Szálkák címmel [Ości] jelent meg a lengyel szerző, Ignacy Karpowicz harmadik regénye magyarul a Typotex kiadó gondozásában. [Korábban volt az Égiek és földiek, valamint a Csoda, mindegyik Körner Gábor fordításában.]A lengyel irodalom fenegyereke még otthon, indulás előtt összetűzésbe került egy asztallal, ezért budapesti tartózkodása alatt végig a bordáját fájlalta. Ráadásul a repülőgépet is lekéste, így fél napos késéssel érkezett, s az ebből adódó csúszást mintha a Könyvfesztivál végéig sem sikerült volna behoznia. Az interjú is kapkodva készült, de legalább nem volt idő mellébeszélni és szépelegni.
– Nekünk ez egy egészen új könyv, de Te évekkel ezelőtt írtad, és azóta sok víz lefolyt a Visztulán. Mennyire kerül messze egy könyv a szerzőtől?
– Azóta már több könyvet befejeztem, tehát, az én szemszögemből nézve egy „hárommal ezelőtti” regényről beszélünk. Ma úgy érzem, mintha egy másik ember írta volna, s ma már azon is el kell gondolkodnom, hogy jól értem-e a címet.
– A könyv minden humorával együtt is közép-európaiasan nyomasztó…
– Én egy depresszióra hajlamos ember vagyok, ahogy a regényem hősei is azok. Persze, szó sincs arról, hogy én lennék a regényem hőse, sőt azzal együtt is, hogy ez a regény egy utópia, mely az emberek közötti viszonyokra helyezi a hangsúlyt. A lengyel olvasók közül sokakat sokkolt a könyvben „lejátszott” kapcsolatok illékonysága és változékonysága.
– A szöveg vitathatatlan humora a maga fanyar módján a depressziót hivatott ellensúlyozni?
– A lengyelek úgy tudják, hogy – Európában, de lehet, hogy az egész világon – Magyarország a legdepressziósabb ország. Azt mondják, hogy itt van a legtöbb öngyilkosság, az emberek hihetetlenül sokat piálnak, itt írta Seress Rezső az öngyilkosok himnuszát, a Szomorú vasárnapot. A magyarokról ez jut először a lengyelek eszébe: depresszió. Ezzel, a kérdést megkerülve csak azt akarom mondani, hogy ez a könyv annyival inkább szól a magyaroknak, mint a lengyeleknek, amennyivel a magyarok depressziósabbak.
– A Szálkák történetei Varsóban játszódnak. Fontos a helyszín?
– Ez a könyv, a lengyel viszonylatokat ismerve, csak Varsóban játszódhat. Nincs máshol olyan közeg, ahol az emberek a saját kis világukba ennyire bezáródhatnának. Az emberek, mintha olyan buborékokban élnének, amelyeknek a legtöbb esetben nincs közük egymáshoz, egyszerűen csak egymás mellett léteznek. Az én szülővárosomban nagyjából kétszázezren laknak, de ott például nem játszódhatna a regény cselekménye, mert az emberi kapcsolatok átláthatók, követhetők. Azokat a kapcsolatokat, amelyek valamiért különlegesek, nem lehetne eltitkolni.
– A Magyarországon és Lengyelországban zajló politikai és társadalmi folyamatok párhuzamba állíthatók egymással. Milyen irányban változnak a dolgok nálatok?
– Soha nem gondoltam volna, hogy én tüntetésre fogok járni. Az elmúlt időben pedig számtalanszor megesett velem, hogy én is ott álltam a tömegben. Különösen akkor éreztem ezt fontosnak, amikor az Alkotmánybíróságot is kikezdte a hatalom. Ilyen helyzetben fordult elő velem, hogy életemben először fontosságot nyert, és megindított a Lengyel Himnusz eléneklése. Nem kívánom, hogy ilyen tapasztalatokat szerezz…
– Ezzel kicsit elkéstél, nálunk is béke(menet) és feneketlen boldogság uralkodik.
– Lengyelországban az élet nagyon sok területén történnek rossz dolgok, és ez alól a kultúra sem kivétel. Inkompetens személyeket neveznek ki színházigazgatónak, és ezzel évtizedek óta jól működő műhelyeket tesznek tönkre…
– Micsoda mázli, hogy mi ezt el sem tudjuk képzelni!
– Gyertek Lengyelországba, ha siettek, még nektek is marad valami rombolnivaló. De siessetek, márt nincs sok idő. A mai jobboldal a maga fura Krisztusával, meg a rózsafüzérrel megfojt mindent, ami különbözik tőle. Egy olyan országban élek, ahol Jézus Krisztust Lengyelország királyává koronázzák a huszonegyedik században. Ezeknek az embereknek a kulturális kompetenciája alig terjed túl az általuk is rosszul ismert Biblián, vagy boldog Fausztina nővéren. Ezeknek még II. János Pál pápa – akinek szinte minden utcában van már emlékműve – is túl modern. Nem is olvassák!
– Miért?
– Talán azért, mert ő támogatta a párbeszédet. A mostani kormány – és ebben legalább őszinte – kinyilvánította, hogy szarik a párbeszédre. Kaczyński, ahogy Orbán is, átgázol mindenen.
– Hagyjuk is Magyarországot. Az, ami nálatok történik, az csodálatos irodalmi alapanyagnak tűnik…
– Sajnos igen.
– Használod is?
– Ha tárcát, esszét, vagy jegyzetet írok, akkor abból nem marad ki a mai lengyel valóság. A nagyobb irodalmi műveket – éppen a rálátás hiánya miatt – távol tartom napjainktól. Ma nem érdemes nagy energiát fektetni az aktuális és kusza történések irodalmivá tételébe. A történelemből kibányászható témákon keresztül sokkal jobban bemutatható a mai történések lényege. A legutóbbi regényem például egy belorusz nő és egy SS-tiszt szerelméről szól, és ennek kapcsán sokkal könnyebb megfogalmazni azt, hogy mivel jár bizonyos társadalmi csoportok kizárása.
– Dolgozol valami nagyobb művön?
– Most éppen egy olyan regényt próbálok befejezni, ami egy anya és egy gyermek viszonyáról szól. Ebben sem lesznek aktuálpolitikai vonatkozások, de lesznek benne bálnák és léghajók. Ez a történet egy olyan disztópia ami egy olyan országban játszódik, amilyen Magyarország vagy Lengyelország lenne a nemzetszocializmus – senkit nem zavaró – győzelme után. Ebben a regényben nem emberek, hanem alattvalók fognak szerepelni.
– Ebben a katyvaszban, amit körüljártunk, van, ami okot ad az optimizmusra?
– Nektek itt a Balaton, nekünk pedig a Balti-tenger.
***
[Az interjú elkészítéséhez nyújtott segítségért
köszönet Kellermann Viktóriának.]
