Ilyen rendszer utoljára az ötvenes években volt! – interjú Kerékgyártó Istvánnal

kerékgyártó istván a rendszerváltó kalligram

A rendszerváltó, Kerékgyártó István új regénye zavarba ejtő őszinteséggel beszél arról, hogy miként működnek a politika mögött álló, a szálakat (lehetőleg) titokban mozgató szürke eminenciások. A főhős, Vidra Milán kitalált személy, mégis meghatározó szerepe van abban a kilátástalan helyzetben, amibe Magyarország jutott.

Zavarba hozott a regényed, és végig az a kérdés motoszkált bennem: Te nem félsz attól, hogy valakinek rálépsz a tyúkszemére?

– Ez nem egy kulcsregény, a szereplők kiléte nem visszafejthető. A Vagyonregénynél (2001) ennél élesebb volt a helyzet, hiszen az ott megjelenő figurákat fel lehetett ismerni. A rendszerváltó nem így működik, az itt feltűnő alakok többekből vannak összegyúrva…

A főhősöd, Vidra Milán egy különös figura. Próbáltam mérlegre tenni, de esetében a „jó” és a „rossz”, mint kategória nem működik. Olyan, mintha erkölcsön és erkölcsi mércén kívül állna…

– A politika környékén kevergő szürke eminenciást akartam bemutatni, aki – és nagyon sok ilyen embert látok – meg akarja úszni a dolgokat, és közben próbál jól élni. Egyéni kis érdekek mentén szervezi az életét, és közben semmilyen ideológiához nem kapcsolódik, mert abból csak baj lehet. Az érdekelt, és azt akartam megmutatni, hogy kik működtetik a rendszert: nem szeretik az arcukat mutatni, megpróbálják elkerülni a sajtófigyelmet, és mégis ott vannak, fontosak. Ők azok, akik az arcukat is megmutató politikusok rendelkezésére állnak strómanként, végrehajtóként…

Milyen a viszonyod Vidra Milánhoz?

– Nincs különösebb érzelmi kapcsolatom a főhősömmel, de nem nagyon kedvelem. Nem olyan hős, akit bukásakor sajnálni kell. Valahol persze megértem, hogy abban a világban, ahol ilyenek az emberek, így kell működni. Tényleg nincs helye a moralizálásnak.

Te ezt a világot közelről láttad. Morális okok miatt léptél ki?

– Attól függ, hogy melyik „világra” gondolsz. Volt tíz évem a rendszerváltás előtt, amikor egyetemen tanítottam, onnan azért mentem el, mert már untam, és volt más, ami jobban érdekelt…

A főhősöd is hasonló pályán indult el…

– Ezt nem gondolnám. Inkább azt mondom, hogy Vidra Milán azokon a helyszíneken járt, ahol én. Egészen másként működtem, nekem céljaim voltak, nem sodródtam. A világokat, amikben éltem, azokat adtam Vidrának, de nem magamról mintáztam… Az egyetemi világ azért untatott, mert ugyanaz történt évről-évre, és ez egyre mechanikusabbá vált. Ezzel szemben Vidra Milán azért hagyja ott az egyetemi katedrát, mert olyan lehetőséget lát, amire nem számított, de felismeri, hogy a rendszerváltás zavaros világában lehet keresnivalója. Különösebb végzettség és előképzettség nélkül – rokonok, haverok vagy szomszédok segítségével – lehetett pozícióhoz és pénzhez jutni.

Az okát is tudod?

– Senki nem értett ahhoz, amit csinálni kellett, a többpárti politizálásnak nem voltak előzményei, és nem is voltunk rá felkészülve. Azok, akik a politika környékére keveredtek, nagyrészt kapcsolatok révén jutottak lehetőséghez. Persze, ehhez az is hozzá tartozik, hogy a leghangosabban azok kiabáltak, akik III/III-as ügynökként voltak jelen. Sokan közülük a parlamentbe is bekerültek.

