Háborús műsor: hét lépés a forradalomtól a háborúig, (The War Show: From Revolution to War in Seven Steps), 2015., Szír-dán dokumentumfilm, Rendezte: Obaidah Zytoon és Andreas Dalsgaard
Írta: Ferber Katalin
Obaidah egy zenés rádióműsor vezetője, a mai pop- és rockzene jelenti számára a szabadságot, nemcsak narrátora, de készítője is e sok tekintetben megrendítő dokumentumfilmnek, mely öt évig készült Szíriában. Előre kell bocsátani, hogy Obaidah ma menekültként Dániában él, és Andreas Dalsgaard dán dokumentumfilm-rendezőnek is köszönheti, hogy a szíriai felvételeiből film készülhetett.
Nagyon nehéz egyszerre kívülállónak és lázadó résztvevőnek, azaz megfigyelőnek és forradalmárnak lenni.
Szíriában, az Arab Tavasz eseményei hatására 2011-ben tüntetések százai kezdődtek.
Obaidah és barátai ott voltak a damaszkuszi tüntetések mindegyikén. Fiatal, tehetséges emberek, akik nem akarnak kevesebbet, mint szabadságot. A vallás száműzését a mindennapi életből, a nők egyenjogúságát, szabad médiát, egyszóval mindazt, amit az Assad-féle rezsim ma már nemzetközileg is ismert változatos intézményeivel és elrettentő brutalitásával csírájában elfojtott, és ma is elfojt.
Néhány fiatal mindennapi életét látjuk a film első és második részében (az utóbbi már az emlékek bemutatása), akik szeretnek, zenélnek, tanulnak és dolgoznak. Mindezt Obaidah szünet nélkül rögzíti kamerájával.
A néző az első fél óra után elhiszi, hogy ezek a damaszkuszi fiatalok éppen olyanok, mint bárki más a világon. Mindegyikőjük gyűlöli az elnyomást, a titkosszolgálatok módszereit, mindegyikőjük mosolyogva csatlakozik a tüntetőkhöz, hiszen meggyőződésük, hogy képesek megbuktatni a rettegett Assad-féle rezsimet.
Az arab tavasz azonban Szíriában egészen más következményekkel jár, mint Egyiptomban. Városok teljes lakossága lázad, tüntet, a katonai erők pedig a titkosszolgálattal karöltve tüntetik el emberek százait.
Obaidah, a narrátor azt mondja:
Konfliktus esetén az első áldozat az igazság.
Államilag cenzúrázott média, a felvételek készítésére alkalmas telefonok elkobzása, a kamerák megsemmisítése, röviden, politikai és lelki terror fenyeget mindenkit, aki megörökíti a valódi eseményeket.
Beállított “nyugodalmas” képek (miközben a felvétel készítésétől alig egy kilométerre ezrek tüntetnek), a híradások gondos cenzúrája, a publicitást kereső kritikai hangok azonnali elhallgattatása.
Nem forradalom lesz az országszerte egyre dühödtebb tüntetésekből, hanem polgárháború, mely a mai napig tart.
Obaidah elmegy néhány városba (köztük szülőhelyére is), ahol a tüntetők, ekkor már fegyverrel a kezükben ugyanazt ismétlik: Amerika és a többi nyugati ország felelős mindazért, ami nem történik meg Szíriában, vagyis a jelenleg hatalmon levők megbuktatása.
A polgárháborúhoz fegyverek kellenek. Azonnal nemzetközi hálózat “segít” a felkelőknek.
Apák tanítják kisiskolás gyerekeiket pontosan célozni. Az egyik város lakossága kettéválik: az egyik része az ISIS kalifátusához akar csatlakozni, a másik fele demokráciáért harcolna.
Az előbbi csoportnak fogalma sincs arról, mi mellé áll.
Csak Obaidah és egyik barátnője éli túl a polgárháborúvá fajuló borzalmakat. A többi barátjukat megölik, köztük barátnője szerelmét is. Szíria lakosságának fele elmenekült saját hazájából, ez tizenegy millió ember.
Több mint félmillió ember halt meg eddig a polgárháború áldozataként. Számok, melyeket a média naponta ismétel. Bombázások, városok porig rombolása, magán-félmagán és ki tudja, még hányféle terrorszervezet aktív közreműködése a káosz fokozásában, hiszen ez a rezsimet erősíti.
Van egy jelenet a film utolsó részében, amikor a túlzás nélkül hősnőként viselkedő Obaidah felkeres egy kisvárost, ahol az ország egyik legrégebbi ókori palotáinak maradványai vannak.
Miközben a helybeliekkel beszélget, mi nézők döbbenten vesszük észre, hogy az ókori romok körül néhány ember kincseket keres a földben.
Aki esetleg talál valamit, az a feketepiacon eladhatja, és az egyébként nevetségesen kevés pénzért élelmet tud venni a családjának.
Romokban az ország, nincs már sem múltja, sem jövője.
A jelene pedig nagyjából azok számára élhető, akik elmenekültek és ennek ellenére életben maradtak.
Obaidah és barátnője ma Dániában élnek.
Mint ez a dokumentumfilm (is) bizonyítja, majdnem lehetetlen belülről megmutatni a “normális hétköznapokban élő normális embereket” és a háború mindent, s legfőképp a normálist emlékké silányító “show-műsorát” rögzíteni. A két filmrendező erre tett kísérletet.
2016-tól számos nemzetközi filmfesztiválon mutatták be a dokumentumfilmet.
Nagyon kevés kritika jelent meg a filmről. Úgy sejtem, hogy e filmet nem elemezni kell, inkább minden részletére emlékezni. Évek múlva is.
Ezúton mondok köszönetet az Arsenal mozinak, Christina Kunzénak és Christiane Dramének (Fabrikpublik), hogy támogatásukkal lehetővé tették a fesztivál filmjeinek megtekintését – a Szerző.
