Egy 2016 tavaszán kezdődött művészetpedagógiai foglalkozássorozat eredményét láthatja a Trafó közönsége április 28-án. Az alkotófolyamatról a program módszertani vezetőjével, Oblath Márton szociológussal és pedagógiai-művészeti vezetőjével, Csoszó Gabriella fotográfussal beszélgettünk.
− Milyen programban jött létre mindaz, amit a Trafóban 28-án láthat a közönség?
Oblath Márton: A SajátSzínház.org program keretében körülbelül egy éve állt össze az a konzorcium, amelyben művészek, művészetpedagógusok, művészetterapeuták munkája alapján színházas és filmes munkába kezdtünk Pécs mellett, Siklósbodonyban, illetve Eger közelében, Szomolyán. A projekt mögött az a megfontolás volt, hogy ha társadalomkutatók, művészetterapeuták és jó nevű színházrendezők, filmes alkotók összeállnak, akkor amatőr színészekkel olyan alkotások születhetnek, amelyek létrehozási folyamata pedagógiai, terápiás célokat szolgál, ugyanakkor dokumentumértékűek, érvényesen beszélnek arról, hogy milyen viszonyok között élnek romák és nem romák egy kis településen. Mindezt úgy, hogy a közösség számára is izgalmas, mert azt mondják el képben, hangban, amit saját magukról felfedeztek.
Közösségi festés (fotó: Moral Mural)
A borsodi munka hívószava a hangok volt. Szívhang címmel Romankovics Eda Sárosdi Lillával és nyolc szomolyai amatőr színésznővel létrehozott egy szociodrámás folyamaton alapuló előadást, amelyben saját, anyasággal kapcsolatos történeteiket, kórházi történeteiket, gyermekvédelemmel kapcsolatos küzdelmeiket beszélik el a javarészt közmunkás asszonyok. A baranyai munka kulcsszava viszont a képek lett, ott sokkal inkább vizuális műhelymunkákra, festésre és fotózásra építettünk. A baranyai településen nagyon más a viszonyrendszer, mint a borsodi Szomolyán. Siklósbodonynak két évvel ezelőtt lett új polgármestere, egy roma fiatalember, aki egy huszonöt éves időszak végén egy meglehetősen tekintélyelvű paptól vette át a falu vezetését, tehát most tulajdonképpen az újrakezdés időszakában vannak. Azt a kérdést vetettük fel, hogy hogyan tud közös célt megfogalmazni egy kicsi település, ahol nagyon kevés erőforrás van, és jóformán teljesen megszűntek a helyi intézmények.
- JÖVŐKÉP / Remake_Bodony – premier performatív kiállítás és dokumentumfilm-bemutató, STEREO Akt – Parforum – Mural Morál – Csoszó Gabriella
A baranyai aprófalvak lakói a fotóhang és a közösségi festés módszerével fél éven át vizsgálták saját kapcsolataikat és a falut mint az életük környezetét. Arra voltak kíváncsiak, hogyan függ össze pusztítás, alkotás, cselekvés és fantázia az intézmények hiányával. A bemutatásra kerülő – és a közönség által a kiállítás keretében újraválogatható, újrarendezhető – alkotásokból indult ki a közös munka a filmműhelyben.
− Milyen korú résztvevői voltak a programnak?
O.M.: A közösségi festésben voltak három-négy évesektől nagymamákig, a fotóhang műhelyben tíz év volt az alsó korhatár. Egyrészt a közös jövőjükről gondolkodtak, másrészt az egyéni jövőn volt a hangsúly. A fotóhang az elején arról szólt, hogy mindenki próbálta azonosítani magát a jelenben, például azon keresztül, hogy mik a kedvenc helyei, hol érzi jól magát, hol érzi rosszul. Így jutottunk el oda, hogy miként képzeli el magát egy év múlva, majd 2030-ban. A Mural Morál festés műhelyében a közös és az egyéni jövő tartalmilag is összekapcsolódott, miközben felismerték, hogy van tétje a közös gondolkodásnak, és van terepe a saját elképzelések megvalósításának is. Azok, akik a kis településről bejárnak szakközépiskolába, úgy, hogy tizenhat év a korhatár, és igazából az iskola nem érdekelt a tanulólétszám megtartásában, úgy érzik, már akkor is jól járnak, ha nem tolják ki őket onnan. Ők kevésbé voltak bátrak az elején, de a kicsik még álmodnak, akár Londonról is. Februárra viszont mindenki elkezdett fantáziálni arról, hogy mi lenne az a szakma, foglalkozás, vállalkozás, amit azon a környéken meg tudnának csinálni. Így születtek meg a fodrászüzletek, vagy a mezőgazdasági kft., amelyiknek az egyik lány az ügyvezetőjeként képzelte el magát. Ezekről a víziókról egyéni tablók készültek.
