+ Színház

Juronics Tamás: Az igazi áttörés 21 évesen történt

Nem pusztán a saját érzéseim vezettek bizonyos utakon, hanem azok a sikerek is, amik azt jelezték, hogy jó területen vagyok. Valószínűleg kiváló sportoló lettem volna, csak addigra már késő volt – meséli Juronics Tamás balettművész.

Hogyan lesz egy tehetséges sportoló fiúból néptáncos, majd az ország egyik legjelentősebb balett társulatának művészeti vezetője? Juronics Tamás a Müpában gyerekeknek fogja elmesélni ezt a különös történetet, miközben a tánc műfajának kulisszatitkaiba is bevezeti őket. Az Évad együtteseként a Szegedi Kortárs Balett a József-legenda mellett pedig még egy bemutatóval, egy speciális női- és egy erőteljes férfisorsot felvázoló barokk esttel várja a budapesti közönséget.

Emlékszel arra a pillanatra, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a tánc lesz a fő irányvonal az életedben?

Elég későn, 14 évesen kezdtem el táncolni, addig sportoltam. A Balettintézetben, ahol néptáncot tanultam, nagyon hamar kisebb sikereim lettek. A visszajelzések, a pozitív visszacsatolások viszik az embert tovább. Nem pusztán a saját érzéseim vezettek bizonyos utakon, hanem azok a sikerek is, amik azt jelezték, hogy jó területen vagyok. Valószínűleg kiváló sportoló lettem volna, csak addigra már késő volt, mert elkezdtem a táncot, és beszippantott.  Beleszerettem. Az, hogy jó érzékem van a műfajhoz, így már a Balett Intézetben eldőlt. Aztán kiderült, hogy a néptáncnál nyitottabb, univerzálisabb formát keresek. Néptáncosként végül nem is praktizáltam, hanem azonnal eljöttem a Szegedi Balettbe. Vonzott, hogy egy szélesebb spektrumot lássak a táncból. Nagyon sok mindent tanultam, és sokat fejlődtem táncosként is. De az igazi nagy áttörés 21 évesen történt, amikor elkezdtem koreografálni. Akkor éreztem azt, hogy végre azt csinálom, amit mindig is szeretnék. Táncosként is azt éltem meg, hogy amikor magamnak koreografálok, azt sokkal jobb csinálni, mint amikor mások koreografálnak nekem. Ez egy kicsit megmutatja a habitusomat is: szeretek irányítani, és szeretem, ha azt csinálom, amit szeretnék, ami belőlem jön. Nekem az az igazi boldogság.

Mondhatjuk úgy, ekkor lett a tánc a szenvedélyed?

Igen, ott valami végérvényesen megváltozott. Elindult egy teljesen másfajta ambíció, egy pálya, és nagyon hamar sok jó munka és pozitív visszajelzés jött ezzel kapcsolatban is, de leginkább az a belső bizonyosság, hogy ez az én utam.

Strauss: József-legenda. Fotó: Müpa.

Ezt a fajta szenvedélyt könnyű átadni a fiatalabb korosztálynak, a gyerekeknek is? Könnyű velük megszerettetni és megismertetni a műfajt?

Ha nem is mindig könnyű, de nagyon fontos feladatnak tartom. Szegeden régóta tartunk beavató színházi előadásokat. A tánc területén egyébként elsők között kezdtem el ilyen típusú előadásokat csinálni, aztán szerencsére átvették más intézmények is, köztük például a Nemzeti Táncszínház is. Ilyenkor mesélek a táncról, a színpad törvényeiről és lehetőségeiről, fényekről, füstről, bármiről, ami érdekelheti a gyerekeket. Megmutatjuk, hogyan keletkezik egy darab, megismerik a zenét, a zeneszerzőt és a történetet is. Mindezt persze táncbetétekkel illusztrálva. Az elmúlt években a Müpával is csináltunk már két ilyen előadást. Az egyiket a Fából faragott királyfi, másikat a Hattyúk tava köré fűzve.

Március 26-án pedig újra a Müpában mesélsz a táncról a gyerekeknek, a Szenvedélyem című sorozatban. Ezen a délelőttön mennyit mutatsz meg majd magadból?

