Hogyan győzhetjük le az öregedéstől való félelmünket? – Interjú László Erikával

László Erika

Attól tartok, még mindig nem vagyok ura az indulataimnak.

A női öregedés titkaiba és a munkájukért felelősséget nem vállaló plasztikai sebészek világába kalauzolja el az olvasót László Erika Kis Magyar Szépségipar című regénye, mely áprilisban jelent meg a Studium Plusz kiadónál. László Erika az ELTE Bölcsészkarán végzett, először az idegenforgalomban, majd később a régiségiparban helyezkedett el. Eddigi legsikeresebb regényei az I love lóvé, az Így utazunk mi és a Transziregény. A Kis Magyar Szépségipar című kötetét megtörtént események ihlették. Ennek apropóján kérdeztük a szerzőt, aki azt is elmesélte nekünk, miért kerülgeti a pánikroham, ha belelapoz az előző könyvébe. Interjú.

– Előző kötete, a Transziregény még az Európa Kiadónál jelent meg. Egy Facebook-bejegyzésben élesen bírálta a kiadót. Azt írta, a kiadó vezetői és marketingesei „mocsokregényt” csináltak a könyvéből. Miért volt elégedetlen az Európával?

Azért, mert mindenáron ki akarták szolgálni a kiadótulajdonost, az anyagilag és erkölcsileg bukott Matyi Dezsőt, illetve a gárdáját. A kiadó igazgatója – akit máskülönben nagyra tartok, mert jólelkű, jóindulatú ember, aki ráadásul még ért is a szakmához – felsőbb nyomásra megzsarolt. Egyezzek bele a kézirat bizonyos formai változtatásaiba, mert ha nem, „kiadnak csak úgy, 1-2 száz példányban…”. A változtatásokkal a Transziregényt a pornó irányába terelték. Például a borítószövegem eredetileg ez lett volna: „Boldog voltam, mert nem lehetett rajtam segíteni.” A megkérdezésem nélkül átírták erre: „A szex kemény munka.” A marketinges folyamatosan ellenem dolgozott, megfúrta a nívós, transzibárban tervezett könyvbemutatómat, amelyet egy ismert színész vezényelt volna le ingyen és bérmentve. A helyiséget és a műsort is térítés nélkül kaptuk volna meg. A sajtóbemutatómat is hazavágta, az időpont utolsó pillanatban történő megváltoztatásával, de inkább nem sorolom tovább az anomáliákat. Hányingerem van, ha ránézek a saját könyvemre, ha pedig belelapozok, pánikroham kerülget.

– Többszörös kiadóváltás után végül a Studium Plusznál jelent meg a Kis Magyar Szépségipar. Szerzőként milyen elvárásokat támaszt egy kiadó felé?

Sohasem fogalmaztam meg konkrét elvárásokat. Jók voltak a tapasztalataim a 20 évvel ezelőtti Európával és a Magyar Könyvklubbal is. Az abszolúte mélypont az Ulpius-ház volt. A Studium Plusztól eddig annyi pozitívumot kaptam, amennyit az összes eddigi kiadóimtól együttvéve sem: maximális odafigyelést, átlag feletti szakmai hozzáértést és jóindulatot. Nem kötöttek velem kizárólagos szerződést sem, nem stoppolták le az összes eddig megírt és még megírandó regényemet – ingyen, ugye, ahogyan tette az Európa. Nagy szerencsémnek tartom, hogy náluk jelenhetett meg a Kis Magyar Szépségipar. Profi munkát végeztek!

– Az írást hobbiként műveli, nem ebből szeretne magának egzisztenciát teremteni. Ennek tükrében mennyire kritikus saját magával szemben?

Szabad vagyok. Senkinek sem kell megfelelnem, akkor és azt írok, amikor és amihez kedvem van.

– Több mint húsz éven át idegenvezetőként dolgozott. Nyilván rengeteg embert, életutat megismert ez idő alatt. Vajon szerzőként ez hogyan hatott önre?

Az idegenvezetés elsősorban azt szolgálta, hogy megalapozzam az egzisztenciámat. Jópofa történeteket lehetett róla írni, azonban szerzőileg ennél többet nemigen adott.

– A Kis Magyar Szépségipar ötvenes éveiben járó főszereplője plasztikai műtétre szánja el magát, ami balul sül el. A regényt személyes, megtörtént események ihlették. Meséljen erről bővebben!

