Két anya bábáskodott körülöttem – beszélgetés Kelecsényi Lászlóval

kelecsnyi-mohai-

Tizenötödik stáció

Jelenits Györgyi beszélgetése Kelecsényi Lászlóval

Márciusban megjelent egy új könyve. Nagy nehézségekkel járt a megszerzése.

Helyesbítek: nem az én könyvem, hanem Mohai V. Lajosé. Ő kérdezett engem, én csak válaszoltam. Korlátozott példányszámban jelent meg, és a terjesztése majdnem a semmivel egyenlő. Úgyhogy gratulálnom kell, hogy meg tudta vásárolni. Nyilván az Írók Boltjában.

Igen, ott. De ez most lényegtelen. Elégedett vele?

Lennének még lépcsőházi gondolataim.

Megpróbálom kitalálni őket.

Azért is vállalkoztam erre a beszélgetésre, mert kíváncsi vagyok egy visszatérő kritikus olvasóm véleményére. Kellemes emlékeim vannak korábbi interjúinkról.

Hogyan született ez a beszélgető könyv?

Mohai V. Lajos jött az ötlettel, és beletalált a vágyaimba. Hetente leültünk a digitális kismagnóval, és kérdezett, és csak kérdezett.

Hogyan fogadta a bizalmába? Hiszen a kötet szövegéből kiderül, hogy korábban még vitapartnerek voltak.

Valóban voltak vitáink Ottlik Géza kapcsán. De az már a múlté. Örültem, hogy olyasvalaki kérdez, aki nemrégen került a közelembe. A régi barátok ugyanis inkább megsimogatják a buksimat, és irodalmi szalonba illő, kipárnázott, nyájas kérdéseket tesznek föl. De ez még nem is lenne olyan nagy baj. A gond az, hogy tudják a válaszaimat. Mohai nem tudta előre, mit fogok mondani. Emiatt is nagyon felkészült belőlem.

Kimaradt valami fontos a szövegből, amit felvettek?

Nem, semmi sem maradt ki. Az élőbeszéd esetlegességét kozmetikáztuk kicsit.

Akkor mi hiányzik?

Semmi.

Ilyen könnyen nem ússza meg. Mondta, hogy vannak utógondolatai.

Úgy van vele az ember, én legalábbis, hogy a legtöbb munkáját újra kezdené.

Miért nem vártak a közléssel?

Látja, ez jó kérdés. De jött egy évforduló…

A maga születésnapja.

Úgy van. Ha úgy tetszik, ez egy ajándékkötet.

Ki kit ajándékoz meg?

Mohai engem, én az olvasókat.

Hány példányban jelent meg?

Azt inkább nem árulnám el. Szégyenletesen kevés. Még azon is tűnődtünk, hogy beszámozzuk a példányokat.

Elég vicces, hogy a bolti ára a maga születési évszáma.

Ezt nem lehetett kihagyni. Szeretek játszani. Mindennel.

Beszéljünk a hiányokról. Ezeknek a beszélgetéseknek akkor volt értelme, ha…

Pótkötet nem lesz.

Újra kérdezem: mi maradt ki?

Például nem pszichologizáltunk. Igazából nem esett szó arról, milyen hatása volt az életemre annak, hogy két anya bábáskodott körülöttem, és egyik sem volt, mert nem lehetett, az igazi. Csak jóval később tudatosodott bennem, hogy mit kaptam, de főként mit veszítettem az átlagos, a normális családi élet hiányával. De ha megkapom azt a sorstól, talán nem lettem volna író. Aztán az apa-hiány, hogy nem láttam leckét a férfi-modellből, hogyan kell viselkedni, mit kell csinálni, kicsit macsónak lenni. Emiatt mindig a saját káromon tanulva, jócskán elkésve jutottam mindenhez, nemcsak egyetemi felvételhez, nemcsak a szerelemhez és a szexhez. Mindent elég nagy spéttel értem el.

Ez olyan nagy baj?

Ahogy vesszük. Végül is nem. Mert látja, itt vagyok, megvagyok, megcsináltam magam, persze nem egyedül, hanem sok privát segítséggel, tanulással. És lehet, hogy már nem élnék, ha korábban, olajozottabban futom be ugyanezt a pályát.

Akkor már értem, miért ezt az Ady-verset választotta mottónak. Mármint a Dalok a labdatérrőlt.

Életem nagy verse. Pedig korábban, és persze most is József Attila kenyerén éltem. A nagy sorsfordulóknál mindig az ő sorai vigasztaltak, ha vigasztalni kellett.

Sokszor kellett?

Ha elolvasta a könyvet, tudnia kell.

De maga sem volt nagyon hűséges természetű.

Embereket ritkán hagytam el, inkább dolgokat, foglalatosságokat. Nem lehet mindent magunkkal cipelni. Ha úgy éreztem, váltani, változtatni kell, kisvártatva megtettem.

Akkor leltározzunk. Hogy a legelső munkahelyét otthagyta, azt nem számítom hűtlenségnek, mert mindenáron egyetemre szeretett volna kerülni. Ám a diplomája, ha jól tudom, nem arra képesítette, amivel az egyetem elvégzése után foglalkozni kezdett.