Ez az alkalom valóban más lesz, hiszen kicsit bemutatom majd a műfajon belül a saját élettörténetemet is. Hogyan kerültem a tánc közelébe, mi az én sorsom ebben a műfajban, milyen véletlenszerűségek sodortak oda, hogy táncos lettem. És azt is, amiről az előbb beszéltünk. Mi az, ami miatt ezen a területen maradtam, hogyan éreztem rá arra, hogy bennem ez a képesség a véletlenszerűségen túl sorszerűséget is mutat. Azaz hogyan vált a szenvedélyemmé a táncművészet. Közben megmutatom majd azt is, hogyan lehet koreografálni, hogyan kell a táncosoknak a testükkel bánni. Bemutatjuk a különböző műfajokat. Gyermektáncosokat is meghívtam erre az alkalomra, kifejezetten azért, hogy a nézőtéren ülő gyermekek hasonló korúakat is lássanak táncolni, ne csak a felnőtteket. Lássák azt, hogy egy gyerek milyen hatalmas tudással bírhat már ebben az időszakban, milyen hamar el lehet kezdeni ezt, és mennyire messzire lehet jutni elég hamar. Három műfajban, három nagyon közeli barátom gyermekét hívtam meg. Egyikük közvetlen kollégánk kislánya, aki versenytáncos bajnok, másikuk Ertl Péter – volt osztálytársam, a Nemzeti Táncszínház igazgatója – fia, aki többedmagával jön néptáncos növendékként. Egy másik szegedi kollégám fia pedig a Táncművészeti Egyetem kiváló növendéke. Ő a klasszikus balettbe fogja beavatni a gyerekeket. Emellett a saját társulatom is nagyon sok darabból fog előadni részleteket.

Bár folyamatosan jelen vagytok a Müpában, idén szinte hazajártok az intézménybe, hiszen a Szegedi Kortárs Balett lett az Évad társulata. Eddig ezt a címet rajtatok kívül csak zenei együttesek kapták meg. Mit jelent számotokra ez a titulus?

Szerencsére az alapítástól kezdve dolgozunk az intézményben. A nyitáskor az épületben megjelenő különböző művészeti ágakhoz például arcokat kapcsoltak. Kocsis Zoltán volt a komolyzene, Sebestyén Márta a nép- és világzene, én pedig abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a táncot velem népszerűsítették. A nyitás után pedig egyből nagyon sok produkcióval jelentkeztünk a Müpában. Amellett, hogy sok előadásunk volt a Nemzeti Táncszínházzal, az utóbbi években a Müpával és a Nemzeti Filharmonikusokkal közösen is hoztunk létre produkciókat, köztük például A fából faragott királyfit, a Daphnis és Chloét és a József-legendát is. Valószínűleg ez a sok együttműködés vezetett oda, hogy ezt a megtisztelő címet mi kaptuk meg első alkalommal a tánc területéről. Ezzel pedig lehetőséget kaptunk arra is, hogy idén még több előadást hozzunk el a budapesti közönségnek.

Részlet a József-legendából. Fotó: Müpa

Az előbb említetted a József-legendát, amit 2014-ben mutattatok be a Kocsis Zoltán által életre hívott Strauss-sorozat részeként. Ez az előadás április 7-én visszatér a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe. Emlékszem, akkoriban többször is azt nyilatkoztad, hogy a mű zeneileg és dramaturgiailag is nagy kihívást jelentett. Mikben állt ez a nehézség?

Ez egy nagyon bonyolult munka volt. Az előadás egyfajta tisztelgés a szerző előtt, tehát Strauss és zenéjének monumentalitása volt az alkotás fókuszában. Balettzenét ezen kívül egyébként csak egyet írt, de az Orosz Balettnek írt József-legenda az ismertebb. Azt is tudni lehet, hogy maga Strauss is nagyon küzdött a témával. Saját bevallása szerint József figuráját kicsit unalmasnak tartotta.  Megpróbált valami más értékrend mentén dolgozni, mint az akkori balettszokások, és azt üzenete, hogy a tánc adott helyzetekben önnön értékében, konkrét cselekményes tartalom nélkül is meg kell, hogy állja a helyét. Az a formanyelv, amit ők színpadi szempontból alkalmaztak, bele van írva a librettóba. A mai alkotói-befogadói szemmel nézve viszont ezek már nem működnének a színpadon. Így az adott kor színpadi formanyelvét jellemző és mutató jegyeket ki kellett hagyni, át kellett formálni ahhoz, hogy ez egy korszerű, mai szemmel is nézhető produkció legyen.

