A világ egészen más, mint amilyennek gondoljuk!

Kiss Zoltán Mátrix

Ha szereted a különös emberek különös gondolatait, akkor érdemes megismerned Kiss Zoltán J indén megjelent, A téridő mátrix és jövő energiája című könyvet, amely a független kvantumenergia-kutató húsz éves munkájának összegzése. A könyvhöz Egely György írt ajánlást. A 275 oldalas könyv előszavából itt olvashatsz részletet.

A könyvet kizárólag a librarius.hu ekönyv shopjában éred el.

Részlet az Előszóból

Vannak a világnak olyan globális dolgai, amelyeket igazából csak akkor veszünk észre, ha elmélyülünk a részletekben. Hogy a világ végtelenségének és végességének filozófiai-fizikai kérdése szoros kapcsolatban van ennek a könyvnek a folyamat/esemény alapelvű megközelítésével, illetve hivatalos részecskeszemléletünk álláspontjával, az bennem csak akkor tudatosult, amikor az anyag definícióját kerestem.

Ha a részecske a végesség egyfajta szimbóluma, akkor a folyamat bizonyosan a végtelenséget testesíti meg, amelyben igazából sem a nagy, sem a kicsi nem definiálható. A nulla nem az út vége, bármelyik irányból is közelítjük, hanem az irányváltás mérföldköve. Mindig lesz érték, amely közelebb lesz a nullához vagy egy kiválasztott számhoz, mint ahogyan a nagyobbnál is mindig lesz nagyobb. Ez nem a képességeink függvénye, hanem a szabad választásunké. A természet és a matematika, mindkettő ennek a szimbóluma. A világunk tele van irányváltásokkal és ellenpontokkal. Ha nem lenne nagy, akkor nem lenne kicsi sem. Ha nem lenne felfelé irány, akkor nem lenne lefelé irány sem. Ha nincs rövid, akkor nincs hosszú, ha nincs előre, akkor nincs hátra sem – és a sor végtelen. Ha csak az egyik irányhoz ragaszkodunk, akkor baj van, vagy baj lesz.

A természet célja nem az ellentétekbe való bezárkózás, nem a kirekesztés, hanem a közreműködés. Úgy intézzük a saját ügyeinket, tartják az elemi folyamatok, hogy közben minden értékünket felajánljuk a más folyamatokkal való együttműködésre. A saját érdek érvényesítése a kialakított egyezségekben ugyanolyan fontos, mint az önállóban. De nem lehetek teljes értékű, vallja például az Oxigén folyamat, ha nem képezhetek oxidokat azokkal, akik rám szorulnak, vagy nem lehetek a víz része. Meg sem tudnék maradni egyedül csak mint Oxigén, mert minden energiámat arra kellene fordítanom, hogy a velem kommunikálni akarókkal szemben önmagam maradhassak. Elfogynék – értelmetlenül.

Az ellentétek a szabadság jelképei. A köztük lévő konfliktus a fejlődés záloga, a köztük kialakuló egyensúly pedig maga a megelégedés. Szó szerinti jelentésében is és átvitt értelemében is. Az ellentétek megléte és a köztük kialakuló egyensúly nem közhely, hanem szükségszerűség. Így aztán egyetlen valódi vizsgálat sem nélkülözheti azt, hogy a világ dolgait minden esetben az ellentétes irányok szempontjából is tanulmányozzuk.

Ha valamit csak a vonzás, vagy a zuhanás szemszögéből vizsgálok, akkor kimarad minden, amit a taszítás vagy az emelkedés magában hordozhat. Még az egyik irány végtelen számú és egyre fejlődő vizsgálata sem pótolhatja azt, ami a másik irány hiányzó vizsgálatával elmarad. Mert ha a világunk két- vagy több pólusú, akkor a vizsgálatainknak is két- vagy több pólusúaknak kell lenniük. Erről szép lassan elfeledkezünk.