Ahogy vesszük. Akkor úgy hittem, hogy tudományos pályán fogok mozogni. De kaptam egy pöfföt. Magyarán fenéken lettem billentve. Még egyértelműbben fogalmazva, elvették a kedvemet a filmtudománytól. Egyáltalán, mindenféle tudóskodástól.

Naiv leszek. Hogyan?

Rájöttem, hogy az emberek nem szeretik a tudósokat meg a kritikus féléket, aki akkor magam is voltam.

Ennyi elég volt a váltáshoz?

Mindig mozgott bennem a vágy, hogy mást írjak, nem tanulmányokat, esszéket, pedig azoknak is szép sikerük volt. Még egyetemista koromban közölte egy-két szakmai folyóirat az írásaimat, amikre büszke lehettem volna. Voltam is, amennyire ez normális, de nem szálltam el tőle.

Olyan munkahelyet hagyott ott, ahová sokan vágyakoztak, a Filmtudományi Intézetet. Egy percig sem kételkedett a döntése helyességében?

Már azért sem, mert ők is akarták, hogy menjek onnan. Az utolsó ottani évemben már a Filmgyár írótanfolyamára jártam. Könnyen ment az átlépés, mindenféle értelemben.

Ez a – feltehetőleg – boldog időszak meddig tartott? Mert egyszer ennek is vége lett.

Ha az ember a jövőbe látna!

Egyszóval, meddig?

Ahogy vesszük. Filmgyári munkaviszonyom több mint egy évtizedig, de a boldog időszak maximum a feléig. És itt sem én lettem hűtlen.

Hanem?

Az intézmény.

Az hogy lehet?

Megszűnt, azaz inkább megszűntették azt a foglalkozást vagy inkább hivatást, a dramaturgét, akit később többször visszasírtak az okosabb rendezők. Mindenkit elbocsátottak, nemcsak engem, de rajtam kezdték, mert pimaszkodtam, egy hetilapi cikkben kibeszéltem a disznóságokat.

Úgy látom, van magában némi lázadó hajlam, mert nem ez az első eset, hogy nemet mond valamire, amiről, ha hallgat, jobban jár.

Nem vagyok forradalmár alkat, de egy ponton mindig elszakad nálam a cérna. Nem tehetek róla.

Megint újra kellett kezdenie. Több mint negyvenévesen. Hogyan viselte?

A sors utánam nyúlt, életem egyik legfontosabb fordulata következett be. Néhány évre újságíró lettem.

Újságba író. Mi a különbség?

Örülök, hogy felfigyelt erre az aprónak tetsző, de nem jelentéktelen különbségre. Ugyanis az újságot is úgy írtam, mintha szépirodalom lenne. Mindenki jól járt vele. Sokat tanultam belőle, és a lapoknak is hasznos volt egy olyan ember, aki a maga számára szabott magas igényekkel ír.

Aztán szabadúszó lett, végleg.

Mert csődbe mentek a lapok (Köztársaság, Resbublika), ahol dolgoztam. Egyet meg mi hagytunk ott, mert botrányos körülmények közt váltották le a főszerkesztőt.

Megint egy balhé?

Csöndes balhé volt, csak magunkkal toltunk ki.

Beevezett a Duna Tv békés kikötőjébe.

Kicsit később, de tényleg így történt. Éveken át heti rendszerességgel írtam nekik sajtóanyagokat. Egy délelőttöt vett el az időmből, egyébként szabad voltam.

Ebből meg lehetett élni?

Soha nem voltak magas anyagi igényeim. Közben pedig szép lassan megírhattam a regényeimet.

Mindig elhagyott valakit vagy valamit. Soroljam?

Tudom.

A sakkozást. Az első kiadások gyűjtését. A Krúdy-szerkesztést.  

A sakkozás pótcselekvés volt. A pangásos nyolcvanas években kellemes nyári szórakozás. A gyűjtéssel kicsit más a helyzet, de részben az is helyettesített valamit.

Eddig azt hittem, hogy az inkább értékmentés vagy befektetés.

A csudákat! Ma már úgy látom, hogy csak eltérített az igazi, megélhető helyzetektől, a valóságos emberi kapcsolatoktól. A könyvgyűjtők között sok szörnyeteg jár-kel. Ezt csak azok tudják, akik árverésekre járnak.

Na és Krúdy? Őt miért adta tovább?

Voltaképpen ő adott tovább engem. Úgy láttam, hogy az életmű-sorozat kiadójának elfogyott a pénze is, a kedve is a folytatáshoz.

Most már csak filmekkel foglalkozik?

Mondhatnám, hogy igen. Főként a filmmúlttal, a mozi ős- és hőskorával. De mostanában még ennél is jobban érdekel a színház.

De nem, mint nézőt.

Nem ám. Elkövettem egy-két darabot. Korábban kellett volna kezdenem. Mármint a drámaírást. Szeretek, és talán tudok jó dialógusokat írni.

Ez már boldoggá teszi?

Hogy mi tenne boldoggá? Egy átírt Krúdy-mondattal válaszolok: ha megmondanám, talán egy toronyba zárnának.

(Mohai V. Lajos: Hosszú délutánok Kelecsényi Lászlóval. Nap-Kút Kiadó, 2017)