+ Zene

Sam Lee: Úgy gyűjtök, ahogy Bartók és Kodály, csak laptoppal és telefonnal

Sam Lee laptopjával és telefonjával a Brit-szigeteket járja, ahol az angol, skót és ír vándorló közösségek eddig szinte teljesen ismeretlen dalait gyűjti. Saját lemezein ezeket a népdalokat modernebb hangzásvilágba helyezi. Az angolok mezítlábas trubadúrja május 27-én a Müpában koncertezik. Sam Lee-vel beszélgettünk.

Nem én választom a dalokat, a dalok választanak engem!

Sam Lee laptopjával és telefonjával a Brit-szigeteket járja, ahol az angol, skót és ír vándorló közösségek eddig szinte teljesen ismeretlen dalait gyűjti. Saját lemezein ezeket a népdalokat modernebb hangzásvilágba helyezi úgy, hogy a hagyományokat mindvégig tisztletben tartja. 2012-es debütáló albuma, a Ground Of Its Own nemzetközi szenzáció lett, ez volt ugyanis az első angol lemez, amely az európai világzenei rádiósok listájának élére került. Azóta tovább tágítja a folkzene határait, jóval populárisabb megközelítésben még a legújabb Guy Ritchie filmben is énekel. Az angolok mezítlábas trubadúrja május 27-én a Müpában koncertezik.

– Nem zenésznek készültél, vizuális művészetből és antropoligiából diplomáztál, sőt egy burleszk tánccsoportnak is tagja voltál. Emlékszel arra a pillanatra, amíkor eldőlt, mégis a zene lesz a meghatározó az életedben?

– Azt hiszem, ez inkább egy folyamat eredménye. A zene mindig fontos része volt az életemnek, a barátaimmal például nagyon sokat énekeltünk, és rengeteget jártunk koncertekre is. Így jutottam el a legendás skót énekes, Stanley Robertson koncertjére. És ott valami olyat tapasztaltam, ami döntően befolyásolta a további életemet.

– Négy évet töltöttél el Stanley utazó társulatában. Mit kaptál ezektől az évektől?

– Jóval fiatalabb voltam akkoriban, és a zenének ez a fajta ága teljesen új volt nekem. Stanley a vezetőm volt ezen az úton, megtanította a dalait, és befogadott a családjába. Tényleg mindent megosztott velem erről a világról és a vándorló életről. Így lett ez az életemnek az egyik legintenzívebb és legélménydúsabb időszaka. Beutaztuk az egész országot, erdőkben jártunk, folyókat szeltünk át. Megmutatta nekem azokat a helyeket, ahonnan az őseink történetei jönnek. Nagyon sok inspirációt adott ahhoz, hogy énekessé váljak, és megtanított a legfontosabbra, vagyis arra, hogy miként kapcsolódjak a zenéhez.

–  Azóta te is eredeti adatközlőktől, a vándorló cigány és ír énekesektől tanulsz és gyűjtesz. Hogy zajlik ez a munka?

– Sokszor tényleg csak bekopogok az ajtón, és utána minden megy magától. Természetesen fel kell kutatni ezeket az utazó közösségeket és falvakat. Aztán felkeresem őket, és megpróbálok azokkal az idősebb emberekkel találkozni, akik még ismerik a régi dalokat. Ezeknek a találkozásoknak köszönhetően megtanultam a hallgatás fontosságát, és azt, hogy miként figyeljünk az idős emberekre. Ők pedig átadják nekem azt a tudást, ami rádöbbentett, mekkora ereje van a történelemnek és a történeteknek, és miért fontos, hogy ezek generációról generációra átadódjanak. Vizsont nagyon szomorú megélni azt, hogy ez a nagyon fontos tudás egyre inkább eltűnőben van. Amúgy kikcsit úgy gyűjtök, ahogy Bartók Béla és Kodály Zoltán tette nálatok. Csak én már telefont és laptopot viszek magammal.

– És mindig örömmel fogadnak? Sosem történt olyan, hogy valaki nem osztotta meg veled a dalait, a tudását.