Elfeledkezünk arról is, hogy minden eseménynek idővonzata van. Esemény nélkül nincs idő és idő nélkül nincs esemény. A kérdés csupán az, hogy mennyi az eseménynek, a mozgásnak, a változásnak az intenzitása. Mert ha a változás intenzitása végtelenül kicsi, akkor úgy tűnik, mintha mi sem változna, pedig csak az esemény időszámítása lesz végtelen hosszúságú. Ha meg az esemény intenzitása végtelenül nagy, akkor meg éppen az ellenkezője történik, és az időszámítása lesz végtelenül rövid.

Az intenzitás variációk száma természetesen végtelen nagy, és így aztán az időrendszerek száma is az. Az idő pedig nagy úr. Ugyanaz az esemény, amely egy végtelen nagy intenzitású időrendszerben, mondhatnánk „csak egy tüsszentésnyi”, a mi földi időrendszerünkben lehet maga az örökkévalóság.

Részei vagyunk a nagy egésznek, ahol az intenzitás szabadsága az, amely a végtelen téridő rendszert megalkotja. A téridőnk intenzitása pedig attól függ, mennyi benne az információ terjedésének a sebessége. Ez a mi földi világunkban a mi földi fénysebességünk.

Hogy elfeledkeztünk a mozgásról és a mozgásfüggő téridőkről, annak legnyilvánvalóbb bizonyítéka a hivatalosan kőbe vésett fénysebesség értékünk. Igen, a mi földi téridőnkben a kvantum-kommunikáció sebessége az általunk mért fénysebesség. De azt nem gondolhatjuk, hogy más téridő rajtunk kívül nem létezik, ha pedig létezik, akkor miért gondoljuk azt, hogy az információ terjedésének a sebessége minden rendszerben pontosan ugyanannyi, mint a Földünk időrendszerében? Illetve abban a téridőben, amit mi mérni vagyunk képesek itt a Föld felszínén?

Amikor azt állítjuk, hogy a fénysebesség az a fotonok sebessége az üres térben, akkor nem egyszerűen csak a definíció pongyolasága az, amelyen meg kell döbbennünk, hanem az a tanácstalanság is, amely ezt körbefonja. És a tanácstalanság nemcsak a foton természetét érinti, hanem a tér definícióját is. Mert arra biztosan nem gondolhatunk, hogy az üres tér az a semmi.

Ennél az sem jobb, ha a meghatározásban a vákuumot vagy a majdnem teljes vákuumot szerepeltetjük. Mert a vákuum sem lehet a körbekerített semmi vagy a majdnem semmi.

Ennek ellenére a fénysebesség hivatalos definíciója mind a mai napig az, ami: a fotonok sebessége az üres térben.

Én nem akarom a világ végességének filozófiai szemléletét mindenáron összekapcsolni a részecske alapú fizikával, de az eseményszemlélet esetén nincs baj az idővel: a folyamat zajlik – az idő telik. Az idő és a végesség azonban ellentmondásban vannak!

A tudomány mindig a demokratikus gondolkodás példája volt, vagy az kellett volna, hogy legyen. A végesség és a végtelenség problémája kibeszélendő. Ugyanúgy, ahogyan az idő, a tér, a gravitáció és az anyag is. Mert ez a szükséglet! A mai számítógépes világunkban már nem fogadható el, hogy ne tudjuk, hogy mi a számítógépünk és pendrive eszközeink adatrögzítésének fizikája! Bedugjuk őket a számítógépünkbe, és tudomásul vesszük, hogy adatot tárolnak. De hogy ennek mi a fizikája, azt átlépjük, mert nincs rá elvi magyarázat. Ma már nincs helye annak, hogy arra várjunk, majd egyszer minden megvilágosodik. Mert ha rossz az irány, akkor az sosem fog. Akkor mihamarabb vissza kell fordulnunk.

A felszeletelt fizikai standard modellt már a matematika sem viseli el. A matematika végeredményben a tudomány demokratikus alkotmánya. Azzal vagy egységesen le tudjuk írni a világunkat, akár kicsinek mérjük azt, akár nagynak, vagy… Nincs más út. Nem lehet szeletenként mindig újra kezdeni, csak azért mert nincs egységes tudományos világnézetünk, vagy világképünk.