A rendszerváltást nem mi vívtuk ki, hanem a kaptuk. Emiatt a demokratikus ellenzék sem lehetett felkészült. Zavaros világ volt, nem a legjobb képességű emberekből lettek a politikusaink… és a háttéremberek sem.

Én az egyetemet otthagytam az üzleti életért, privatizációs tanácsadó lettem, később cégeket vásároltunk. Vidra Milán nem ilyen, ő pontosan látja, hogy egy céget működtetni nagy munka és nagy felelősség, ő ehhez túl laza és hedonista… Nekem az üzleti életet sem volt nehéz otthagynom, mikor a működő cég már unalmas és rutinból működtethető volt. Két évig (a Horn- és az első Orbán-kormány alatt) voltam az ORTT főigazgatója, ami helyettes államtitkári beosztás volt.

A tudomány és az üzleti élet világa után megnéztem belülről a politika világát is. Az én főhősöm nem keres magának ilyen kihívásokat, ő csak arra vágyik, hogy legyen pénze, jó autója, lehetősége utazgatni és csajozni.

Visszatérve az eredeti kérdésre: morális okok miatt hagytad ott a politika világát?

– Hatalmas nyomás alatt olyan döntést kellett volna meghoznom, amivel nem értettem egyet. Nem volt nehéz a lemondás. Vidra Milánnak nincsenek ilyen erkölcsi skrupulusai, hiszen neki nem voltak politikai nézetei, elköteleződései. Ő soha nem érezte, hogy megtagadja önmagát, hiszen nincs mit megtagadnia.

Szemben azzal, amit mostanában látni vélünk – ha látni engedik –, a te főhősöd javára írható, hogy nem egy műveletlen tuskó, rendelkezik némi szellemi munícióval, és ezt használva képes a felszínen maradni. A valóságban manapság kőbalta egyszerűségű ciki figurák vannak… Ez a „haladás” iránya?

– A politika közvetlen kiszolgálói korábban rendelkeztek valamilyen végzettséggel, tudással. Az elmúlt időszakban ez egyre kevésbé fontos. Ilyen utoljára az ötvenes években volt, amikor egy gyárigazgatónál csak a hűség számított. Nagyon érdekes, hogy olykor a Parlamentben bizottsági elnököknek sincs felsőfokú végzettségük… és tudnék még néhány ilyen furcsaságot mondani. Pedig ezek mind fiatal emberek… nem tudom mással magyarázni, mint azzal, hogy ezek hűséges és kézben tartható figurák: szolgai végrehajtók, akik tudják magukról, hogy zsarolhatók, hiszen hagyják is nekik, hogy ezt-azt elkövessenek. Ugyanakkor azt is tudják magukról, hogy nagy lehetőségük más pályán nincs. Egy civilben jól működő ügyvéd, ha kiszáll a politikából, akkor visszamegy ügyvédnek. De menjen vissza valaki a semmibe…?

Mondjuk gázszerelőnek…

– Egyre több olyan figura van komoly pozícióban, akinek a politikai hűség az egyetlen méltányolható tulajdonsága. Éppen ezért lesz egyre gyanúsabb a tudás is. Egyre gyanúsabb az értelmiségi. Nem véletlen, hogy egy idő után már a főhősöm sem használja a doktori címét, és nem szívesen beszél az egyetemi diplomájáról, ami egyre inkább hátránynak számít.

Az általad felvázolt – a valósággal elég jól megfeleltethető – világ meglehetősen kiábrándító. Mi adhat okot reménykedésre? Van egy abszolút mélypont, ahonnan már nem lehet mélyebbre jutni?

– Egy történészt kell idéznem, aki azt mondta: elviselhetetlen volt a török uralom Magyarországon, és ez az elviselhetetlen állapot százötven évig tartott. Magyarországon mindig is jellemző volt, hogy egy-egy jelentős politikus „korszakot alkot”, átalakítja a politikai életet, saját híveit rakja mindenhová. Ilyen volt a Horthy-korszak és a Kádár időszaka is. A lakosság ilyen helyzetben tudja, az a kifizetődő, ha csendben meghúzza magát és kivár. Persze, néha vannak rövid, fényes időszakok, de a hosszabb korszakokat mindig a politikai akarat alatti kibekkelés szürkesége jellemzi.