– Ebben a munkában az a legcsodálotosabb, hogy mindig kinyílnak az ajtók. Nagyon kedvesek és vendégszeretőek velem az emberek. Fantasztikus megtapasztalni, hogy mennyire nyitottan fogadnak ezekben a közösségekben. Ezeket az embereket előttem soha senki sem hallgatta meg. Ha pedig én nem jegyzem le a dalaikat, velük együtt távoznak a sírba. Eltűnnek. Tényleg ugyanaz a motivációm, mint Kodálynak vagy Bartóknak volt a magyar népdalok kapcsán.  Ez a vándorló életforma eltűnőben van, és nem szeretném, ha a kultúránk egy szelete teljesen megsemmisülne.

– Ezeknek a daloknak nagyon gyönyörű szövege van, tele tanításokkal. Számodra mi a legfontosabb üzenetük?

– Azt gondolom, a legfontosabb üzenetük az, hogy gondoskodjunk a másikról, vigyázzunk egymásra, és tanuljunk meg hallgatni, és figyelni a másik emberre. És ahelyett, hogy a szeretet teljesen kizárjuk az életünkből, megtanítanak arra is, hogy miért fontos az, hogy szeretetben éljünk.

Sam Lee fotóit Frederic Aranda készítette.

– Amikor zenét írsz, mi alapján választod ki, hogy melyik dal lesz az alapja?

– Nem én választom a dalokat, a dalok választanak engem! Mindegyik dalnak nagyon erős üzenete van. Egyes szövegek azonban a szokásosnál is jobban megérintenek.  Olyan, mintha a csoda sugározna belőlük. Hozzám szólnak. Az én feldatom csak az, hogy meghallgatom ezeket a dalokat, és a megfelelő időben kiválasztom a legjobbat.

– És ezt a nagyon karakteres énekstílus honnan származik?

– Igazából nem is tudom, nem volt annyira tudatos folyamat. Talán úgy, ahogy régen adhatták át egymásnak az emberek a tudást. Nagyon sokat hallgattam az idős énekeseket és a régi felvételeket, így  megszoktam, és meg is szerettem ezt a fajta énekstílust. Amikor énekelek, a torkom szinte átveszi az irányítást. Ezt tudja, más módon egyszerűen nem is megy. Amikor más stílusban próbáltam használi a hangomat, nem engedelmeskedett. Ez az egész egy nagyon természetes folyamat. Csak kiáramlik belőlem a hang. Ezekben a dalokban rengeteg szépség és díszítés van, és amikor dolgozom velük, a modern rész szinte magától hozzáadódik.

–  Most ahogy beszélgetünk, folyamatosan madárcsicsergést hallok mögötted. Ennyire fontos a természet közelsége?

– Most itthon vagyok a városban, de mindig szeretem, ha madárcsicsergés vesz körül. A természettel való együttélés az egyik legfontosabb dolog számomra, és a legkomolyabb tanítóm. Nyáron is ki fogok vonulni a természetbe, hogy a harmadik lemezemen dolgozzak. Miéelőtt megkérdeznéd, még túl korai lenne elárulni, hogy milyen lesz.

– A napokban mutatták be Guy Ritchie legújabb filmjét Arthur Király: A kard legendája címmel. A soundtrackek közül az egyik számot te énekled. Hogyan kerültetek kapcsolatba?

– Guy Ritchie igazi zeneőrült, aki nagyon szereti a népzenét. Sok brit népzenét hallgatott, így találkozott az albumaimmal. Legnagyobb meglepetésemre, ő vette fel a kapcsolatot velem, és megemlítette, hogy az új filmjén dolgozik. Sokat beszélgettünk a filmről, és érdekelte az én nézőpontom. Végül azt mondta, olyan zenét is szeretnék a filmemben, amiről mesélsz. Ezután elkezdtünk közösen dolgozni a zeneszerzővel, Daniel Pembertonnal. Sok időt töltöttem ezzel a munkával, sok-sok számot megmutattam, végül egy dalt választottunk ki. A The Devil & The Huntsman nagyon különbözik az eddigi munkáimtól. Jóval populárisabb lett.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top