Nem szeretném lelőni a poénokat… Meg aztán túl hosszú is lenne belemerülni a témába, és attól tartok, még mindig nem vagyok ura az indulataimnak.

– Bella karakterét kiről mintázta?

Két-három barátnőmet összegyúrtam, hozzátettem néhány saját tapasztalatot is, így született meg.

– A regényt jó barátainak és ismerőseinek ajánlotta. Azt írta, az ő segítségük nélkül aligha vészelte volna át ép ésszel az elmúlt éveket. Hogyan tudtak segíteni önnek?

Sok mindenben. Meglátogattak, amikor demonstrálni jártam az orvos rendelőjéhez, tanúnak jelentkeztek a büntetőperembe, mert hát ilyen is volt – explasztikusom és az ex(hamis)igazságügyi szakértőm ugyanis mindent elkövettek, hogy börtönbe juttassanak –, lájkoltak a Facebookon, folyamatosan biztattak és tartották bennem a lelket.

– Már öt éve dolgozott a Kis Magyar Szépségiparon, majd egy időre félretette a kéziratot, hogy megírja a Transziregényt. Alkotói válságba került?

Nem erről volt szó. A műhibaperem közel egy évre megfeneklett, mert nem akadt igazságügyi szakértő, aki elvállalt volna és szembement volna a kollégákkal. Nem láttam a per végét. Három választásom volt: folytatom a rombolást, belemerülök az önsajnálatba és a depibe, vagy pedig erőnek erejével elterelem a figyelmemet, és valami mással kezdek el foglalkozni. Így született meg a Transziregény.

– A regénynek eredetileg a Klimax címet adta volna. Miért döntött a változtatás mellett?

A kézirat megjárta a Saxum Kiadót is (meg még a Jaffát és a Triviumot), az ottani vezető felhívta a figyelmemet, hogy a történetben a szépítő-fiatalító műtét, illetve a brutális következmények ismertetése dominánsabb, mint a főszereplő ösztrogénszintjének a csökkenése.

– A könyvben óriási hangsúlyt kap az öregedéstől való félelem, amit valószínűleg mindenki megtapasztal élete során. Ön szerint hogyan lehet legyőzni ezt az érzést? Egyáltalán le lehet?

Ép ésszel szerintem nemigen lehet legyőzni ezt az érzést. Talán nem véletlen, hogy olyan sok öreg közönyössé és demenssé válik. Minden tiszteletem azoké, akik képesek bölcs belenyugvással és méltósággal elfogadni a testi-lelki-szellemi hanyatlásukat. Nekem még sajnos dolgoznom kell ezen. Nem is keveset.

– Miközben írta a regényt, bizonyára sokat gondolkodott rajta, hogy kik fogják majd olvasni. Kiknek szól ez a könyv?

Mindenkinek. A fiataloknak, hogy lássák, mi vár rájuk az évek múlásával. A plasztikai sebészeti műtétet fontolgatóknak. A kontár és lelketlen orvosok által tönkretett és cserben hagyott pácienseknek. Azoknak, akiket érdekel, mi folyik egy műhibaper kulisszái mögött, aztán nem utolsósorban a velem egykorúaknak, akiket anno Ratkó-gyerekeknek hívtak, és a nálam is idősebb, olvasni szeretőknek.

– Mit gondol, milyen lesz majd a Kis Magyar Szépségipar utóélete?

Annyira nem vagyok naiv, hogy higgyek benne, a közeljövőben történne bármi változás is műhibaper és igazságügyi szakértés fronton, az orvosok különben is – tudvalevőleg – istennek tartják magukat, és ez a hitük megingathatatlan. Ergo ha hibáznak, soha, soha, de soha sem ismerik el a felelősségüket. Baj esetén a páciensellenes összezárásuk már-már törzsi alapon működik, elszámoltatásuk majdhogynem reménytelen. A rengeteg műhibához képest a pórul jártak közül csak nagyon kevesen mernek, tudnak kiállni a jogaikért. Nekem sikerült. Büszke vagyok magamra, amiért belevágtam és menet közben sem adtam fel, a számtalan buktató ellenére sem. Történetem kétesélyes: elrettenteni vagy bátorítani fogja az olvasót. De ami a legfontosabb, az eddigi visszajelzések alapján nagyon bízom benne, hogy jól fog rajta szórakozni.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!