Ágoston Dominika 2030-ban: „Budapesten élek, van férjem és egy gyermekem. Úgy lettem rocksztár, vagy valami hasonló, hogy igyekeztem a tanulással. Jártam külön zeneórákra és gitártanárhoz. Azért választottam a gitárt, mert ez a kedvenc hangszerem.” Tervezés, koncepció: Ágoston Dominika / Fotóhang Műhely, fotó: Csoszó Gabriella / Fotóhang Műhely
A munkákat három szinten mutatjuk be. Mindenütt tartunk egy helyi, falusi bemutatót, a következő fontos lépés az egri és a pécsi kiállítás, ahol a szociális szakmának mutathatják meg a résztvevők, hogy valójában ők hogy látják az életüket, mi pedig azt próbáljuk megmutatni a szociális szakmának, hogy milyen módszerekkel jött létre a produkció. A harmadik szint a 28-ai egész napos program, amikor a két terep és két közösség a Trafóban találkozik. Itt tudják az alkotók „lemérni”, hogy a társadalom mit szól ahhoz, amit ők magukról gondolnak. Ha mások is kíváncsiak arra, hogy ők kicsodák-micsodák, az nem csak a kiállítás látogatóinak hoz új felismerést, hanem a résztvevők önbecsülése is erősödik.
Közösségi festés (fotó: Moral Mural)
18 és 60 év közötti nők. Két Borsod megyei falu, Szomolya és Sály közmunkás brigádjainak tagjai. Feleségek, egyedülállók, elváltak, anyák, nagyanyák, sőt dédnagyanyák. Egymás közelebbi és távolabbi rokonai. Nyolc roma nő, akik semmit nem kaptak ingyen az élettől. A helyi rossz minőségű iskolákból illetve azok speciális tagozatairól hamar kipotyogtak. Fiatalon felnőtté váltak, és azóta keményen megküzdenek a mindennapokkal, hogy felnevelhessék a gyerekeiket. Egyéni harcokat vívnak egy feudalisztikus és ellenséges világ náluk több hatalommal és erőforrással bíró képviselőivel, akiktől függenek, akiknek sokszor kiszolgáltatottak. Napról-napra be kell bizonyítaniuk a külvilágnak, sőt maguknak is, hogy érnek valamit. Az előadás roma nők és az intézmények találkozásán keresztül azt a kérdést vizsgálja, hogy mivel jár gyereket vállalni és felnevelni ma Magyarországon. Vagyis a nagy szavakon és a személyes érzéseken túl: mi is az anyaság?Az előadás szereplői: Báder Renáta, Horváth Róbertné (Rita), Horváth Zsanett, Kállai Gergőné (Vali), Lakatos Rudolfné (Noémi), Orgon Ilona, Suha Judit, Sárosdi Lilla
Gina (fotó: Csoszó Gabriella)
− A falubeliek valamilyen formában önállóan is folytatják a programot?
O.M.: A siklósbodonyi polgármester felesége, Lakatos Gina, a másik darabunkban, az Elveszettekben amatőr színész. Látta, hogy mire alkalmas a művészeti beavatkozás, úgyhogy ők kezdeményezték, hogy a falujukban legyen a baranyai pillér, tulajdonképpen e köré építettük fel az egész projektet. Ők most ott tartanak, hogy többen is továbbviszik a fotózást és a festést a faluban, Gina pedig egy drámás műhelyt indít. Helyben maradnak az eszközök, és az a cél, hogy folytassák. Ha bárkinek van valami követelése, akkor például fogja azt a stencilt, amivel a graffitiket festették a faluban, és közzé teheti. Vagy készíthetnek fotósorozatokat a történésekről − nézzék meg azokat közösen, utána beszéljék meg, mit látnak a képeken. Nem biztos, hogy ilyen klímában elegendőek a művészeti beavatkozások, de segítenek mentálisan újra és újra elrendezni, hogy milyen viszonyok között élünk. Ezek az apró falvak mára szinte az összes intézményüket elveszítették, és most épp a polgármesterség felszámolása van a kormány napirendjén. Így gyakorlatilag ezeken a rendezvénysorozatokon keresztül tud egyben maradni a közösség, rendszeresen érintkezni, és felvetni például azt, hogy a többi településsel is közös ügyük, hogy milyen buszjáratokra van valójában szükségük. A következő években derül ki, hogy ez mire elegendő.
