Székely B. Miklós és Tóth József a Godot-ra várva próbáján – Cziglényi Boglárka interjúja
A jó stílus állandóan ott ólálkodik körülöttünk, undorító módon
– idézi Beckettet az egyik főszereplő. A másik egy idős bohóckirály történetét meséli. A Godot-ra várva próbája után vagyunk, termékeny krízisben, enyhe pánikban, amikor a karakterek még nincsenek meg teljesen, de már közeledik a bemutató. Ráadásul Kovács Kristóf rendező a megszokott Beckett-előadásokhoz képest igencsak más perspektívából közelít az egzisztencialista ihletésű abszurdhoz. Konkrét térhez: kocsmabelsőhöz kötötte a darab univerzális terét, időtlen idejében pedig a 20. század történéseire utaló nyomokat azonosított, amelyeknek fontos szerepet szán a darab által elmesélt történetben.
A premier június 3-án lesz a Budaörsi Latinovits Színház nagyszínpadán, majd ősztől az előadás beköltözik a Bethlen Téri Színházba. A próbafolyamat egy érzékeny pillanatában ültem le beszélgetni a két főszereplővel, Székely B. Miklóssal és Tóth Józseffel. Személyességről és játékstílusról esett szó, térről, űrről, egymásra utaltságról, és arról, hogy egy színész mibe tud kapaszkodni a szerep megformálásakor – és mibe nem szabad.
CzB: Hogy vagytok most, próba után?
Székely B. Miklós: Egy üdítő, nagy kudarcon vagyunk épp túl.
Tóth József: Tudjuk, hogy mint nem tudunk.
CzB: Mi történt?
SzBM: Eddig egyeztetési okokból nem színpadon próbáltunk, most viszont először végigjátszottuk az első felvonást a Budaörsi Latinovits Színház színpadán. Semmit nem tudtunk az új térben.
Székely B. Miklós. Fotó: Borovi Dániel
CzB: Ennyire meghatározó a tér?
TJ: Fizikailag a színjátszás úgy működik, hogy a területtől, ahol létezem, benyomások érnek.
SzBM: Az új térben úgy kellett játszani, hogy se magamat, se a kedves kollégámat nem találtam. Valakihez beszéltem, de az nem ő volt; valaki beszélt, de az nem én voltam.
TJ: Ugyanaz a szöveg egy más térben teljesen mást jelent. Például az intim szűkösség vagy a nagy távolságok miatt.
SzBM: Ehhez hozzájön az a csavar, hogy a Godot eredetileg a világ végén játszódik, ebben az előadásban viszont bekerült egy kocsmába. Nem ugyanaz, hogy valami nyitott térben játszódik, az országúton, vagy pedig egy helyiségben. De a zárt térben is meg kell találnunk ugyanazt az érzést, át kell transzponálnunk a lényeget. Hogy élményként is megjöjjön az, amit csak elvileg tudunk. Nagyon sokat beszélgettünk már a rendezői koncepcióról, de még meg kell éreznünk azt az állapotot. Hogy az űr mint űr megszülessen, és abban magányosak tudjunk lenni, függetlenül a konkrét tértől. Én egyelőre nem találom magamat, nem tudom, ki beszél, miért beszél.
CzB: Szóval jókor beszélgetünk: éppen mélyponton vagytok.
SzBM: Igen, de ez az igazság.
TJ: Filozófiailag tisztában vagyunk a darabbal, most már csinálni kell.
Tóth József, fotó: Borovi Dániel
SzBM: Az fix pont számunkra Jocival, hogy egymáshoz beszélünk. Ez bármilyen térben ugyanaz. Hogy nem a kifejezésre ügyelek, nem a szándékra, hanem szándéktalanul őhozzá szólok, őhozzá beszélek. Látom az arcán, hogy hallja. Látom az arcán, hogy felismer. Látom rajta, hogy én, Vladimir beszélek. Ezen a nyomon el tudunk indulni.
TJ: Az egész színházi lét arról szól, hogy egy más ember által megírt szöveget egy más ember által elképzelt módon, egy más ember által elképzelt térben, más ember által elképzelt ruhában kell elmondani. Kevés dolog van, ami csak a miénk. Csak egymás gesztusai, egymás tekintete marad nekünk.
