egy Darvasi-novellára, a Stern úrra válaszolt is. Azt hiszem, ez egészen szokatlan. És azt is tudom, hogy sok német író tüzetesen tanulmányozta Nádas Párhuzamos történeteit, de hogy mennyire hatott ez a munkájukra, nem tudnám megmondani. Talán meg kellene kérdezni Terézia Morától, aki egy személyben, íróként is, fordítóként is nagy szerencséje mind a német, mind a magyar irodalomnak. Az ő műveiben egészen biztosan ott van sok minden, ami a magyar irodalomból a német olvasónak fontos.
FILM
Gyenge Zsolt a 70. cannes-i filmfesztiválról írt.
„A versenyprogram kihirdetésével az idei Cannes is nagy ígéretekkel kezdődött, amelyeket azonban a tavalyi sziporkázással ellentétben csak mérsékelten váltott be a fesztivál. Filmművészeti értelemben kevés valóban invenciózus, előremutató alkotás született, viszont láthattunk néhány erős, akár a zsenialitás határát súroló filmet. Ha máshonnan nem érzékelnénk, az idén bemutatott filmeket látva is egyértelmű, hogy kifejezetten nehéz időket élünk; a jó hír az, hogy a mozi nem zárkózik el ettől a világtól, hanem számtalan konkrét vagy elvont, elemző vagy élményszerű formában firtatja e keserű valóságot: a mindennapjainkat.”
ZENE
Fáy Miklós Emmanuel Pahud és Eric Le Sage koncertjéről:
„Koncertbeszámolói alapvetés manapság, hogy az ember a közönséget szidja, mintha nem tartozna ő is bele, most viszont hadd fordítsak a dolgon. Nem azért, mintha ezúttal az én mobiltelefonom szólalt volna meg (valakié megszólalt a második részben), hanem mert a hallgatóság valahogy rögtön vette a lapot. Míg én azon agyaltam, hogy ugyanez a páros lemezen mennyivel tisztább, pontosabb, mélyebb és sokszínűbb Schubertet játszott, a koncert egyetlen eredeti darabját, a Bevezetés és variációk az Elszáradt virágok című dal témájára, míg a szöveget keresgéltem fejben az élményhez, hogy a május megjött, és vége a télnek, a közönség alapvetően úgy szerette Pahudékat, ahogy voltak. És nagyon.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Petőfi jóslata (ahogy megvalósult) Iroda lom, és önismerethez!
Petőfi jóslata nagyon „bejött”! „Ha a nép uralkodni fog az irodalomban, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék!” Írta Arany Jánosnak a Toldi születésekor! Mára beteljesült! Csak nem szereplőként, hanem az „alkotókként” irodalmat „hamisítók” uralkodnak az irodalomban, politikában!
. Annak, hogy ‘á sok szellemi erővel rendelkező szidóság az irodalom terén csak reklám-silányságokat tudott termelni: nem csak racionalizmusa az oka. Racionális volt a római is, irodalma mégis világképletté lett. Legfőbb oka éppen az, hogy a tabu írók mindenütt hazug alapra: más faj pszichéjébe, vagy egy gyökértelen „nemzetközi” ideológiába, hamis elvonásokra helyezkednek.
Minden egészséges faj magának épít jövőt, és amelyik faj hagyja, hogy egy másik faj életépítésének eszközéül használja fel, megérdemli az elpusztulást. De milyen propagandamunkát végez ezen a téren a magyar intelligencia: a magyar arisztokrácia és a magyar középosztály? Szabó Dezső
Kosztolányi: A cikksorozathét része a magyar és a szidó szerzőket állítja szembe egymással, következetesen kihagyva az utóbbiak névsorából a szerző legkedvesebb szidó barátait (többet között Karinthy Frigyest vagy Füst Milánt). A Függelékben közölt szöveg együttes tézise ugyanis az, hogy a fiatal írók nem tudnak érvényesülni, mert a szidó irodalom elnyomja a magyart. Ennek kapcsán a következő összeesküvés képét vázolja fel: „A Petőfi, Vörösmarty, Arany, Jókai és Mikszáth lelkéből táplálkozó irodalom addig fel nem támadhat, bimbózó magyar tehetségek addig ki nem virágozhatnak, amíg a kábultságból felrázott ország nem érti, hogy itt igenis, a faji összetartásban megedzett írók, kiadók, színház igazgatók és színházi ügynökségek jól megszervezett szövetkezetéről van szó!” Ennek a konspirációs teóriának a kifejtésében Kosztolányi Dezső szerkesztőként és nevét nem vállaló újságíróként is részt vett. –
„írók, politikusok, mindenfajta újságok riporterei, röviden irodalmi ügynökök úgy a szocialista mozgalomban, a fenekük pedig a német sajtón ül. Minden újságon rajta tartják a kezüket, és elképzelheted, hogy milyen émelyítő az, az irodalom, amit ez eredményez.” Ez az egész tabuval védett világ, Michael Bakunyin