Folytatom az elhunytakkal megszakadt beszélgetéseket – interjú Inga Žolude írónővel

inga zolude legyen vigasz

A padláson pedig még mindig ott áll az az ágy, amiben valaki meghalt. Valaki réges-régen. A rokonok rokona. Az ágy, amibe senki nem mer lefeküdni. Csak én. A matrac poros. Krétaszaga van, az orrom tele lesz porral. Tüsszentek. Tárgyak, amelyek már nem élnek. Tárgyak, amelyeknek csak pár generációval később örülnek, mert régiek és haszontalanok, például, lenyírt haj egy borítékban, szétfoszlott kosarak, egy babakocsi, lyukas mosóteknő, egy pontatlan mérleg, belülről beporosodott kis üvegcsék meg hasonló limlomok. De én semmit nem dobtam ki. Annak ellenére, hogy ezek a holmik nem szükségesek, nem használjuk és nem is lehet használni őket, mégis megrövidítik számomra az időt, és bennük van a múlt szelleme: mindazoknak a holtaknak az érintése, tudása, munkája, emlékezete.

(Részlet a Legyen vigasz című kötetből)

Harminckét évesen már öt kötet áll mögötted, tagja vagy a lett Írószövetségnek, és a Legyen vigasz című könyved Európai Uniós Irodalmi Díjat nyert. Mi lehet az oka annak, hogy ilyen fiatalon máris efféle sikereket értél el?

Számomra az alkotás nem valami út vagy eszköz ahhoz, hogy sikeres legyek, sőt, az irodalmi díjakat és a belőlük fakadó elismerést valahol összeegyeztethetetlenek is tartom az írás eredeti – persze idealistán felfogott – céljaival. Nem is kirívó az én esetem, mert Lettországban a legtöbb költő és prózaíró fiatalon kezd alkotni. Én is tizennégy éves korom óta foglalkozom komolyabban az írással, és huszonhárom évesen publikáltam először kötetet. Valahogy logikusan következtek egymás után ezek a lépések. Hogy sikeres vagyok-e? Mit nevezünk annak? Nyilván egészen más egy tízmilliós Magyarországnak írni, mint egy 2,5 milliós Lettországnak, akiknek ráadásul a fele – köztük én is – a fővárosban, Rigában él. Illetve nálunk nem is alakul ki olyan rajongói kultusz egy-egy híres író körül, mint más országokban, alig ismerik fel őket az utcán. Az írás Lettországban az elefántcsonttornyos hagyományt követő, introvertált tevékenység.

Milyenek a Legyen vigasz novellái? Miért éppen ezek a szövegek kerültek egy kötetbe?

Olyan időszakban írtam ezeket a szövegeket, amikor erősen foglalkoztatott a halál témája. Rövid időn belül három embert is elveszítettem, akik közel álltak hozzám, sokkhatás alatt álltam, és a fejemben ott keringtek az emlékek, gondolatok, kérdések. A gyermekem is akkortájt született, ami még inkább felerősítette ezt a folyamatot. Egy híradót képtelen voltam megnézni, annyira elborzasztott a világban a rengeteg erőszak és kegyetlenség. A könyvet ezek a tapasztalatok segítették világra, de ma már biztosan máshogy írnám meg ezeket a novellákat, és a halálhoz való viszonyom is érettebb lett azóta.

Hány novella van a kötetben?

Tizenhárom. Misztikus szám, illik egy olyan gyűjteményhez, amelyben a halál a fő szervező elem. Ennek ellenére ezek alapvetően nem szomorú történetek. A halál ennél sokkal gazdagabb, és nem gondolom, hogy félni kellene tőle, vagy úgy állni hozzá, hogy ez mindennek a vége. Egyébként vannak önéletrajzi ihletésű elemek is a novellákban, mert szerettem volna folytatni a halott szeretteimmel a soha be nem fejezett beszélgetéseket.

Az eredeti lett cím azt jelenti, Az Ádám-fa vigasza, és az egyik novellának is ez a címe.