Így marad(hat) minden évekig?

– El tudom képzelni. Miközben azért vannak biztató jelek. Nekem a momentumos fiatalok pont azért szimpatikusak, mert másként gondolkoznak, és ez egy lehetőség. Ha messzebbre nézünk, akkor azt látjuk, hogy Putyin, aki korábban soha nem beszélt ideológiáról, most, hogy elvesztette a szentpétervári és moszkvai városi lakosokat, elkezd Istenről, hazáról beszélni. Megpróbálja megszólítani a falut, a vidék népét. Nálunk is ilyesmi zajlik, a politikai vezetők a vidéki, alacsonyabb iskolázottságú lakosság politikai igényeit próbálja kielégíteni…

De miért???

– Valószínűleg azért, mert ők többen vannak, mint a városi értelmiségiek, és sokkal könnyebb beetetni őket. Miközben szurkolok a momentumos fiataloknak, azonközben azért aggódom, hogy ez a nagyon vékony polgárság nem lesz elég. Inkább alattvalók vagyunk, mint polgárok.

Az, hogy megírtad a regényt, számodra többletjelentéssel bír? Tekinthető egyfajta kiállásnak?

– Igen. Ezelőtt tizennyolc évvel azért írtam meg a Vagyonregényt, mert feszített egy csomó addig kimondatlan dolog. Azóta elkészült még négy regényem, és most éreztem azt, hogy talán van már mögöttem annyi, hogy visszatérhetek a rendszerváltás témájához. Most már megírhattam ezt a történetet a mából visszanézve. Tudom, voltak ott szép dolgok, és bonyolult volt a helyzet, amiből sok jó dolog kijöhetett volna. De mára az is látszik, hogy hol rontottuk el, hol voltak a csírái ennek a mai szomorú valóságnak. Azt gondoltam, hogy nekem ezt mindenképpen meg kell írnom.

A rendszerváltó vissza-visszautal a korábbi regényeidre. Ez „csak” játék, vagy szintén hordoz valami többletet?

– Talán elsősorban játék. Kacsintás azoknak, akik ismerik a korábbi könyveket. A Trüffel Milán című regényem főhőse egy hedonista szélhámos, a mostani regény főszereplőjének nagyapja. Trüffel Milánnak még szembe kellett néznie azzal, hogy a szélhámoskodásának börtön lesz a következménye, ugyanez sokkal kevésbé fenyegeti az unokáját, aki a mai politikai élet zavarosában halászik. A Rükverc című regényem [amiről 2012-ben jelent meg interjú a Librariuson] főszereplője egy lecsúszott hajléktalan, a rendszerváltás vesztese, aki ebben a regényben, mint unokatestvér tűnik fel. Vidra Milán meglehetős undorral viseltetik lecsúszott unokatestvére iránt. Ami talán azért fontos, mert a mai társadalom egyik legjellemzőbb tulajdonsága a részvétlenség és az irgalom teljes hiánya…

…amire jócskán rájátszik a politika is…

– …és sikerrel teszi, hiszen az emberekből mára elég rendesen sikerült kiölni a részvétet. Az már csak hab a tortán, hogy mindez katolikus keresztény háttérrel történik. Hogyan lehet az irgalommentesség rendszerét egy magát kereszténynek nevező párttal működtetni!

Folytatása lesz a regénynek?

– Nem tervezem. Szívem szerint szívesen írnék valami „szép dologról”, de egyelőre nem tudom miről. Még semmit nem kezdtem el. Máskor, amikor befejeztem egy könyvet, már tudtam, hogy mi a következő témám. Talán azt, amit ma fontosnak tartok, sikerült beletennem A rendszerváltóba.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!