+ Színház

Itt a nagy provokátor, akit az amatőrség lelkesít

Ebben a mostani történelmi pillanatban a kortárs koreográfusok feladata az, hogy a társadalom sokféleségére reflektáljanak. Rengeteg társadalmi probléma vesz körül minket, amelyeket nem hagyhatunk figyelmen kívül – mondja Jérôme Bel francia koreográfus, provokátorként és filozófusként is elhíresült művész.

Amatőrök és profik egyszerre a színpadon

Az amatőrök főleg a sebezhetőségük miatt érdekesek. A profikkal ellentétben, akik a saját művészeti águk mestereivé válnak. Az amatőrök védtelenek. Őket csakis az öröm és a vágyak motiválják a gyakorlásra, mindannyian folyamatosan fejlődnek és alakulnak, bár soha nem „készülnek el” annyira, hogy a profikkal egy szinten emlegessék őket.

Jérôme Bel, Fotó: Herman Sorgeloos

Én magam is hasonlóan érzek a saját munkásságommal kapcsolatban. Művészként nem törekszem a saját mesterségem, a színház, tökéletes elsajátítására. Éppen ellenkezőleg, engem egy kísérleti színház ötlete villanyoz fel igazán, ahol minden munkám a tökéletlenségemhez vezet el, még ha nem is mindig ez a helyzet.

Egy feladat próbálkozásból, kísérletezésből és felfedezésből áll össze, nem irányításból és tökéletes megvalósításból, még ha ez azzal is jár, hogy néha nem sikerül valami. Nézőként inkább a határaikat feszegető műsorok mozgatnak meg, amelyek inkább kockáztatják a bukást, minthogy semmi újat ne tanítsanak. Számomra az amatőr táncos testesíti meg azt az ideát, amely a munkára lelkesít.

Ahogy Samuel Beckett mondta:

Próbáld újra. Tévedj újra. Tévedj jobban.

Mindezt Jérôme Bel francia koreográfus, provokátorként és filozófusként is elhíresült művész mondja, akinek legújabb, Gala című produkciója olyan titkos receptre készül, amelynek egyedül az összetevői publikusak: helyi amatőrök és profik együtt lépnek színpadra, hogy önmagukat alakíthassák. Tizenöt magyar civil szereplő egy előadásban, amelyet a New York Times bűvészmutatványhoz hasonlít: „hihetetlenül szórakoztat és igazán mélyre hat.” Az előadást a Trafóban láthatjátok a Frankofón fesztiválon március 16-17-18.-án, mindhárom nap 20 órától.

És Jérôme Bel így folytatja:

Az intézményi keretek között működő táncművészet megkérdőjelezése

Egyre problémásabbnak tartom a testek ábrázolását az úgynevezett „kortárs táncművészetben”. Szerintem rettentően szabványosított. A műsorok 99%-ában húsz és harmincöt közötti táncosok lépnek fel, karcsún, remek egészségi állapotban, jóképűn és szépségesen. Ez azonban rendkívül szűkre szabja annak a művészetnek a kereteit, amelynek kifejezőeszköze maga a test.

Annyiféle test létezik, és szerintem mindegyiket meg kellene mutatnunk. A kortárs tánc csapdája, hogy a szabványosítással ugyanolyan elitistává válik, mint a klasszikus táncművészet. Ezzel együtt jár a könyörtelen ítélkezés is, és örülök, hogy az amatőrök szerepeltetése visszavesz ebből.

De ha elhallgatnak az ítélkező hangok, mi marad? Pont a tánc jelentése, szimbólumrendszere, a (profi vagy amatőr) táncolók által kifejezett gondolatok és személyiségjegyek, amelyekhez a nyelv nem lenne elegendő.

A testek különbözősége és sokfélesége

Mindig is abban hittem, hogy egy táncegyüttesnek egyfajta világnézetet kell színpadra vinnie. Számomra a modern táncművészet Isadora Duncannal, Nizsinszkijjel és a többiekkel kezdődött, és úgy látom, hogy a legnagyobb koreográfusok az ő szellemiségüket viszik tovább. Ezért nyűgöz le Pina Bausch, Maguy Marin, Yvonne Rainer, Steve Paxton, Trisha Brown, Simone Forti, William Forsythe, Xavier Le Roy, Trajal Harrell, Boris Charmatz és Anne Teresa de Keersmaker munkássága.

Ebben a mostani történelmi pillanatban a kortárs koreográfusok feladata az, hogy a társadalom sokféleségére reflektáljanak. Rengeteg társadalmi probléma vesz körül minket, amelyeket nem hagyhatunk figyelmen kívül.

Bármilyen táncforma képviselhet értéket

Igen, minden táncformának megvan a maga eszmei és művészi értéke, ahogyan egyik ember sem értéktelenebb a másiknál. Hogy Sartre A szavak című könyvének utolsó mondatát idézzem:

Egy ember, aki az emberiség gyermeke, annyit ér, mint az emberiség, és az egész emberiség annyit ér, mint ez az egy ember.

Az egyenlőség, amelyre a Gala különféle táncosaival törekszem, afféle „metaegyenlőség”, hiszen a Gala a fellépők lehető legnagyobb különbözőségére törekszik, de ezáltal olyan egyenlőség születik, amelyben minden egyén egyedisége alkot közösséget. Hiszen mindannyian annyira egyediek, hogy hirtelen egyenlővé és egyformán érdekessé válnak. Mivel bármifajta másság egy lehetőséget teremt, hogy gazdagabbá tegye az életünket, ezért elmondhatjuk, hogy az összes fellépő ennek a gazdagságnak a forrásává válik a színpadon.

A szöveget fordította: Hacsek Zsófia

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top