Betesznek a Népszabadságba! – viccelődött a napokban egy miniszterelnök

18155770_252775918524350_7311462910858031174_o

Murányi András: A Népszabadság kivégzése – Corvina kiadó, 2017 – 264 oldal, puha kötés – ISBN 978-963-13-6438-5

A Népszabadság története nem ért véget a Népszabadság megszűn(tet)ésével. A napokban például Orbán Viktor sütött el egy rossz ízű „poént” azzal kapcsolatban, hogy miért nem kóstolhatja meg a marcipános berkenye pálinkát.

A Könyvfesztiválra megjelent könyv szerzője azonnal reagált a facebookon:

… Nos, azt gondolom, hogy ha a miniszterelnök esetleg szed valamit, akkor időszerű lenne növelni az adagot. Egyebekben pedig annyit mondhatok, hogy a hóhérok általában emlékeznek áldozataikra. Ha ez még sincs így, szívesen küldetek a kormányfőnek egy példányt A Népszabadság kivégzése – Az utolsó főszerkesztő vallomása című, szombaton megjelent könyvemből…

„Normális esetben” nem foglalkoznék ezen a felületen közvetlenül napi politikával, hiszen a Librarius – küldetését tekintve – alapvetően egy kulturális portál. Viszont az elmúlt évek történéseire senki nem mondhatja, hogy „normális eset”! Másrészről: van-e még a kultúrában, a kulturális életben, a kulturált életben olyan terület, aminek – önhibáján kívül! – nincs köze a politikához? (Ahogy olyan terület sem nagyon akad, amelynek – szükségszerűen! – nincs köze a kultúrához.)

De vissza a könyvhöz, ami szükségszerűen a Népszabadság-történetnek csak egyetlen szeletét mutathatja be, nevezetesen azt, hogy az utolsó főszerkesztő miként látta, élte meg és értékelte a helyzetet. Akkor, frissiben, és az azóta eltelt – igencsak rövid – időben. A könyvnek ilyenformán pont az a hátránya, ami az erénye is: a szubjektivitás. Olyan, mint egy tudósítás a frontvonal egy olyan veszélyes pontjáról, ahol orvlövészek vadásznak…

– Figyelj, András, valóban nem szabad befeküdni, most kell nagyon keménynek lenni, az érdekeinket minél erősebben érvényesíteni!

– hangzik el a hitvallásnak is felfogható tanács több formában, több helyről is a főszerkesztő felé. Aki, ebben senkinek nincs oka kételkedni, maga is ezt az irányt tartotta az egyetlen lehetségesnek. Innen nézve, utólag, az vesse rá az első követ, aki képes/hajlandó lett volna arra, hogy „befeküdjön”. Persze, akkor lehet, hogy ma is megjelenne még egy Népszabadság című sajtótermék, de:
mi értelme lenne?

A Népszabadság kivégzése című kötet nem ad, nem adhat teljes képet, de bármilyen korábbi megnyilatkozásnál többet árul el arról, hogy a napilapokat emberek írják, ahogy a politikát is emberek „csinálják”. Míg az előbbiek, az újságírók hitelességükkel, megélhetésük kockáztatásával, végső soron az életükkel felelnek a szavaikért, addig a politikusok és a „slepp” szinte korlátlan mozgástérrel rendelkezik. Hiszen ők szabják meg a kereteket és határokat.

…Még válaszoltam három e-mailre, megittam két sört, hallgattam egy kis zenét, majd – elképesztően fáradt voltam – úgy döntöttem: öt év után először éjszakára kikapcsolom a telefonomat, hadd legyen végre egy nyugodt éjszakám. […] Éjszaka kicsit fájt a hátam, járt az agyam: forgolódtam…

– írja Murányi András a lap kivégzése előtti éjszakáról. Másnap reggel már arra ébredt, hogy a lap kiadását „felfüggesztették”. Elsőre nyilván senki nem hitte, hogy ez eufémizmus…

…ahogy a címben szereplő „kivégzés” is az. (Szerintem/számomra.) A kivégzéshez – és lehet, hogy ebben tévedek – tartozik valami formális gesztus, még akkor is, ha koncepciós perről, statáriális eljárásról van szó. Az elítélt tudja, hogy elítélték, lehetősége van arra, hogy az utolsó szó jogán – saját hangján! – megszólaljon, vagy legalább… megigazítsa a nyakkendőjét. Szerintem a kivégzés valami ilyesmi! Az, ami a Népszabadsággal történt, inkább előre megfontolt szándékkal, aljas indokból elkövetett, pontosan kitervelt gyilkosság, ahol még arra is odafigyelt az elkövető, hogy az áldozat ne tudja, hogy ütött az utolsó órája.

Ezzel együtt is, ez egy olyan könyv, amit érdemes elolvasni mielőbb, és érdekes lesz elolvasni néhány év múlva újra.