+ Zene

Akinek minden koncertje intim élmény – beszélgetés Rufus Wainwright munkásságáról

Ő dolgozta fel a Leonard Cohen-féle Hallelujah-t a Shrek betétdalaként. Ez csak a csúcson megcsillanó jégszilánkocska az óriási jéghegyhez képest, a magyar közönségnek mégis nagyjából ennyi ugrik be, ha meghallja Rufus Wainwright nevét. Még az egyik legelkötelezettebb magyar rajongója is csak véletlenül futott bele az interneten. Szerelem volt első látásra – mondja erről Simon Orsolya.

Ő dolgozta fel a Leonard Cohen-féle Hallelujah-t a Shrek betétdalaként. Ez csak a csúcson megcsillanó jégszilánkocska az óriási jéghegyhez képest, a magyar közönségnek mégis nagyjából ennyi ugrik be, ha meghallja Rufus Wainwright nevét. Még az egyik legelkötelezettebb magyar rajongója is csak véletlenül futott bele az interneten. Szerelem volt első látásra – mondja erről Simon Orsolya, aki a Pécsett és Budapesten nemsokára debütáló opera megszervezésében is segédkezik, és szívügyének tekinti, hogy az amerikai énekes-dalszerző munkássága nálunk is méltóképpen ismert legyen.

Hogyan ismerted meg Rufus Wainwright zenéjét?

Ha jól emlékszem, nekem is a Hallelujah-feldolgozása tűnt fel először a Youtube-on, aztán továbbkattintgattam, hogy milyen más videókat ajánl még tőle az oldal. Pont azzal a sokoldalúságával fogott meg, amiről Magyarországon – számomra kissé érthetetlen módon – alig tudnak valamit. Jegyez komolyzenei műveket is, a második operáját jövőre mutatják be, illetve könnyűzenei albumokat is. De még a populárisabbnak szánt munkáin is érezni némi klasszikus zenei hatást. Ilyen értelemben ez tényleg rétegzene. Ő nem számítógéppel dob össze valami mondanivaló nélküli zenét, mint sok más popzenész, hanem elegyíti a stílusokat, a nagyzenekart a könnyen befogadható dalokkal. Folyamatosan kísérletezik és mindig mutat valami újat, váratlant.

Olvastam, hogy a kamaszkori válságai idején az édesanyja Shakespeare-t idézgetett neki. A reneszánsz mester művei ezért többet jelentenek a számára afféle “általános műveltségnél”: az életnek szerves részei, amelyekkel együtt él, párbeszédet folytat.

Igen, így születtek 2009-ben a megzenésített Shakespeare-szonettjei, amelyek egy része angolul, más része pedig németül hangzik el. Robert Wilsonnal, a drámaíróval és rendezővel együtt dolgozta ki a koncepciót, modern, merész színpadképpel és a rendezéssel. Aztán egy album is megjelent, ahol részben Rufus énekli a szonetteket, részben pedig ismert színészek, például Carrie Fisher és Helena Bonham-Carter olvassák fel őket. Egyébként nem meglepő, hogy a szonettekhez az édesanyján keresztül jutott el…

Hogyhogy?

A szülei, a húga és a nagynénje mind zenészek, úgyhogy volt honnan örökölnie a tehetséget és elhivatottságot a zenei pálya iránt. Tizenhárom éves korában már írt egy dalt egy Trükkös Tomi és a bélyegutazó című filmhez, amelyhez többek között az édesanyja, Kate McGarrigle írta a zenét. Az opera iránti szenvedélye is az otthoni lemezgyűjteménnyel kezdődött.

Mit lehet tudni az operáiról?

Eddig összesen kettőt írt. Az első, a Prima Donna négyszereplős és az 1970-es években játszódik. Júniusban ezt láthatjuk Pécsett a Pannon Filharmonikusok előadásában, majd Budapesten az Armel operafesztiválon. Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogyan reflektál majd egymásra Rufus zenéje és Alföldi Róbert rendezése! Mivel Rufus eddig a Prima Donna minden bemutatójára elment, ezért remélem, hogy a magyart is megnézi majd. A második operája pedig még csak most készül, jövőre lesz az ősbemutatója. Annyit már lehet róla tudni, hogy Hadrianus császárról szól, tehát ezúttal egy monumentális, történelmi témájú darabra számíthatunk.

Koncertjén is jártál már?

Igen, többször is, és mindegyik nagyon más élményt nyújtott. Egyszer nagyzenekarral lépett fel Bécsben, máskor meg egy operaénekesnővel, de voltam szólókoncertjein is, például a Müpában. Ő az az előadó, aki ugyanazt a magas színvonalat nyújtja akkor is, ha nagyzenekarral turnézik és stadionokat tölt meg, és akkor is, ha egy kicsi koncertteremben játszik pár embernek. És az a megdöbbentő, hogy mindegyik előadásmódja hiteles. Csak a zene és a mondanivalója számít, nem vonják el a figyelmet üres látvány- és showelemek. Még ha hatalmas teremben játszik is, egy Rufus Wainwright-koncert intimebb élmény annál, minthogy a külsőségekre helyezze a hangsúlyt, hiszen maga a zenéje is nagyon személyes és kitárulkozó.

Igen, azt is olvastam, hogy nem volt könnyű élete…

Hát igen. A szülei elváltak, és az apjával nagyon feszült volt a viszonya. Tizennégy éves korában nemi erőszak áldozata lett, később a drogoknál, majd az elvonón kötött ki. Meg kellett küzdenie egy művészcsalád örökségével, a ránehezedő elvárásokkal, a homoszexualitása elfogadásával, szóval tényleg nehéz sorsa volt. Főleg az első két lemezén érezni mindezt, azok nagyon keserűek és önmarcangolók. De az összes többi dala is ugyanilyen: olykor nagyon nyersen és durván mond ki fájdalmas igazságokat. Üzen a családtagjainak, ők pedig a saját dalaikkal neki, mondhatni a műalkotásaikon keresztül beszélgetnek egymással. Ezt is nagyon szeretem a zenéjében, hogy ennyire őszinte. Egyébként az egyik koncertje után személyesen is találkoztam vele…

Hűha! Milyen lehet egy ilyen művész a színfalak mögött?

Életem egyik legnagyobb élménye volt! Rufus nagyon közvetlen és emberi, nem játssza el az elérhetetlen és elfoglalt művészt. Ő az a típusú előadó, aki akkor is szakít legalább pár percet a rajongókra, amikor éppen siet: beszélget és fotózkodik velük, mond nekik egy-egy kedves szót, odafigyel rájuk. Ezért is remélem, hogy eljön a Prima Donna bemutatójára. Még ha nincs is akkora rajongótábora nálunk, mint más országokban, azért biztosan jólesik majd neki, ha látja, hogy azért így is jó páran szeretjük és értékeljük, amit csinál.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top