+ Ajánló

Sikerre ítélték az olvasóival kegyetlenkedő írót

Azt már megszoktuk, hogy a amerikai krimik lapjai közül szinte kifröccsen a vér, de van, ami ennél is durvább. És ez így van jól.

Chris Carter: Vadász [The Night Stalker] – General Press, 2017 – fordította Őri Péter – 348 oldal, puha kötés – ISBN 978-963-643-999-6

Csak erős idegzetűeknek! – és ezzel nem viccelek, akkor, amikor a brazíliai születésű, de az Amerikai Egyesült Államokban élő Chris Carter regényéről szándékozom írni. A michigani államügyészség egykori kriminálpszichológusa kegyetlen játékot űz. Nem csak a regény szereplőivel – bűnüldözőkkel és elkövetőkkel – hanem az olvasókkal is. Képzettségének köszönhetően pontosan tisztában van azzal, hogy „meddig mehet el”, s bár használja a jól bevált kliséket, azokat úgy meg tudja csavarni, hogy az olvasónak eszébe sem jutna az a megoldás, amit a szerző kínál. Pedig (utólag) teljesen kézenfekvőnek tűnik.

A Vadász már a legelső oldalakon véresen vad, szinte felfoghatatlan kegyetlenséggel indít: a rendőrök egy meztelen női hullát találnak – száját és szeméremtestét elnagyolt öltésekkel bevarrta valaki –, ráadásul a holttest a boncasztalon felrobban, amitől meghal a boncolást végző két orvos és segédje.

Ki követ el ilyesmit? Miért és hogyan? Van-e jelentősége annak, hogy az áldozat művész volt?

Azonnal megsérült a húgycső és a húgyhólyag, továbbá az összes ivarszerv, így a méhnyak, a méh, a petefészek és a hüvely. A pengék átvágták az izmokat, a vakbelet és a vastagbél egy részét. A medencecsontból is levált egy darab. Ezt egyszerűen nem élhette túl a nő. Felfoghatatlan a belső vérzés, amit el kellett szenvednie… A halál azonban nem állt be azonnal. Olyan fájdalmai lehettek, aminek az elképzeléséhez a Sátán fantáziája is kevés lenne

– tájékoztatják Hunter és Garcia nyomozókat a második áldozatról, akit szintén alul-felül bevarrtak, és akiben bomba helyett egy több pengéből álló rugós kés okozott elképesztő pusztítást. A rendőrök – és a homályban tartott olvasók – még ekkor sem tudják, hogy merre kellene elindulni…

A tét egyre emelkedik, és az feszültség is egyre nő az olvasóban, aki akaratlanul is az nyomozók oldalán áll. A jól kidolgozott karakterek – főleg Hunter figurája – sokat hozzátesznek a történethez, nem csak késleltetik az cselekményt kibontakozását, hanem átélhetővé teszik a totális tanácstalanságot… miközben nők tűnnek el, áldozatok kerülnek elő, és az egyetlen használható gyanúsítottról kiderül, hogy nem lehetett ő a gyilkos.

Chris Carter, mint azt korábban a Kivégzés című regényével már bizonyította, mestere a kegyetlenkedésnek… és ez alatt, a véres jelenetek ellenére sem azt értem, hogy az áldozatok halálát perverznek tűnő aprólékossággal tálalja és szervírozza. Sokkal inkább arra gondolok, hogy itt-ott az olvasó nehezen türtőzteti magát, hogy ne lapozzon tovább, közelebb a megoldáshoz. Persze, ezzel meg azt kockáztatná, hogy elveszíti a fonalat…

A Vadász egy kegyetlen regény, melynek a végén van ugyan megoldás, mégsem szabadul fel az olvasó. Tudja, hogy van/lesz folytatás… Cartertől függetlenül.

Jó lenne egy-egy ilyen regény végén fellélegezni: de jó, hogy ez csak egy könyv! Ilyesmi nem történhet meg! Vagy, ha mégis, akkor biztosan nem velünk!

Biztos vagy benne?

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top