Ami a díszletnek, a koreográfiának és a színpadi tér kihasználásának köszönhetően elképesztően erőteljes hatást gyakorol a nézőre…

Valóban egy nagy ívű balett jött létre, és ez azért is van, mert ez egy hatalmas zene. Ezt pedig azzal is hangsúlyozni akartam, hogy monumentális kiállításban csináltuk meg a darabot. Nem akartam spórolni az emberek létszámán és a látványon sem, így aztán hatvan táncos van a darabban, akik három szinten mozognak. A zenekar az árokban az eddigi legnagyobb létszámmal, 102 fővel játszott. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadi részét pedig plafonig beborítottuk fehér selyembe. Ettől a látvány is eléri és megjeleníti a zene magas íveit. A történetet pedig egy sokkal egyetemesebb mondanivalóval, bibliai léptékbe próbáltuk helyezni, egyetemes üzenetként társadalmi problémákra is felhívva a figyelmet.

Májusban pedig még egy bemutatótok lesz. Gluck Don Juanját és Vivaldi A négy évszak című művét állítjátok színpadra. Elsőként számomra meglepő ez a párosítás. Az egyiknél a téma, a másiknál pedig a zene az, ami mindenki számára ismert. Miért pont ezt a két művet választottad?

Amikor kitaláltam, hogy ezt a két művet fogjuk bemutatni, még nem gondoltam, hogy ezek bármilyen módon is összefüggő művek lesznek. A Négy évszak volt életem első olyan zenéje, amit 20 évesen – még az első koreografálásom előtt – sokat hallgattam. Abban a korban az ember még a populáris zenéket ismeri, nem feltétlenül nyitott a füle mondjuk Bartókra. Akkoriban nagyon meg akartam koreografálni, de ez azóta sem történt meg, csak most 27-28 évvel később.

Azóta is érlelődött benned a zene?

Nem. Később inkább eldobtam, mert túl populárisnak tartottam. Amikor Bartók, vagy Stravinsky muzsikájával dolgoztam, ahhoz képest nekem egy ennyire ismert barokk zene már nem is volt annyira vonzó. De még mindig azt érzem, hogy ez egy nagyon jó zene, és az ismert felszín mögött van egy csomó szépsége és igazsága, amit most meg szeretnék mutatni.

És hogy találtad meg a Don Juan figuráját?

Itt nem a zene, hanem a téma ismert. Amivel pedig egy ilyen típusú férfinak, mint amilyen én vagyok, egyszer csak foglalkozni kell. Erre a zenére 3 évvel ezelőtt találtam rá, amikor Gluck születésének 300. évfordulója volt. Akkor nagyon szerettem volna Gluck egyik operáját megrendezni, ami nem sikerült. De nem tettem le Gluckról, főleg miután megtaláltam ezt a darabot. Azóta kerestem a helyét, hogy hol lehet ezt megcsinálni. Végre eljött az alkalom, hogy legyen egy barokk zenéken alapuló estünk. Most így utólag, amikor már dolgozom rajta, rájöttem, hogy a két darabot ellentétpárként is be lehet mutatni. A Don Juan egy nagyon erőteljesen férfi látószögű mű, amiben a férfisorsnak egy különösen extrém karakterű figurája kerül fókuszba. Ezzel szembeállítva A négy évszakból egy speciális női sorsot bemutató darabot fogunk csinálni, erősen feminista gondolkodás mentén. Azt az oldalt szeretném megmutatni, hogy egy nő ebben az erősen maszkulin világban hogyan tudja a kudarcait megélve keresni az útját, az egyenrangúságot és az egyenjogúságot. És azt, hogy a kudarcok és a sikerek között mégis hogyan nem találja meg önmagát, és hogy lesz magányos. Ezt a különleges női történetet fogom elmesélni.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top