Párizs, hatvanas évek, és egy titokzatos fiatal pár

modiano felejtett alom

Talán nincs is más francia író, aki annyi irodalmi díjat és kitüntetést mondhat magáénak, mint Patrick Modiano. Írói életműve megkoronázásaként 2014-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat.

Magyarul most megjelent Felejtett álom című könyvében Párizsban járunk a hatvanas években. A történet narrátora, egy húsz év körüli fiatalember, aki régi könyvekkel házal, eseménytelen, sivár hétköznapjait éli a téli, borongós Quartier Latinben. Egy napon furcsa párral hozza össze a véletlen. Van Beverék Párizs környéki kaszinókban játszanak, kis tétekben, a nyereményekből élnek. Lepusztult, olcsó szállodákban laknak, vendéglőkbe, bárokba járnak játékgépezni, a lány, Jacquline étert szív. A narrátor úgy érzi, valamiféle rejtély lengi körül újdonsült ismerőseit: hol napokra nyomuk vész, hol újra felbukkannak, s mintha mindenáron igyekeznének észrevétlenek maradni, beleolvadni a diáknegyedben nyüzsgő névtelen-arctalan tömegbe.

A fiú beleszeret Jacquline-be, és a kedvéért még arra is hajlandó, hogy pénzt lopjon a lány egy másik, alkalmi szeretőjétől. A két fiatal Londonba szökik, hogy ott új életet kezdjenek, amely azonban nem sokban különbözik a hátrahagyott párizsi életüktől. Aztán egy napon Jacquline búcsú nélkül eltűnik, hogy majd húsz év múlva bukkanjon fel újra, már egy másik férfi feleségeként, új névvel, új külsővel…

A Tarandus kiadónál megjelent új Modiano-regényből itt egy részletet olvashatsz, és ha tetszett, a kiadó honlapján megtalálod a könyvet.

Részlet:

A boulevard Haussmannon egy ideig le-föl
sétáltam a 160-as szám előtt, aztán fogtam magam,
és bementem a kocsibejárón. A falra függesztett
lakótáblán nagy, nyomtatott betűkkel
ki voltak írva a nevek és az emeletek:

Dr. P. Robbes – P. Cartaud
II. emelet

Cartaud neve nem ugyanolyan betűkkel volt
kiírva, mint a többieké, mintha később került
volna a lakótáblára. Fölmegyek a második emeletre
és becsöngetek, gondoltam; a lépcsőház
homályában megcsillant a dupla szárnyú, vasrácsos
üvegezett liftajtó, de inkább a lépcsőt választottam.
Lassan szedtem a lépcsőfokokat, és
azon töprengtem, mit mondjak, ha valaki ajtót
nyit: „Cartaud doktorhoz jöttem.” Ha beengednek,
majd azt mondom, hogy régi ismerőse va-
gyok, és véletlenül épp arra jártam. Csakhogy
nem vagyok a régi ismerőse: életében egyszer
látott, mi van, ha meg sem ismer?
SZÁJSEBÉSZET, olvastam az aranyozott címtáblán.
Csöngettem egyszer, kétszer, háromszor, de
senki nem nyitott ajtót.
Kimentem az utcára. A Jacquemart-André
múzeum mellett volt egy kávézó üvegezett terasszal.
Olyan asztalt kerestem, ahonnan rálátok
a boulevard Haussmann 160 kapubejárójára.
Cartaud-t vártam. Fogalmam sem volt, mi a
szerepe Jacqueline és Van Bever életében. Alkalmi
ismerősük lehetett. Az is előfordulhat, hogy
soha többé nem találkoznak.
Délután öt óra lehetett, addigra már több
grenadinszörpöt megittam. Majdnem elfelejtettem,
miért ülök ott, a kávézó teraszán. Hónapok
óta nem jártam a Szajna jobb partján, és most
úgy éreztem, mintha a quai de la Tournelle és a
quartier Latin több ezer kilométerre volnának.
Esteledett. A kávézó kezdett megtelni valószínűleg
a szomszédos irodaházakból érkező
vendégekkel, pedig amikor beültem, üres volt.
Kattogott a flipper, mint a café Dante-ban.
A Jacquemart-André múzeum előtt megállt
egy fekete autó. Először szórakozottan néztem.
Aztán nagyot dobbant a szívem: Cartaud kocsija
volt. Fölismertem, mert az angol márkájú
autó ritkaságszámba ment akkoriban. Cartaud
kiszállt, hogy kinyissa valakinek az ajtót a másik
oldalon: Jacqueline volt vele. Lehet, hogy
észrevesznek a kávézó teraszán, amikor a kapu
felé tartanak, gondoltam, de nem mozdultam.
És nemhogy nem mozdultam, de úgy bámultam
őket, mintha szándékosan magamra akarnám
vonni a figyelmüket.
De elsétáltak a kávézó előtt, nem vettek észre.
Cartaud előreengedte Jacqueline-t a kapuban.
Tengerészkék télikabát volt rajta, Jacqueline-on
pedig a vékony bőrdzsekije.
Vettem egy zsetont a pultnál. Lementem az
alagsorba telefonálni. Fölhívtam a Wagram
1318-at. Valaki fölvette a telefont.
– Pierre Cartaud? – kérdeztem.
– Ki keresi?
– Tudná adni Jacqueline-t?
A vonal túlsó végén csend lett. Leraktam a
kagylót.
Másnap délután találkoztam Jacqueline-nal
és Van Beverrel a café Dante-ban. Hátul flippereztek
az üres teremben. Nyugtázták, hogy
ott vagyok, de nem hagyták abba a játékot.
Jacqueline a lefelé szűkülő fekete nadrágját
viselte piros, fűzős spárgatalpú cipővel. Nem
kimondottan téli lábbeli volt.
Van Bever elment cigarettáért, és négyszemközt
maradtam Jacqueline-nal; kihasználtam az
alkalmat, és megkérdeztem:
– Na, milyen volt tegnap a boulevard Haussmannon?
Jacqueline elsápadt.
– Miért kérdi?
– Láttam, hogy fölment Cartaud-val a lakására.
Erőltetetten mosolyogtam, és próbáltam oldottnak
tűnni.
– Csak nem követett?
Döbbenten meredt rám. Gyorsan odahajolt
hozzám, mert Van Bever jött visszafelé a cigarettával:
– Ez maradjon köztünk! – súgta a fülembe.
Eszembe jutott az éteres üveg, hogy a múltkor
velem együtt szívta azt a „szemetet”.
– Gondterheltnek tűnik…
Van Bever előttem állt, és úgy veregette a vállam,
mintha rossz álomból ébresztgetne. Cigarettával
kínált.
– Játszunk még egyet? – kérdezte tőle Jacqueline.
Mintha el akarná csalni Van Bevert a közelemből.
– Majd később. Migrénem lesz tőle.
Nekem is. A flipper még azután is ott kattogott
a fülemben, hogy már elmentem a café
Dante-ból.
– Mi hír Cartaud-ról? – kérdeztem Van Bevert.
Jacqueline a szemöldökét ráncolta, nyilván,
hogy megértesse velem, jobb, ha ejtem a témát.
– Cartaud? Miért érdekli Cartaud? – kérdezte