Ez a novella édesanyám és nevelőapám története, az egyik legszemélyesebb darab. Nagyon nehéz volt megírnom, mert nemcsak a nevelőapám halálával, hanem az anyámmal való kapcsolatommal is szembe kellett néznem közben. Hogy miért ez lett az egész kötet címadója? Talán azért, mert nagyon sok asszociációt indít el egyszerre. A vigasz melegséget, támogatást sugall, azt, hogy a vég nem is vég, a tragédia nem is tragédia. Ádám mindannyiunk közös őse volt, minden emberben ott van egy kicsi belőle. A fa pedig szintén fontos metafora, már csak azért is, mert Lettországnak majdnem ötven százalékát erdő borítja. Erdei nemzet vagyunk, közel állunk a természethez, mondhatni a vérünkben van, a legmélyebbről fakadó identitásunkban.

Foglalkozol a műveidben a hazádat érintő közéleti kérdésekkel is?

Talán pont ebben a könyvemben szerepel a legtöbbször a lett néplélek, lett identitás kérdése. Általában igyekszem eltávolodni a nemzeti kérdésektől és az egyetemes emberi tapasztalatokat, érzéseket keresem, ezeket írom meg. A világon mindenhol születnek, iskolába járnak, szerelembe esnek, kiközösíttetnek, szenvednek, meghalnak az emberek. A tapasztalataink univerzálisak, és nincs értelme az olyan felvetéseknek, hogy én valami speciálisan lett módon szeretek vagy gyászolok. Egy lett nő ugyanazokat az érzéseket éli meg, mint egy magyar, egy lengyel vagy akár egy angol. De mivel ezekben a konkrét történetekben sok személyes és valós tapasztalatot elevenítek fel, ezért sok lett vonatkozás is megjelenik bennük.

Azért van olyan életérzés, amit kifejezetten a szovjet blokk utódállamai értenek, más nem nagyon…

Igen, összeköt minket ez a rettenetes történelmi tapasztalat, és az a legrosszabb, hogy még ma sincs vége. Azt hisszük, túl vagyunk rajta, közben meg ott van a sejtjeinkben, a szülők és nagyszülők traumái és a túlélés érdekében kifejlesztett világnézetük a mi életünkre is hatnak. Fogva tart minket a történelem, és pont azért kell róla írni, hogy felismerjük és feldolgozzuk ezeket a mintázatokat. Manapság sokan mondják, hogy milyen stabil és kiszámítható volt a régi rendszer, de nem felejthetjük el, hogy mindemögött emberiségellenes bűntettek, tönkretett életek és halálba hajszolt emberek is állnak. Lettországban mostanában kezdődött egy szembenézési folyamat az irodalomban, és sok XX. században játszódó történelmi regény született rövid idő alatt.

Akkor a magyar olvasók is magukra ismerhetnek ezekben a lett történetekben!

Hiába a közös tapasztalatok, sajnos kölcsönösen nem ismerjük egymás irodalmát, hiszen egymás nyelvét sem értjük. Mi lettek nemhogy Magyarország, de még a hozzánk közel fekvő Litvánia és Észtország kultúrájából sem kapunk túl sokat. Hiszen már az leszűkíti a lehetőségeket, hogy valamit ki kell választani, le kell fordítani, ami idő- és energiaigényes, és csak kevés alkotás részesül ebben a szerencsében. Csak ha egy könyv valamilyen szubjektív szempontrendszer alapján díjat nyer, mint az enyém is, akkor felfigyelnek rá. Pedig én magam is kapásból fel tudnék sorolni jó pár lett kötetet, amelyeket a kollégáim írtak, és amelyek talán még érdemesebbek is a fordításra, mint a sajátom. Persze ettől még nagyon boldog vagyok, hogy engem ért ez a hatalmas megtiszteltetés. De remélem, a “K-Európa”-sorozat elindít majd egy folyamatot, amelynek során egyre több könyv jelenik majd meg, hogy a lett és magyar közönség kölcsönösen megismerhesse egymás irodalmát.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!