Ha a változás örök, akkor a világ végtelen. Nem definiálhatunk benne egyetlen, a nyugalmat kvázi jelképező részecskét sem, bármilyen picire is számítunk, nemcsak azért, mert mindig lesz kisebb, hanem azért, mert nincs hely benne a nyugalmi, megállási pontnak. Az egyetlen, ami időtartam nélkül „zajlik”, az nem egy nyugalmi pont, hanem az irányváltás inflexiós pontja! Ha pedig egyetlen részecske sincs nyugalomban, mint ahogyan azokat a gyakorlatban így is mérjük, akkor az idő, a változás és a végesség valóban ellentmondásban vannak.

A részecskeszemlélet persze hordoz egy sokkal nehezebb kérdést: az anyag definícióját. Úgy tűnik, ez minden józan és racionális érvelést felülír. Mert ha az idő telik, és a részecske változik, akkor a részecskét alkotó anyag mi fán terem?

Ez az a pont, amikor bebizonyosodik, hogy tényleg vissza kell fordulnunk, és újra kell kezdenünk, mert azzal a világképpel, amellyel ma rendelkezünk, és amit a hivatalos nézet szigorúan és ellentmondást nem tűrően képvisel, azzal az anyag definíciója, mint folyamat/esemény/változás nem adható meg. Ezért nagy esemény ez a 2016. évi Nobel-díj. Az anyag kimondott „topológiai tulajdonsága” talán az első lépés. Mert nincs sem más út, sem más választás!

A hivatalos elemi modell úgy írja le az elemi részecskék egymáshoz viszonyított mozgási állapotát, hogy felnéztünk az égboltra és következtettünk. Mert az elemi működésre, illetve az elemi keringésre igazából nem találtunk még mikroszkopikus evidenciát és bizonyítékot. Amit látunk, az az égboltunk bizonysága. Illetve mindaz, amit a mi saját földi téridőnkben az égbolton és a térben látunk.

Kimondva és kimondatlanul a nagy és a kicsi összetartoznak. De ha az égboltunkat vizsgálva, alattunk a földfelszín bennünket nem vonz, hanem gyorsulva emel, akkor az égbolton lévő égitestek a közelben és a távolban egyaránt más magyarázatokat igényelnek.

Az általános relativitáselmélet azt nem vizsgálta, hogy mi van akkor, ha a gravitáció nem is gyorsítva vonz, hanem éppenséggel a Föld felszíne az, ami alattunk gyorsulva tágul, és bennünket gyorsulva magával emel. Ha elengedem a kezemből a ceruzámat, az addig szabadon van, amíg a velem együtt emelkedő, vagyis önmagában táguló földfelszín azt újra fel nem fogja. Nem a ceruzám esik le, hanem a földfelszín „esik fel” hozzá szabadon.

Itt most nem Newton általános tömegvonzási törvényére kell gondolni, amely azt mondja, hogy ha a Föld vonz engem, akkor én is „visszavonzom” a Földet, tehát tulajdonképpen egymás felé mozdulunk, és a tömegviszonyaink határozzák meg azt, hogy kinek mekkora az elmozdulása, hanem arra, hogy a földfelszín gyorsul felém. Amit mi a Föld vonzásaként definiálunk vagy érzünk, az nem más, mint a földfelszín gömbszimmetrikus gyorsulása! A földfelszín felém való gyorsulása és az én gyorsulásom a földfelszín felé az érdemben éppen az ellenkezője annak, mint ami az általános tömegvonzásból következne – hiszen ebben az esetben a földfelszín gyorsulása a meghatározó. Ebben a gondolatban nincs semmi irredenta. A relativitási alapelveket figyelembe véve ezt az alternatívát is vizsgálni kell.

Ha a teljes könyvre kíváncsi vagy, itt tudod megrendelni.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!