TJ: Itt nem lehet elbújni a térben. Fantasztikus díszlettel, jelmezzel, zenével ugyanis könnyen el lehet takarni, szőnyeg alá lehet söpörni a megoldatlan dolgokat. Itt szőnyeg sincs. Ebben a darabban ezek a dolgok nem működnek, még a rendezői truvájok sem oldanak meg mindent, ezért sokkal többet kell kiverekednünk, kibányásznunk egymásból. És igaza van a Lacának [SzBM beceneve]: ez csak „face to face” megy.
SzBM: Az se biztosíték mindenre, de olyan origó, amihez vissza lehet térni. Az én színházi gyakorlatomban még egy ilyen nullpont volt: az állat jelenléte. Az állat nem játszik, mégis van. Létezik, nem pedig ábrázol. A rendezővel, Kristóffal vannak még visszafojtott küzdelmeink amiatt, hogy ő időnként egy bizonyos stílushoz ragaszkodik, én viszont ódzkodom a stílusok alkalmazásától. Van egyfajta színházi ízlése, ami implikál olyan elvárásokat is, hogy hogyan kell mozogni, mi számít viccesnek… Én nem tudok ilyesmiben gondolkodni színészként. Volt egyszer egy naptáram, aminek az első oldalán egy Beckett-idézet ált: „A jó stílus állandóan ott ólálkodik körülöttünk, undorító módon.” Meg is jegyeztem, annyira igazat adok neki. Pedig amúgy Beckettnek mint rendezőnek erős kötődése volt a börleszkhez, a némafilmek stílusához. Buster Keaton volt a kedvence.
TJ: Nem véletlenül így találta ki a Godot két figuráját.
SzBM: Tőlem ez távol áll.
TJ: Hozzám meg közel.
SzBM: Beckett mondatai teljesen mást jelentenek számomra, mint a börleszkhez való kötődés.
CzB: De hogyan oldjátok fel, hogy ti ketten ennyire másképpen gondolkodtok a clown-játékstílusról?
TJ: Nem tudunk teljesen másképp játszani, mert függünk egymástól. Olyan, mint a kötéltánc. Az egyik nem ugrálhat a kötélen, amíg a másik biciklizik, mert mindketten leesnek.
SzBM: Jocónak elementáris bohócvénája van, és nagyon jól is áll neki. Ezt egy idő után be tudtam úgy építeni, hogy Vladimir jegeces szemekkel nézi Estragont, de éppen a bohóckodása miatt szereti, és még féltékeny is rá. Számomra a humor egészen más: olyan mint egy forgószél. Valahonnan jön, valahova elmegy, de produkálni nem tudom. Néha elkap, és akkor mindenki megbolondul. De lebénulok, ha azt kérik, hogy vicces legyek. Vagy azt, hogy vidám.
Székely B. Miklós. Fotó: Borovi Dániel
TJ: A vicceskedést nagyon komolyan kell venni. A bohóc-humor azért olyan vonzó, mert a bohócnak az élete függ tőle. Ez a feszültség adja a humorforrást: hogy nagyon meg akarja csinálni, de nem sikerül. Én jártam bohóciskolába (és Kristóf, a rendező is). Ott láttam egy videót az akkor 90 éves spanyol bohóckirályról. Bejött egy rettenetesen öreg ember egy gitárral, és megpróbált felmászni a szék támlájára. Legalább 9 percen keresztül mászott felfelé, és nagyon fel akart jutni. Amikor végre felkapaszkodott és leült a támlára, akkor lenézett, és észrevette, hogy lent felejtette a gitárt. Ennyi volt a tréfa. Szívszorítóan nevetséges és mulatságos volt, ahogy lenézett a gitárra. És ehhez végig kellett csinálnia előtte, 9 percen keresztül, hogy felmászik. És utána se bohóckodott, csak ránézett a gitárra. Mint az állatkerti ápoló a viccben, tudod, amikor zokog, hogy meghalt az elefánt. „Miért, ennyire szeretted?” – kérdik tőle. „Nem, de nekem kell eltemetni.”
