Horia Ursu: Bécs ostroma [Asediul Vienei] – Noran Libro Kiadó, 2017 – fordította Nagy Lajos – 432 oldal, puha kötés – ISBN 978-615-5667-42-8
Ahogy azt előzetesen, egy regényrészlet közlése kapcsán jeleztük, Horia Ursu a Könyvfesztivál vendégeként Budapesten járt. Addigra már regénye, a Bécs ostroma is megjelent. Ezt csak azért tartjuk fontosnak leszögezni, hogy mindenki tisztában legyen vele: Horia Ursu (esetünkben) nem egy regény szereplője, hanem egy létező, román szerző. Aki nem azonos azzal a Horia Ursuval (ex-pankrátor és maffiózó), aki Jeff VanderMeer 2008-ban megjelent Predator – A vadászok szigete című regényének egyik főszereplője, és a predatorral vívott harc egyik túlélője.
Horia Ursu a Könyvfesztiválon
A „mi Horia Ursu-nk” nem is állhatna távolabb az előbb emlegetettől… Az 1948-ban született halk szavú szerző igazi bölcsész, aki Milan Kundera életművéből doktorált, és 1988 óta publikál szépirodalmat.
A Bécs ostroma című regény, melyben Ursu – néhány napba sűrítve – megrajzolja egy romániai város rendszerváltás utáni képét, azért (is) fontos lehet számunkra, mert az általa megformált alakok egyszerre ismerősek (ismerősök?) és idegenek. Az városban, mely mintha túl messze lenne mindentől, együtt élnek románok, örmények, magyarok, szászok, zsidók, szlovákok. Persze, mindig akad, aki elmegy – ki Izraelbe, ki Budapestre, ki valahová messzebbre –, s utána csak emléke és hűlt helye marad. A rendszerváltás sokmindent megváltoztatott, de ezek „csak körülmények”, az emberek maradtak, akik voltak, s a lehetőségek sem olyan csillogóak. Persze, lehet kereskedni tányérantennával, s talán a cukrászdában is megteremthető valami „békebeli hangulat” – amit a Meinl kávé is szavatol –, mégis, a világ a változások ellenére is változatlan. A regényben feltűnő figurák magukban hordozzák a közös múltat, a Monarchia kopott, de fényes emlékét, a háborúkat, a kommunista időket és a sokat ígérő rendszerváltást…
Az asszony beteg volt, és az ágyból távcsövön szerette volna nézni az üstököst, és ha lehetséges, Budapestet is. Egy ilyen kívánságot könnyű teljesíteni. A nyírfa szépen elnyúlt a pázsiton, ahogy valószínűleg Andrei Morar is a budapesti nedves aszfalton, a vörös zászlóval feldíszített tank súlya alatt. Remélte, hogy az oroszokban volt annyi emberség, hogy előtte rendesen szitává lőjék egy-két géppuska- vagy automatapisztoly-sorozattal, és csak utána taposták el a lánctalpakkal, bár – ahogy ez köztudott – egy forradalmat nem szokás kesztyűs kézzel leverni
– bukkan fel a történetben 1956, hogy még azon az oldalon 1964 Romániája is felvillanjon:
…ekkor látta meg ismét a nap fényét a frissen amnesztiát kapott politikai fogoly, Semproniu is, miután tizenhat évet zarándokolt a piteștii, szamosújvári és nagyenyedi börtönök között. Belépett a házba, egyik kezében spárgával átkötött vulkánfíber bőrönd, a másikban vörös rózsaszál…
Ilyen – mozzanatokká formált – múltbeli történetek sokaságából bontakozik ki a regény jelen ideje, mely hasonlóan a múlthoz nem nélkülözi – nem nélkülözheti! – a fájdalmat elviselhetővé tévő fanyar, tipikusan kelet-európai humort sem. Azt a kilátástalanságba való beletörődéssel átitatott humort, mely annyira ismerhetünk mi, itt, Magyarországon. Is.
És mi van Béccsel? Mi lesz Bécs ostromával?
Frans Geffels (1624-1694) festménye
Bécs, egy távoli város, ahová talán el lehet jutni, amit talán meg lehet hódítani. Erre emlékeztetheti a regény egyik központi figuráját, Petrut a Frans Geffels (1624-1694) festményéből készített poszter (mely nem összekeverendő a Buda ostromáról készült Geffels-olajképpel). S hogy Petru komolyan gondolja-e, hogy városágból, Végaknáról el lehet indulni hódítani? Biztos, hogy komolyan gondolja, s talán majd egyszer lesz is valaki, aki Végaknán születik, jogot hallgat a Harvardon vagy a Yale-en, és államtitkár lesz az Amerikai Egyesült Államokban…
De addig itt van nekünk ez a melankóliával és beletörődéssel teli világ, amit Horia Ursu legalább olyan jól ismer, mint mi, a magyar olvasók, akik tudjuk, hogy a nagyvilágtól való távolságot nem kilométerben mérik…
