Enyedi Ildikó: A film olyan, mit egy gyerek. Fel kell nevelni

Enyedi-szarvasok

Amikor egyszerre sóhajtott fel a nézőtér, hogy ‘ja, ezt annak ellenére, hogy szerzői film, lehet csak úgy egyszerűen nézni és primér módon reagálni rá’, az tök jó érzés volt.

Enyedi Ildikó

A Berlinale történetében másodszor fordult elő, hogy magyar film kapta az Arany Medve-díjat. Enyedi Ildikó elődje szintén nő: 1975-ben Mészáros Márta Örökbefogadás című alkotását jutalmazták a fesztivál nagydíjával. Ha a friss díjas Testről és lélekről sikere meg is dobogtatta a honi szíveket, ahogy az mifelénk lenni szokott, a film kapcsán elhangzott nyilatkozatok már akkor megosztották a hazai közvéleményt, amikor a művet itthon még nem is láthattuk. De vajon hogyan fogadta a közönség magát a filmet? Erről beszélgettünk a rendezővel.

– Itthon is játsszák már az Arany Medve-díjas filmedet. Láttál, hallottál olyan hazai kritikát, amely nem volt egyértelműen dicsérő?

Enyedi Ildikó a film szarvasjeleneteinek forgatásakor

Rossz szándékú vagy felületes kritikával nem találkoztam, inkább annak a nyomát láttam, hogy nem érzékeltek valamit, amit mi beletettünk a filmbe, és amit kilenc berlini és hét itthoni közönségtalálkozó után most már elmondhatom az emberek kilencven százaléka érzékelt. Erről egyenesben kaptunk visszajelzéseket. De ez nekem magamnak is nagy meglepetés volt. Zárt film, attól tartottam, sokkal nehezebben megközelíthető lesz.

– A Válasz.hu szerzője többek közt azt írta, hogy időnként karikatúraszerűek a szereplők.

Olvastam, és persze, nem ez volt a szándékom, bár vannak általam is szeretett, nagyon jó filmek, amelyek a karikatúra eszközével operálnak. Úgy éreztem, hogy a kritikus nem lépett be egy ajtón, amin ha belép az ember, akkor magától értetődően tud olvasni a film jelrendszerében, akkor van esély, hogy pontosan kövesse azt az érzelmi hullámzást, amit elrejtettünk benne. A vágás hosszú hónapjai alatt végig épp ettől tartottam: hogy az, ami számomra a leglényegesebb, hogy érzelmileg nagyon dúsan és sokféle módon megérintse a nézőket a film, majd csak keveseknél történik meg. Két hete eufóriában vagyok, mert hála a Jóistennek, az elsöprő többség nem úgy nézi a Testről és lélekrőlt mint egy művészfilmet, amit hú de okosan és nagyon figyelmesen kell nézni. Egészen primér módon hat rájuk, és épp úgy, épp ott, épp annyira, ahogy mi azt szerettük volna. Tehát – nagy megnyugvásomra – könnyen megközelíthető a film. Szalai Károly vágó végig azt mondta, hogy nyugi, ez így lesz, de számomra végig kérdéses volt.

  • ,,Annyira, de annyira hálás vagyok, hogy láthattam ma Enyedi Ildikó filmjét. És azért is, hogy itt élek, ebben az országban, ahol látszólag nagyon gáz minden, és ahol mégis csodák történnek. (…) Köszönöm Enyedi Ildikónak a hitét, továbbmegyek, a pontos tudását arról, hogy a létezésben végső soron minden a helyén van.” Vándor Ágnes

Testről és lélekről (fotó: mozinet.hu)

– Több elemzőnek is eszébe juttatta a film Huszárik Zoltán Elégiáját. Neked is motoszkált a fejedben?

Imádom az Elégiát, de nem járt a fejemben. Az Elégia alapvetően mást vállalt. Huszárik, azon keresztül, amit megmutat, közvetlenül a nézőhöz szól, úgy beszél hozzá, ahogy én most hozzád. Én is készítettem ilyen filmet, belülről ismerem ezt az attitűdöt. A Testről és lélekről készítésekor viszont kezdettől fogva következetesen irtottuk azokat a pontokat, ahol a filmszövetből előbukkanhatnánk mi, a készítők. Teljesen vissza akartam húzódni, és úgy éreztem, hogy ha bárhol, akár csak a zene szintjén megsérül az a nagyon finom egyensúly, ami nekem a film tétje volt, akkor az egész vállalkozás megy a levesbe. Tehát az Elégiáéval éppen ellentétes volt az attitűd.