CzB: Ez ott van az Estragonban is?
TJ: Szeretném, ha benne lenne, de egyelőre sokszor még csak bohóckodom. A bohócstílus, amit Laca említett, és a némafilmes stílus számomra összekötődik. Én is imádom Buster Keatont. De Chaplint tudom jobban alkalmazni.
CzB: Mit gondoltok egymás karakteréről?
SzBM: Nekem a Jocóé eléggé érthető. Persze ez tipikus színészérzés, hogy a másik szerepe könnyebb. Egyelőre vergődöm Vladimirral, mert nem találom a fiziológiai igazságát. A prosztatagondjai ki lettek húzva a darabból, így viszont valami más okot kell találnom a feszültségére. Nem bír egyedül maradni – de miért? És miért idegbeteg?
TJ: Én nem látom ilyen sötéten a helyzetet a saját szempontomból – és nekem ez a fontos, mert önző vagyok, mint minden színész. Egy kiváló színésztől kapok impulzusokat, és nekem ez működik. Persze értem, hogy Lacának mi fáj…
SzBM: Az fáj, hogy nem fáj. Túl egészséges vagyok.
CzB: Mi az, amit könnyen megtaláltatok a szerepetekben?
SzBM: Én a Vladimirnek az agyalását teljesen át tudom élni, mert a magánéletben sajnos én is hajlamos vagyok rá, és a monológjaiban ebből már most vissza tudok hozni valamit. Persze mire eljutunk a bemutatóig, minden mondatában vissza kell adnom.
TJ: Hozzám pedig a buta August nagyon közel áll, az a kedvenc bohócfigurám. Nem a porondmester, nem is a fehér bohóc. Estragonnak ez a fajta hozzáállását a világhoz könnyen magamra tudom húzni. Jól követhető előképem van erről a figuráról.
Tóth József, fotó: Borovi Dániel
CzB: Laca, mi az, ami most éppen segít neked Vladimir megtalálásában?
SzBM: Változott a díszlet, kaptam egy kocsmapultot, ahol ácsoroghatok. Ettől Stalker-szerű hangulatom lett, és az már majdnem Beckett. De egyelőre nem tudom, hova nézzek, honnan várjam Godot-t. Az országúton bárhova lehet nézni, de egy kocsmában? A pultot tudom úgy nézni, mint egy monitort. Nem a tájba meredek, zsebre dugott kézzel.
CzB: Egy kocsmában az ember arra vár, hogy ki lép be, nem?
TJ: Emlékszel Paál Istire? Ő soha nem ült le háttal az ajtónak. Öreg cowboy volt.
SzBM: Amikor elkezdtünk próbálni, nem tudtam megugrani, hogy Vladimir mindig csak áll és vár. Ezért lett végül a pult. Közben Vladimir mégis kötelezően optimista. Kristóf úgy fogalmaz, hogy Vladimir kötötte a szerződést Godot-val. Ő a várakozás motorja, ő vonszolja ezt a terhet, bár egyre inkább töredezik a hite.
CzB: Milyen előképek vannak a fejetekben a darabbal kapcsolatban?
SzBM: Csak a kaposvári Godot-t láttam, Ascher Tamásét.
TJ: Én is.
SzBM: Egyszer előadtuk Beckett A játszma vége c. darabját a Szentkirályi színházunkban, Monori Lilivel. Megcsináltuk úgy a darabot, hogy Molnár Gál Péter nem jött rá, hogy Beckettet játszunk. Azt hitte, hogy csak beszélgetünk. Ezt le is írta. Csak később kezdett gyanús lenni neki, hogy megírt szöveget adtunk elő. Egy kolléganője pedig azzal hívott fel, hogy szeretne csinálni velünk egy műsort az improvizációról. Csakhogy nem volt improvizáció. Három évig próbáltuk, tűpontosan fel volt építve. Bolhám van – mondta Lili. Benyúlt a szoknyája alá, és elkezdte a fanszőrzetét vakarni. Percekig csak ezt a sercegést hallgattuk. Nem nevettek, mégis humor volt. Vérkomoly humor. Én csak az ilyen személyességben bízom, és ezért beáldozok bármilyen műfajt és hatást.