Van Bever fagyosan.
Szemlátomást meglepte, hogy emlékszem a
férfi nevére.
– Jó fogorvos? – kérdeztem.
Eszembe jutott Cartaud a szürke öltönyében,
a kellemes, mély orgánumával: tagadhatatlanul
volt benne valami előkelő.
– Fogalmam sincs – mondta Van Bever.
Jacqueline úgy tett, mintha nem figyelne.
Egyre a bár ajtaját bámulta. Van Bever erőltetetten
mosolygott.
– A hét egyik felében Párizsban dolgozik –
mondta.
– És amikor nem?
– Akkor vidéken.
Ugyanígy feszengtek a múltkor este, amikor
Cartaud velük volt a rue Cujas-ban, és én odaültem
az asztalukhoz, s utána sem engedtek föl,
pedig csupa jelentéktelen dologról beszéltünk.
Ugyanezt a feszültséget éreztem most Jacqueline
hallgatásában és Van Bever kitérő válaszaiban.
– Az a baj a pasassal, hogy nem bírjuk lerázni
– mondta Jacqueline.
Van Bever láthatólag megkönnyebbült, mintha
onnantól fogva nem volna előttem titkolnivalójuk,
mert Jacqueline vette magának a bátorságot,
és kimondta, mit gondolnak.
– Mi nem akarunk találkozni vele. Ő jön folyton
utánunk… – tette hozzá.
Ez egybevágott azzal, amit Cartaud mesélt
a múltkor este. Két hónappal azelőtt ismerkedett
meg velük a langrune-i kaszinóban. Játékgépezni
ment, egyedül, hogy elüsse valamivel
az idejét. Meghívta vacsorázni őket a környék
egyetlen nyitva tartó éttermébe, Luc-sur-Mer-
be, és ott elmondta, hogy fogorvosként dolgozik
a közelben. Le Havre-ban.
– És maguk ezt elhiszik? – kérdeztem.
Van Bever meglepődött: addig talán föl sem
merült benne, hogy Cartaud hivatását megkérdőjelezze.
Fogorvos Le Havre-ban. Többször
voltam Le Havre-ban, és sokat sétáltam a
kikötőjében, mert valamikor onnan jártam át
hajóval Angliába. Próbáltam felidézni magamban
a vasútállomástól a kikötőig vezető utat.
Aránytalanul széles utak mentén csupa egyforma,
nagy betonépület. Az ormótlan épületektől,
nagy üres terektől hiányérzetem támadt. És
most bele kellett képzelnem Cartaud-t ebbe a
díszletbe.
– Még a címét is megadta Le Havre-ban –
mondta Van Bever.
Nem akartam tőle Jacqueline előtt megkérdezni,
hogy a párizsi címét is ismeri-e a boulevard
Haussmannon. Jacqueline gúnyos pillantást
vetett rá: Van Bever túlságosan leegyszerűsíti a
dolgokat, nem akarja a valóságot olyan kuszának
és bonyolultnak látni, mint amilyen, gondolhatta
– elvégre mi különös van abban, hogy
az ember találkozik egy Le Havre-i fogorvossal
egy normandiai fürdőhelyen? Emlékszem, volt
a kikötőben egy bár, mindig ott vártam a hajó
indulását: Porte Océane volt a neve… Cartaud
is ismerheti? És ha igen, oda is szürke öltöny-
ben jár? Holnap veszek egy Le Havre-térképet,
és ha kettesben leszünk, Jacqueline majd mindent
elmond.
– Azt hittük, hogy Párizsban a nyomunkat
veszti, de három hete újból felbukkant…
Van Bever még jobban előregörnyedt, és behúzta
a nyakát, mint aki akadályt készül átugrani.
– Véletlenül egymásba botlottak az utcán? –
kérdeztem.
– Igen. Teljesen véletlenül futottam össze vele.
Taxira várt a place du Châtelet-n. Megadtam
neki a szállodánk címét – mondta Jacqueline.
Látszott rajta, hogy nyomasztja, hogy még
mindig erről beszélünk.
– Most, hogy a hét egy részét Párizsban tölti,
folyton találkozni akar velünk. Nem mondhatunk
nemet… – mondta Van Bever.
Előző délután láttam, ahogy Cartaud kinyitja
Jacqueline-nak a kocsi ajtaját, és Jacqueline
bemegy utána a boulevard Haussmannon lévő
épület kapuján. Alaposan szemügyre vettem
mindkettejüket. Jacqueline arcán a zavar legkisebb
jelét sem láttam.
– Tényleg nem mondhatnak neki nemet?
– Nem igazán – felelte Van Bever.
Tétován rám mosolygott:
– Maga talán tud segíteni… – mondta. – Ha
újra felbukkan a pasas, ne tágítson mellőlünk…
– Ha velünk van, az megkönnyíti a dolgunkat.
Megteszi ezt a kedvünkért? – kérdezte
Jacqueline.
– Hogyne. Nagyon szívesen.
Jacqueline-ért bármire képes lettem volna.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!