  • ,,Mi lenne, ha egy nap találkoznál valakivel, aki éjjelente ugyanazt álmodja, mint te? Vagy pontosabban: kiderülne, hogy már régóta ugyanabban a világban találkoztok éjszakánként. Örülnél neki? Vagy úgy éreznéd, megraboltak? (…) Hogy lehet az, hogy éjjel, egymástól több kilométerre, magányos ágyatokban fekve egymáséi lehettek, de nappal, hús vér valótokban egymással szemben állva még egy vacak első randevút sem tudtok normálisan lebonyolítani?”  Mozinet

Testről és lélekről (fotó: mozinet.hu)

– Amikor a filmben Mária a kádban ülve felvágta az ereit, a nézőtéren mellettem ülő hölgy elkapta a tekintetét a vászonról, és jó darabig nem mert újra odanézni. Számoltál azzal, hogy ez a jelenet, a relatíve hosszan ömlő vér látványa sokkoló is lehet?

Igen, ha meghal egy ember, az sokkoló. Számomra a tempó volt a legfontosabb, egyfajta rendületlen, egységes tempó. Ott van elbújtatva a film fő gondolata. Ebédelnek a menzán, megölik az állatokat, cigiszünet, kávézás, tovább ölik az állatokat. Mária rendet csinál a konyhában, beszedi a fehérneműt a szárítóról, felvágja az ereit – ezt mind ugyanolyan tempóban mutatjuk. Erről a jelenetről sokat beszélgettünk Herbai Máté operatőrrel. Amikor plánokat választottunk, fontos volt, hogy ne gyorsítsunk, ne legyenek látványos, drámai beállítások. Halált, betegséget, sérülést mindig nagyon nehéz hitelesen mutatni filmen. Ezeken a pontokon evolúciós okokból különösen erősen működik  a figyelem, a néző könnyebben kizuhan a történetből – ,,áh, ez csak egy film!”. Mondok egy példát, mivel igyekeztünk a pillanat hitelességét erősíteni: Fölöslegesen nem akartam egy pillanatig sem meztelenül mutatni a Máriát játszó Alexandrát, de látjuk, ahogy a víz alatt kilökődik a vér a csuklójából, majd lassan felsvenkel a kamera az arcára, és közben óhatatlanul látjuk a mellét. Nem akartuk, hogy akár csak egy pici nyoma is legyen a filmes ügyeskedésnek, például az, hogy a patakzó véres csuklója után puff, bevágjuk az arcát. Az volt a cél, hogy semmi ne mozdítsa ki a nézőt abból, hogy ez most és így történik. Ahogy az is, hogy megölnek egy állatot. Ugyanolyan természetességgel és ugyanolyan tempóban, mint ahogy a reggeli kávézgatás, a bolti vásárlás vagy a tévézés zajlik. Ami miatt megcsináltuk ezt a filmet, az nem szerzői kinyilatkoztatásokban, hanem indirekt módon, ilyen döntésekben jelenik meg. Azt akartuk, hogy ne fejben legyen összerakva, hanem elemi módon átélje a néző a kegyetlenséget és gyengédséget, azt, hogy ilyen az életünk.

Borbély Alexandra és Morcsányi Géza (fotó: mozinet.hu)

– Erre már az első berlini vetítésen ráéreztek a nézők?

Ez tényleg, komolyan mondom, fantasztikus volt! Muszáj volt beülnünk a közönség soraiba, végignézni, a filmet. Minden vetítésen izgulok, nem szoktam beülni. Attól, hogy ott ültem ezerhatszáz ember között, még jobban izgultam: mi lesz, ha nem tudnak mit kezdeni a filmmel? Nem voltak tesztvetítéseink, csak munkatárs és néhány hozzám közelálló kolléga látta addig a filmet, tulajdonképpen a Berlinale bemutatója volt a tesztvetítésünk. Amikor egyszerre sóhajtott fel a nézőtér, hogy ,,ja, ezt annak ellenére, hogy szerzői film, lehet csak úgy egyszerűen nézni és primér módon reagálni rá”, az tök jó érzés volt. A filmen sokat lehet nevetni, de nem komédia, meg lehet hatódni rajta, de nem melodráma, meg lehet ijedni, de nem thriller. Fapofával is végig lehetne nézni, ez is benne volt a pakliban. A vivőanyaga egy szép szerelmi történet, a felszínen erről szól, de azt az alapvető kérdést próbálja nem erőszakosan körüljárni, hogy hogyan lenne érdemes élnünk; megmutatni a meddő kis malmokat, amikben őrlődünk, és emiatt annyi mindenről lemaradunk, ami beleférhetne abba a hatvan-nyolcvan évig tartó életünkbe. Szerettem volna megmutatni, hogy érdemes komoly áldozatokat hozni azért, hogy teljes életet éljünk. A nézők ezt felfedezték és lelkileg követték. Azóta is azt érzem: a moziteremben az emberek egymásból merítenek bátorságot ahhoz, hogy egyszerűen csak felszabadultan nézzék a filmet, ne az agytekervényeik kattogjanak. Jót tesz a filmnek, ha nem egyedül, laptopon, hanem közösségben nézi meg valaki.