Fotóhang (fotó: Oblath Márton)
− Gabriella, neked mi volt a szereped a programban?
Csoszó Gabriella: Én voltam a katalizátora, a pedagógiai trénere annak a szándékunknak, hogy a műhelymunkákban jelenjen meg egyfajta vizuális szemléletmód. A projekt a tekintetben is különleges, hogy minden résztvevő egyenrangú partner, mindegyikük formálhatja a programot, behozhatja a saját történetét az együttműködésbe, sőt ezek a történetek voltak a fókuszban, mert a Fotóhang Műhely és a Festés Műhely rakta le a programot betetőző majdani filmforgatás alapjait. Ez nagyon komoly, komplex együttműködésre épülő előkészítő munka volt. Ebben a vizuális nyelv volt az egyik nyelv, illetve történetek elmesélése fotóval és verbális eszközökkel is. Ezt a kettős célt tűztük ki magunk elé. Rengeteg kép, fotó született.
Jövőkép−filmforgatás (fotó: Csoszó Gabriella)
Mivel kicsi faluról van szó, a műhelymunka résztvevői olyanok közül kerültek ki, akik egyébként is sokszor, sokféleképpen találkoznak, a csoportnak megvolt a maga dinamikája, amit a program óhatatlanul megváltoztatott. Nekem például az egyik legnagyobb élményt az jelentette, hogy amikor a forgatásra visszamentem, úgy láttam, hogy egy kicsit átíródtak a barátságok. Olyan emberek, akik korábban érzékelhetően nem nagyon szerettek együttműködni, problémáik voltak egymással, nagyon jó barátok lettek. A stratégiák, a folyamatos együtt gondolkodás megváltoztatta a belső viszonyokat is – szerintem jó irányba.
- A közösségi filmkészítés résztvevői három történetet vittek vászonra, amelyek egyazon esküvő napján esnek meg: életre kel egy garázs (amelyben minden pillanatban ,,csillag születik”); azután botrányba fullad egy lakodalmas tánc (de a lakodalom talán még menthető); végül megérkezik a Google Street View autója, ami e nem mindennapi helyzetben dokumentálhatja a falut és lakóit. A filmkészítést megörökítő dokumentumfilm megmutatja, hogy miként válnak színésszé, íróvá és rendezővé a fiatalok, miközben a Happy Endet keresik; hogyan küzdenek egymással és a körülményekkel; mérlegelik, hogy feladják, vagy vállalják önmagukat.
Jövőkép-filmforgatás (fotó: Csoszó_Gabriella)
A másik fantasztikus eredmény az, hogy felismerték magukban azokat a képességeket, amiket nem erősítettek eddig: nemcsak a vizuális képességet, hanem a saját hang erejét is. Azzal, hogy oda kellett figyelniük egymásra, hogy a másik véleményét is számításba kellett venniük, a demokrácia alapköveit rakták le. Számomra ezek a legsikeresebb beavatkozások.
− Technikailag is te tanítottad meg fotózni a fiatalokat?
Cs.G.:Tegyük idézőjelbe, mert itt nem a ,,megtanítás” a cél. Az, hogy valaki egy technikát biztonsággal tudjon használni, mellette a vizuális nyelvről is felkészülten tudjon gondolkodni és alkotni tudjon, hosszú folyamat. Nem lehet fél évbe belesűríteni. Viszont az belefért, hogy a technikai eszközök használatának alapjait átadjuk, tehát amit csak lehetett, becsempésztünk azokba a feladatokba, amiket együtt csináltunk, és sokat beszélgettünk közben. A képnézésnél is cél volt, hogy legyen a fotó nyelvére vonatkozó visszacsatolás, de hangsúlyozni kell, hogy nem ez volt az elsődleges, hanem az, hogy minél bátrabban alkossanak.
Fotóhang (fotó: Oblath Márton)
A kép is egy eszköz, ahogy a szavakat sem véletlenszerűen, hanem tudatosan tesszük egymás mellé, úgy megvan a lehetőség arra is, hogy hatásosabban, erősebben tudjunk képet készíteni. Szándékosan nem a jó és a rossz kategóriát mondom, minden kép jó a maga nemében, de vannak lehetőségeink arra, hogy tudatosabban használjunk eszközöket a fotográfia nyelvéből; látványosabban, erősebben és így több embert tudjunk megszólítani. Az már a résztvevők döntése, hogy élnek-e ezekkel az eszközökkel. Nincs kényszer, de láthatóan annyira fölcsigázta őket ez a lehetőség, hogy többen is tanulni akarják a fotózást.