  • ,,Tegnap este megnéztem Enyedi Ildikó Arany Medve-díjas filmjét, a Testről és Lélekrőlt. Szép film. Nem mondom, Borbély és Morcsányi szépen játszottak, de a film legnagyobb alakítását messze a szarvasok nyújtották. Én rájuk adtam volna egy szmokingot és elvittem volna őket Berlinbe pezsgőzni, sajtótájékoztatót tartani stb.” Gerlóczy Zsigmond

Morcsányi Géza és Borbély Alexandra (fotó: mozinet.hu)

– Milyen kritikának örültél a legjobban mostanában?

Egy ,,nem hivatalos” kritikának. Egyik nap éjjel 2-kor (amikor jellemző módon még én is fönt voltam) írt valaki egy bejegyzést a Facebookon. Aznap este nézte meg a filmet, még dolgozott benne, és kiemelt egy részletet. Azt a részt, amikor kiderül, hogy a két főszereplő ugyanazt álmodja, de még nem egyeztették egymással. Mind a ketten lefekszenek aludni. A mi filmünk esetében a lefekvés, az alvás kezdete, az ágy, olyan, mint a NASA-nál a kilövőállomás. Az egyik snittben a padló szintjén vagyunk, és az ágy alatt kicsit letaposott, szürke Birkenstock papucsokban látjuk a lány lábait. Majd kihúzza belőlük a két lábát, felhúzza az ágyra, eltűnnek a képből, és csak a két papucs marad ott. Közben lekapcsolja a villanyt, a meleg lámpafényből hirtelen hideg holdfény lesz, és az ágy alatt lassan kirúgják magukat a papucsok.

Testről és lélekről (fotó: mozinet.hu)

Biztos voltam abban, hogy a filmnek ilyen formában kell elkészülnie, mert így van ereje; ami miatt megcsináltam, az épp az ilyen snittekben érhető tetten. De mindez, az apró mozzanatoknak egy egész hálózata, annyira nem hangsúlyos, annyira el van rejtve, hogy esélyes volt, hogy senki nem tulajdonít ennek jelentőséget. Annyira boldog voltam, hogy ez a néző észrevette és le is írta! Melengető érzés, hogy van valós kommunikáció köztem és a külvilág között, egyféleképp érzékeljük a dolgokat.

– Amikor forgatsz, nagyon erős vezérfonal, akár a film konkrét képsorai vannak a fejedben, vagy az operatőr is, a vágó is alakít az elképzeléseden?

A film olyan, mint egy gyerek. Fel kell nevelni. És mi ezt a gyereket együtt neveltük fel, olyan hatvanan, mindannyian, akik dolgoztunk a filmben. Máig emlékszem, hogy amikor a második gyerekemet, a kisfiamat először tartottam a kezemben, mennyire más volt az egész attitűdje, mint előtte négy évvel a lányomé. Benne volt az újszülött kis lényben a komplett személyisége, az, ahogyan a világhoz kapcsolódik. Huszonkét éves, és most is olyan, mint az az újszülött, de közben millió dolog kinyílt benne. Ilyesmiről van szó egy film készítésénél is. A film lelki alkatához, a lényegéhez kell hűnek maradnunk végig, azt nem szabad megsértenünk, gyengítenünk. Ha biztosak vagyunk abban, hogy ugyanazt a filmet csináljuk, és nagyon erős szövetségben dolgoztunk az operatőrrel, a vágóval, a hangmérnökkel és a stáb minden tagjával, akkor lehetünk rugalmasak is. Ugyanúgy, ahogy egy gyerekkel is mindenféle történik, mégis ugyanaz marad. Szabadon tudunk változtatni, mert tudjuk, hogy mindannyiunkban van egy iránytű, ami azonnal jelzi, ha fals irányba mennénk és az sértené az egész egységét.

Picur és Góliát (fotó: mozinet.hu)

Egy rádióbeszélgetésben megkérdezték Enyedi Ildikótól, hogyan jutott eszébe a fim alapötlete, az, hogy két ember egyformát álmodik. Hallott-e ilyen esetről? – kérdezte a riporter. ,,Nem, valahogy egyszer csak belepottyant a fejembe” – válaszolta. Pedig hallhatott volna ilyen esetről, méghozzá egészen közeli ismerőseitől. Ugyanis a film line producere, Muhi András Pires, a Dreampire projekt vezetője, a csapatával évek óta gyűjti az álmokat a világ számos pontján. Egy interjúban elmondta, hogy az adatbázisukban vannak álomtestvérek, például egy srác ugyanazt álmodta Balin, mint egy középkorú hölgy Londonban.

Enyedi Ildikó jóval a Dreampire ötletének megszületése előtt írta a Testről és lélekről forgatókönyvét. Ilyen az, amikor egy művész ösztönösen ráérez egy számára eddig ismeretlen, de létező világra.