O.M.: Bár ez főleg a szelfikészítés professzionalizálódására irányul.
Cs.G.: Nyilván, mert az önreprezentáció, a szelfikészítés nem csak a jelenkorban van benne, hanem ők abban az életkorban is vannak, amikor a saját identitás megfogalmazásánál nincs fontosabb. Az, aki dögösebb képeket tud készíteni, mint a társai, komoly versenyelőnyt szerez. De út közben nem csak egyéni célú, Facebook-önreperezentációra vonatkozó felismeréseket tettek, (amiket egyébként nem becsülök le), hanem értik már – és ez a mi érdemünk is, habár nyitott kapun sétáltunk be –, hogy közösséget építeni nagyon fontos. Vannak, akik blogot írnak, van, aki rajongóoldalt épít fel másoknak, tehát tudatos a médiajelenlétük. Ebben a programban nem látok különbséget a közt, ahogy egy vidéki fiatal és a közt, ahogy egy fővárosi fiatal használja a médiateret, ha hozzájut. De a Facebookhoz azok is hozzájutnak, akik nagy szegénységben élnek, hiszen rajta van a telefonokon, és el lehet érni akkor is, amikor már semmi mást nem.
Jövőkép-filmforgatás (fotó: Oblath Márton)
- 28-án „használatba vehető” kiállítás arról szól, hogy miféle jövőt képzelnek egy intézményeit (a boltot, az óvodát, a tanodát) fokozatosan elveszítő, ráadásul 2009-ben – a statisztika csalafintaságának köszönhetően – „az ország legszegényebb településének” kikiáltott falu lakói. A hat hónapon keresztül folyamatosan készülő fotóesszék közül az utolsó sorozat egyéni válaszokat mutat fel arra kérdésre, hogy „Hogyan képzelem el magam 2030-ban?”
– De internet-hozzáférés a Fecebookhoz is kell. Azt hogyan oldják meg?
O.M.: A polgármesteri hivatalban van wifi, amire kívülről is rá tudnak csatlakozni. Napi program, különösen hétvégén, hogy a srácok ott ülnek a wifi körül.
Cs.G.: Úgy működik, mint régen ez e-pontok, és van is haszna, mert tekintve, hogy nincsenek intézmények, ez arra lehetőség, hogy ott a fizikai térben is együtt legyenek. Azt gondolnánk, hogy csak nyomkodják egymás mellett a telefont, de nem így van, beszélgetnek is egymással.
O.M.: Nem okozott senkinek gondot, hogy miközben beszélgetünk, online is jelen legyen, amit én kérdeztem tőle, azt rögtön megkérdezze a Facebookon, és a választ beleszője a velem folytatott beszélgetésbe. Ez sokszor előfordul, tehát ez a fajta médiajelenlét már szervesült. És ez ugyanúgy van Siklósbodonyban, mint Budapesten, ami nagyon jó platformot teremt köztünk.
Cs.G.: Facebookon tartjuk a kapcsolatot a résztvevőkkel, tehát ez nem csak másodlagos valóság, hanem számukra a háromdimenziós világgal egyenértékű valóság, tényleg valós térként élik meg. A siklósbodonyiaknak van falucsoportjuk, ott üzennek egymásnak, a Facebook nekik láthatóan egy fontos és kiaknázott közösségi felület, és olyannyira tisztában vannak a működésével, hogy nem posztolnak nyilvánosan olyat, amivel másokat megsértenének.
Pados Richárd 2030-ban: „Elektronikai műszerész vagyok. Skóciában élek. Pécsen végeztem a Simonyiban, azóta is a szakmámban dolgozok. Van egy feleségem, ő is magyar, még itthon ismerkedtünk meg és utánam jött. Van egy hétéves gyermekünk. A képen Siklósbodonyban vagyok, merthogy hazajöttem Skóciából egy kicsit pihenni. A falubeli emberek megkértek, ha lesz szabadidőm, akkor az ő dolgaikat is javítsam meg. Épp a bodonyi önkormányzat videóját javítom. Szabadidőmben fotózok, az a hobbim. Hívnak esküvőkre is fotózni, nagyon szeretem. A barátom után mentem ki Skóciába, ő ott kezdte el a karrierjét és engem is hívott. Nem volt bajom Magyarországgal, de szerettem volna világot látni, tapasztalatot szerezni. Így, a két év hazai gyakorlat után, Skóciába költöztem.” Tervezés, koncepció: Pados Richárd / Fotóhang Műhely, fotó: Csoszó Gabriella / Fotóhang Műhely
